Craig Shreve regénye annak az afrikai szamurájnak a történetét mondja el, akire Jaszuke néven emlékezik az utókor. Jaszuke alakja a japán popkultúra fontos elemévé vált: története mangákat, animéket, videojátékokat ihletett.
Miről szól Az afrikai szamuráj?
1579-ben portugál kereskedelmi hajó fut be a japán Kucsinocu kikötőjébe. A fedélzeten utazik a jezsuita Alessandro Valignano atya, akinek a tekintélye Közép- és Kelet-Ázsiában a pápáéval vetekszik. Mellette a védelmezője, egy nagydarab, impozáns küllemű, kelet-afrikai férfi. A fiatal, ám tapasztalt katonát még kisfiúként rabolták el a falujából, majd rabszolgaként portugál zsoldosokhoz került.
Valignano atya expedíciót vezet Kucsinocuból a szárazföld belsejébe, a főváros, Kiotó felé. Templomot akar építeni, és az engedélyért cserébe a japán hadúrnak, Nobunagának „ajándékozza” védelmezőjét. Miután az afrikai harcos hűséget esküszik a japán hadúrnak, a két nagyon eltérő világból származó férfi között bizalom és tisztelet alakul ki, és idővel a fekete bőrű Jaszukéból szamuráj lesz.
Jaszuke felemelkedésének azonban nem mindenki örül. Azt suttogják, hamarosan saját hűbérbirtokot kap szolgákkal és szamurájokkal, akiknek parancsolhat. Ám ahhoz, hogy az álmai valóra válhassanak, először meg kell védenie új urát a külső és belső ellenségektől.
A regényből az FX gyártott új sorozatot, ami február 27-től látható a Disney+-on. Az első epizódra készülve a streaming szolgáltató Dr. Hidasi Judit japanológus segítségével gyűjtött össze 7+1 érdekességet a felkelő nap országáról.
Mennyit tudunk a szamurájjá váló Jaszuke életéről?
Valójában keveset tudunk a japánok által Jaszukénak nevezett afrikai harcosról: nem tudjuk, pontosan honnan származott, és azt sem, mi lett a sorsa.
Azt viszont igen, hogy a 16. században egy portugál misszióval érkezett a szigetországba, és hamarosan a japán történelem egyik leghíresebb alakjának, Nobunaga hadúrnak a szolgálatába állt.
Érdekesség, hogy a regényben is feltűnő Tokugava Iejaszu az a hadúr, aki Toranaga alakját ihlette A sógunban. Craig Shreve Afrikai szamuráj című történelmi regényéből pedig a tervek szerint a Netflix forgat sorozatot a francia színész, Omar Sy főszereplésével.
Craig Shreve: Az afrikai szamuráj (részlet)
Fordította Gázsity Mila
16
Reggel egy fogoly érkezett Igából. Lódobogásra, kiáltozásra ébredtem. A lovasok és a fogoly mögött más katonák meg a kíváncsi városlakók kisebb menete vonult. Ahogy az ilyen tömegnél megszokott, az emberek összesúgtak.
A fogoly a harmadik igai orgyilkos volt, az, aki megpróbálta megmérgezni Nobunagát. Katonák kis csapata taszigálta be a kapun, a kezét összekötözték, az arca véres volt. Bő, fekete nadrágot viselt, de nem volt sem inge, sem lábbelije, és véresre sebzett lába arra utalt, hogy már jó ideje mezítláb gyalogolt.
Az egyik katona felment a várba, de hamar visszatért, és parancsokat kiáltozva lesietett a lépcsőn.
A katonák elvonszolták a férfit a vár keleti oldalán lévő gyakorlóudvarba, ahol két szolga ásni kezdett. Alig egy óra alatt olyan mély gödröt ástak, amelybe egy ember is belefért volna. Ekkorra már több százan gyűltek oda, és tiszteletteljes távolságot tartva kört formáltak a katonák és a fogoly körül. A férfi szenvtelen arccal tűrte, hogy beleállítsák a gödörbe, és nyakig betemessék.
