Csonka György ezredest nem csak a múltja üldözi: az Államvédelmi Hatóság rettegett nyomozói is a sarkában vannak. Jól ismeri a módszereiket, hiszen korábban maga is alkalmazta őket; tudja, hogy ha egyszer elkapják, többé nincs menekvés.
Öngyilkossági kísérlete nem sikerül, és már az alkohol sem hoz megnyugvást. Nincs mese: családjával együtt el kell hagynia az országot. De vajon lehetséges-e a szökés - a disszidálás - a besúgók láthatatlan hadserege közepette? Tud-e még bízni bárkiben is? Félreállíthat-e az útból mindenkit?
Cserhalmi Dániel: Szibériai csapda (részlet)
1950. április 02., piliscsabai laktanya, 01.45
A férfi remegő kézzel kibiztosította a fegyvert, majd szájába illesztette a csövét. Lehunyta a szemét, tíztől egyesével visszaszámolt magában, és tudta, a nullánál meg kell húznia a ravaszt.
A tíz másodperc szinte végtelennek tűnt, és közben lepergett előtte a múlt. Emlékek villantak fel. Együtt rúgják a bőrt a Ludovikán, és Pálffy mindenképp középcsatár akar lenni, pedig messze nem olyan jó focista. Meg az öreg Szinay vezérőrnagy, aki az előléptetését javasolta. Az ungvári harcok, ahol vállsebet kapott, az ausztriai fogság, és a Pálffytól kapott lehetőség negyvenhétben…
Ekkor ért a nullához a számolásban, de mégsem volt bátorsága meghúzni a ravaszt.
Szorította a markolatot, de képtelen volt megtenni. Pedig ez lenne a könnyebbik út. Ráadásul azzal is tisztában volt, mi vár rá. Az ősszel elítélték Pálffyt. Úgy hallotta, néhány katonai vezetőnek már levetítették a kivégzéséről készült filmet, nyilván elrettentésül. Aztán lecsuktak még pár embert a régi, ludovikás osztályból.
Mélyet sóhajtott, és letette a pisztolyt az asztalra. A keze még mindig remegett az izgalomtól. Képtelen volt golyót repíteni a saját fejébe, pedig ez lett volna az egyetlen helyes döntés. Elkerülhetné a letartóztatást, a verést, a meghurcolást. És végtére is példásan kiszolgálta a rendszert. Igába hajtotta a fejét, és a lelkét is eladta azoknak, akik most az ő nyakára akarnak kötelet dobni. Elhajítják, ahogy mindenki mást is.
Talán ott rontott el mindent, amikor belépett a Katpolba. Az elején valószínűleg még Pálffy is hitt abban, hogy jó ügyet szolgálnak: megszabadítják a hadsereget a nácikkal kollaboráló tisztektől. Később persze ez az egész már egyáltalán nem csak erről szólt, de akkor már nem volt visszaút. Muszáj volt tovább csinálni, mert ha ő nem teszi meg, akkor megteszi más, ő pedig hamarosan valamelyik pincében találja magát.
– A szentségit! – káromkodta el magát dühében.
Felállt, és idegesen járkálni kezdett az irodában. Néha a pisztolyra pillantott, bár magában már eldöntötte: nem futamodik meg. De mégis mit tehetne? Ismerte a módszereiket, és tudta, nem lehet sok ideje. Pár nap, talán néhány hét, és nincs tovább. Esetleg kijön pár nyomozó, pusztán a látszat kedvéért, de az is lehet, hogy egyszerűen csak letartóztatják az éjszaka közepén. Nem lesznek kérdések, mert a nyomozásnak nem célja az igazság kiderítése. Csak azért jönnek, hogy megszabaduljanak tőle.
Talán mégis elmenekülhetne előlük, jutott eszébe, de akkor mi lesz a többiekkel?
Ha őt nem tudják bevarrni, hát lecsukják Szombathyt, aki valószínűleg amúgy sem úszná meg, hiszen ő a közvetlen helyettese. Elviszik majd Jankát… és talán Editet is, aki semmit sem tud a múltról. Ártatlanul fogják elhurcolni, és… A többibe bele sem mert gondolni.
Egyre idegesebben járkált az irodában, vadul zakatoltak a gondolatai. Eszébe jutott egy név. Valaki a katonai elhárítástól. Valaki, aki tartozik neki. Csupán egy apró szívességről lenne szó. Néhány papír, egy-két engedély, ami senkinek nem tűnik fel. Minden másra pedig fel tud készülni. Ismeri a módszereiket, és várni fogja őket. Igen, ez lesz a megoldás, döntötte el végül.
Begombolta a zubbonyát, eltette a pisztolyt, majd kilépett az épület ajtaján.
Csípős tavaszi éjszaka volt. A laktanya néma csendben várta a hajnalt. Megszaporázta lépteit, és a patakot követve lépdelt a kapu irányába. Elhaladt a legénységi barakkok mellett, elköszönt az őrt álló, kissé meglepettnek tűnt tizedestől, majd elindult haza. Maga sem gondolta, hogy kénytelen lesz gyalogolni. Amikor behozatta magát az este, azt hitte, az utolsó útját teszi meg a laktanyába. Aztán minden megváltozott.