A szolgák és a katonák hátraléptek. A tömeg kettévált, és megjelent Nobunaga Ranmaruval az oldalán. Ogura és Dzsingorou mögöttük ment. Nobunaga egyszerű fekete kimonót viselt, és a többiek is ehhez illő, egyszínű öltözékben voltak, nyoma sem volt a finom, szövevényes mintáknak, a hivatalos alkalmak pompájának.
Nobunaga szemből érkezett, hogy a fogoly láthassa, ahogy közelít felé. Magamban megjegyeztem, hogy Valignano atyához hasonlóan ő is minden részletet előre eltervezett.
Nobunaga futólag lepillantott a fogolyra, aztán a tömeghez intézte a szavait.
– Azt mondták, hogy az igai férfiak varázslók. Hogy kísértetként tűnnek fel és tűnnek el, hogy képesek állattá átváltozni, hogy akár napokra meg tudják állítani a légzésüket, hogy irányítják mások elméjét. Azt mondták, Iga orgyilkosai sosem vallanak kudarcot, csakhogy háromszor küldtek rám gyilkosokat, és mégis itt vagyok. Azt mondták, Iga tartománya sosem esik el, csakhogy a hírnökeink azt a hírt hozták, hogy Iga már elesett. Így lesz ez a Takeda és a Mori klán esetében is. Hamarosan egész Japán egyesül az Oda jelkép alatt, és az ellenségeink vérét az Odák földje szívja majd fel.
A tömeg ujjongva emelte magasra a karját. Nobunaga figyelme ezután ismét a fogoly felé fordult. Ranmaru előrenyújtotta mindkét kezét. A tenyerén egy hosszú bambusznád vékony szelete hevert. A fogoly még mindig higgadt volt, de már zihálva lélegzett. A köré rakott föld összenyomta a mellkasát, ezért kapkodnia kellett a levegőt.
Nobunaga átvette a bambuszt Ranmarutól, és szó nélkül belenyomta a fogoly homlokába. A vér végigcsorgott a férfi arcán, és lecsepegett a földre. Nobunaga addig tolta tovább a nádat a hajas fejbőr alatt, míg ki nem bukkant a fej túloldalán. A fogoly sikoltozva próbált elhúzódni tőle. Nobunaga leválasztotta a fejbőr vékony csíkját, és letette a férfi elé, hogy lássa.
Katonák között éltem. Láttam borzalmasabb kínzást enyhébb bűnökért, és úgy ítéltem meg, hogy a Nobunaga által választott büntetés háborús mércével mérve nem volt igazságtalan.
Végignéztem a tömegen, hogy lássam, mit gondolhatnak erről. Voltak, akik mosolyogtak, mások arca döbbenetről árulkodott. Voltak, akik elfordultak. Az emberek többsége azonban szenvtelennek, közönyösnek tűnt. Eszembe jutott, amit Valignanótól tanultam. Japánban már több mint száz éve háború van. Az itt jelen lévő férfiak és nők még egyetlen napot sem élhettek békében.
A nép hozzászokott a borzalmakhoz.
Nobunaga a földre ejtette a bambuszpengét. A kezéről vér csöpögött. Az emberek sora ismét kettévált. A nagyúr kis létszámú kíséretével visszatért a várba. Mihelyt felmentek a lépcsőn, a tömeg szétszóródott, és az udvaron csak az üvöltő orgyilkos maradt.
Aznap valamivel később teázni hívtak a várba. Ranmaru bevezetett a negyedik emeleti teaszobába, ahol hét tatami volt lerakva. Sietve, de türelmesen felsorolta a szokásokat, amelyeket már ismertem, mivel Valignano atya a hosszú hajóút során ezekről is beszélt.
A teaszoba a vár azon kevés helyisége közé tartozott, amelyet nem díszítettek műtárgyakkal. Helyette bearanyozták a falait, amelyek csillogva verték vissza a beáradó napfényt. Nobunaga már odabent várt. Egyszerű köntöst viselt, felette ujjatlan, szélesre szabott vállú, merevre keményített zekét. A ruhadarab mellrészére az Oda klán címerét hímezték – ugyanez a jelkép jóval nagyobb méretben megjelent a zeke hátán is.
Letérdeltem vele szemben a finom szövésű tatamira. A két kéz, amely néhány órával korábban lenyúzta egy férfi fejéről a bőrt, most selyemkendővel megtörölte és szertartásosan megtisztította a teakészítés kellékeit. Minden mozdulata után kirázta a kendőt, majd gondosan összehajtogatta, és folytatta a törülgetést. Aztán félretette a selymet, és egy merőkanállal vizet vett a vörösen izzó parázsra állított edényből. A forró vizet egy csészébe öntötte, kétszer megmártotta benne a teakeverő ecsetet, finoman megkavarta, és áttöltötte egy másik edénybe, ami a balján állt.
A megtisztított csészébe kanállal kimért egy kis adag porrá őrölt teafüvet, a merőkanálból forró vizet öntött rá, és gyorsan, körkörös mozdulattal elkeverte. Ahogy a hagyomány elvárta, egyikünk sem beszélt. Csak a madarak csivitelését hallottuk, az udvarról beszűrődött egy-egy szófoszlány, de a várban csend volt. Csodálattal figyeltem Nobunaga kezét, finom gesztusait, az önfegyelmét. A legegyszerűbb mozdulatot is az előírásnak megfelelően pontosan hajtotta végre, kecsesen mozgó kezén azonban láthatók voltak a gyakorlatozás során szerzett vágások és a bőrkeményedések, amelyeket az okozott, hogy hosszú órákon át markolta a lándzsát, a kardot, és számtalanszor megfeszítette az ideget az íján.
Csak a kezére kellett nézni, és máris feltűnt a megdöbbentő erőszak és az inspiráló művészi érzék ellentéte, amire más kultúrákban is felfigyeltem, de sehol annyira, mint Japánban.
Addig keverte a teát, míg hab nem képződött a felszínén, amit aztán a teakeverő ecset egyetlen mozdulatával megtört. Félretette a teát, és átnyújtott egy tányért, amelyen egyetlen szem édesség volt: virágalakúra formázták, rózsaszínű volt, sárga porzóval. Levágtam a harmadát, és a számba tettem a falatot. Töményen édes volt, talán szándékosan, hogy így ellensúlyozzák a tea keserűségét. Kettévágtam a maradék édességet, megettem ezt a két darabot is, azután félretettem a tányért.
Nobunaga jobb kézzel megfogta a teát, a bal tenyerére helyezte, és kétszer megfordította a csészét. Meghajoltunk egymás felé, miközben átvettem tőle az italt, majd viszonoztam a tiszteletteljes mozdulatot, és én is kettőt fordítottam a csészén. Három korttyal kiittam a keserű teát, megtöröltem a csésze peremét, és ezzel véget ért a teaszertartás.
– Sajnálom, hogy ilyen rövid szertartásban volt részed. Még csak most tanulom a módszereket. A császár teamestere, Szen Rikjú néha órákon át tartja szótlanul a teát, és minden vendége megvilágosulva távozik.
– Semmi szükség a bocsánatkérésre, nagyuram. Megtisztelő, hogy részt vehetek ezen a szertartáson.
– Ahogy te is megtisztelsz a jelenléteddel.
– Már megbocsásson, nagyuram, de én nem szolgáltam semmivel.
– Szórakoztattál. Minden jelen lévő férfi és nő elragadtatva nézte a birkózásodat, és úgy tudom, a gyerekek is ámulva figyelik a gyakorlatozásodat.