Az utcák néptelenek voltak, sehol egy kósza autó, egy lovas kocsi.
Így legalább összerendezte a gondolatait, amelyek egyre inkább tervvé álltak össze. Tervvé, amivel talán megúszhatja a letartóztatást.
Hangtalanul lépett be az előszobába, átöltözött, és mielőtt lefeküdt volna, bepillantott a lánya szobájába. Edit békésen szuszogott a takaró alatt. Ő még nem tudja, mekkora bajban vannak, de megfogadta, ha rajta múlik, talán nem is fogja. Óvatosan becsukta az ajtót, majd a felesége szobája felé pillantott. Talán be kéne avatnia őt is. Talán. Ennyivel tartozik neki. De nem most. Még nem. Aztán bement a saját hálószobájába, és percekkel később mélyen aludt.
1950. április 02., Piliscsaba, Gomba-szikla, 15.08
A két férfi kifulladva ért a dombtetőre, katonai zubbonyuk hátán sötétzöld izzadtságfoltok kezdtek növekedni.
– Itt nyugodtan beszélhetünk. Tudod, hogy odalent a laktanyában egyre kevesebb tisztben bízhatunk.
– Persze, tudom! De mégis mi történt?
– Nézd, Jenő, ugye tudod, hogy az ÁVH tavaly lecsukta Pálffyt?
– Igen, ezt mindenki tudja, de gondolom, te sem hiszed, hogy elkövette mindazt, amit bevallott.
– Természetesen nem, de ez most mindegy. Pálffy szúrta a szemét valakinek. Rákosinak, Farkasnak, nem tudom. Megszüntették a Katpolt, őt pedig lecsukták.
Eljátszotta a szerepet, amit neki szántak, és az ügy lezárult.
– És?
– Te is tudod, hol dolgoztam, mielőtt Piliscsabára helyeztek.
A másik némán bólintott.
– Nos, az ÁVH elkezdte lecsukni azokat az embereket, akiknek közük volt Pálffyhoz. Persze, egyelőre semmit nem vernek nagydobra. Talán valami nagyszabású perre készülnek, de a hírek azért eljutnak ide is. Volt egy Lepsényi nevű társunk a Ludovikán. Ő is benne volt a focicsapatban. Két hete vitték el Kecskemétről. És még csak nem is volt katpolos múltja! Aztán a helyére tettek valami suhancot, aki sosem járt harctéren, de politikailag megfelelt az elvárásoknak.
– Mint Pálfalvi – jutott eszébe a másiknak.
– Pontosan! Nemsokára értem is eljönnek. Sőt, érted is! És nemcsak azért, mert a helyettesem vagy, hanem mert a régi seregben szolgáltál. Téged még nem politikai okból neveztek ki.
– Biztos vagy ebben?
– Teljes mértékig! Hát nem érted?! A Katpolon dolgoztam! Tudom, hogy mentek ott az ügyek! – fakadt ki. – Odafönt eldöntötték, hogy kikre nincs már szükségük, aztán már csak idő kérdése volt, hogy rád bizonyítsanak valamit. Ellenséges tiszti csoportosulást akartál létrehozni… fegyveres csoport szervezése a demokrácia megdöntése céljából…
Higgy nekem, pontosan tudom, hogy működik a rendszer!
– Rendben, értem, de mégis miért hívtál ide?
– Nézd, ismerjük egymást egy ideje, és teljes mértékig megbízom benned. Nekünk még azt tanították, hogy nem lehetünk gyávák, nem futamodhatunk meg, de most mégis azt mondom, el kell mennünk innen, méghozzá minél előbb. Át Ausztriába, aztán tovább. Mert ha maradunk… akkor finoman szólva sem vár ránk fényes karrier. Itt az olyanoknak van jövőjük, mint Pálfalvi.
– De mégis mit akarsz csinálni?
– Előbb-utóbb ide fognak küldeni valakit, mert ez a szerencsétlen Vojtek nem lesz nekik nagy segítség. Hiába vezeti ő a politikai osztályt, úgy vered át, ahogy akarod. Az ÁVH számára én vagyok a nagy fogás, szóval biztos küldenek majd Pestről valakit. És tudod, miért mondom ezt? Mert mi is így csináltuk annak idején!
Egy pillanatra elkomorult. Eszébe jutottak a Katpolon töltött évek, a kihallgatások, a verések. A gyomra egy pillanatra görcsbe rándult, ahogy újból rátört a felismerés:
ez a rendszer felhasználta, aztán eldobta, mint valami véres rongyot.
És ez újra felkorbácsolta a dühét.
– Szóval jönni fog valaki, és nekünk fel kell rá készülnünk.
– Mégis hogyan?
– Kell pár megbízható ember. Te régebb óta szolgálsz itt, tudni fogod, kire lesz szükségünk. A többit bízd rám. Ahogy mondtam, ismerem a módszereiket. Figyelni fogjuk őket, hogy egy lépéssel előttük járjunk. Ezzel időt nyerhetünk.
– És aztán? Aztán mi lesz? Csak úgy átsétálunk a határon?
– Pontosan – mosolyodott el a másik, és a szemében elégedettség tükröződött.