Nobunaga halkan elnevette magát, én pedig lesütöttem a szememet, mert nem tudtam, hogyan feleljek erre.
– Hm… – Felsóhajtott. – Igen, beszéltem Tokugavával. Elmondta, hogy nem érzed magad hasznosnak. Miért olyan fontos számodra, hogy szolgálj?
Tokugava nevének említése tudatosította bennem, hogy Azucsiban minden kimondott szó eljut Nobunaga füléhez, és hogy előző este valószínűleg nem véletlenül találkoztam Tokugavával. Tétováztam. Nem rendelkeztem Valignano képességével, amely segített neki mindig a helyes választ adni, így ennek hiányában az igazat feleltem.
– Amióta az eszemet tudom, a túlélésem mindig azon múlt, hogy képes vagyok-e bizonyítani az értékemet.
– Mindenkinek van értéke.
– Nem mindenkinek van olyan ura, aki előtt muszáj bizonyítania.
Nobunaga eltöprengett. Hátradőlt, míg a szolgák bejöttek, elvitték a teaszertartás kellékeit, és óvatosan eltették a forró vizes kannát és faszenet. A teli tálcákat maguk előtt tartva, hajlongva kihátráltak a szobából.
– Vannak vazallusaim, akik azt suttogják egymás között, hogy előnyben részesítem az európai szokásokat a saját népemével szemben, de ez nem igaz. Éppoly nagyra értékelem a történelmünket, a hagyományainkat, mint mindenki más, de emellett elfogadom a hasznos újdonságokat is, mindegy, honnan származnak.
– Nem hallottam efféle suttogást.
Nobunaga hátravetett fejjel felkacagott.
– Azt mondtam, hogy suttognak, nem azt, hogy elővigyázatlanok. – Megsimogatta rövid, hegyes szakállát. – Könnyen beletanulsz a szokásainkba.
– Valignano atya fontosnak tartotta, hogy megértsük a japánokat. A misszió minden tagjának leckéket kellett vennie a hajón és már előtte is.
– Jól megtanultad a leckéket. De mondok egy történetet, amit talán nem ismersz. Hallottál már Takemikazucsi és Takeminakata harcáról?
Nem ismertem a történetet. Nobunaga kihúzta magát, és összekulcsolt kezét az ölében nyugtatta. Gyakoroltam a japán módon ülést, de a bokám már sajgott attól, hogy a testem alá szorult.
– Egyszer viszály támadt az égi és a földi istenek között. A földi istenek elszaporodtak, engedetlenné váltak, és nem tisztelték az égi isteneket. Az égi istenek szemet hunytak felette, kevéssé törődtek azzal, hogy mi zajlik a földön, míg egy nap Okuninusi, a legfőbb földi isten ki nem jelentette, hogy a földön minden az övé. Ettől Amateraszu, az égi istennő haragra gerjedt, mert a hagyomány szerint a földön minden az övé volt. Amateraszu magához hívta az egyik fiát, és megparancsolta, hogy menjen le a földiek közé, és állítsa helyre a rendet. De a fiú lenézett a földre, és félt egyedül kiállni a földi istenekkel szemben. Amateraszu magához hívta egy másik fiát, és leküldte a földre, csakhogy a fiú megkereste Okuninusit, és átállt hozzá. Az istennő ekkor hívatott egy harmadik égi istent, Ame-no-Vakahikót, felruházta egy varázserejű íjjal, és leküldte a földre, hogy állítsa helyre az uralmát. Múltak az évek, és nem jött hír Ame-no-Vakahikótól. Amateraszu leküldött a földre egy parasztot, hogy hírt szerezzen, de a paraszt testét nyíl ütötte át.
A nyíl egész az égig repült, és Amateraszu lábánál állt meg.
Egy másik isten felvette a nyilat, és látta, hogy Ame-no-Vakahikóé. Így szólt: „Ha áruló, akkor ölje meg ez a nyíl.” Ame-no-Vakahiko a földön megismert egy nőt, megszerette, és feleségül vette. Csakhogy az égből küldött nyíl, a saját varázserejű nyila megtalálta és megölte.
Amateraszu most már igen haragos lett. Okuninusi immár évek óta uralkodott az ő földjén, és ellene fordította a fiait is. Utoljára magához hívott egy istent, egy vad, vérszomjas harcost, Takemikazucsit. Takemikazucsi lement a világba, megkereste Okuninusit, és követelte, hogy adja vissza a földet. Aztán a markolatával lefelé a földbe döfte a kardját, és keresztbe vetett lábbal helyet foglalt a penge hegyén. Okuninusi megremegett az ádáz isten láttán, de engedélyt kért, hogy beszélhessen a fiával.
Most Okuninusin volt a sor, hogy bajnokot találjon magának. Az első fia egy pillantást vetett Takemikazucsira, és úgy megrettent, hogy elmondott egy varázsigét, és láthatatlanná tette magát. Takemikazucsi ismét követelte a föld visszaszolgáltatását, de Okuninusi engedélyt kért, hogy egy másik fiával tanácskozzon. A második fiú, Takeminakata bátrabb volt a fivérénél. Rápillantott a kardja hegyén ülő Takemikazucsira, aztán felkapott egy hatalmas követ, és az ujja hegyén egyensúlyozva azt követelte, hogy a harcos isten távozzon a földről, Amateraszu pedig ne küldje le több fiát. Takemikazucsi visszautasította a követelését.
A földi isten Takeminakata megpróbálta a földre rántani az égi isten Takemikazucsit, ezért megragadta a csuklóját.
Takemikazucsi azonban jégtömbbé változtatta a karját, rákényszerítve Takeminakatát, hogy engedje el. Takeminakata elkapta a másik csuklóját, Takemikazucsi azonban karddá változtatta a karját, és ismét elérte, hogy Takeminakata elengedje. Aztán megragadta Takeminakata csuklóját, és könnyűszerrel eltörte a földi isten karját. Takeminakata elmenekült, de az égi isten, Takemikazucsi követte őt a Suva-tóhoz. Takeminakata ott megadta magát, és megígérte, hogy ha Takemikazucsi megkíméli az életét, többé nem hagyja el a tavat.
Okuninusi ezután visszaadta a föld feletti hatalmat Amateraszunak. Az istennő leküldte az egyik unokáját, Ninigit, hogy uralkodjon a földön. Három ajándékkal kívánta segíteni az uralmát: a Jaszakani nevű mesés ékkővel, a Jata nevű tükörrel és Kuszanagival, a legendás karddal, amelyet a fivére, Szuszanoo rántott elő egy szörnyeteg farkából. A császár egész Ninigiig, vagyis Amateraszuig vissza tudja vezetni a vérvonalát, és e három tárgy még mindig a birtokában van. Ezekkel bizonyítja isteni eredetét – fejezte be Nobunaga.
A bokám fájdalmasan lüktetett alattam, de nagyon figyeltem a történetre, mert tudtam: Nobunaga nem mesélte volna el, ha nem lenne jelentősége.
– Ez Japán eredetének a története?
– Igen, a japán birodalomé. Ugyanakkor a szumóé is. A megmérettetés Takemikazucsi és Takeminakata között, amellyel el akarták dönteni, hogy égi vagy földi istenek uralkodjanak az embereken, egyben a szumó hagyomány kezdete. Minden szumóösszecsapás a lélekért folytatott harc. Az esti harcodat látva biztos sokaknak eszébe jutott, hogy talán maga Takemikazucsi jött le ismét hozzánk.
Nobunaga szélesen elmosolyodott, és pedig a földig hajoltam.
– Nem vagyok isten, nagyuram. Nagyuram szolgája vagyok.
Amikor felemeltem a fejemet, Nobunaga elgondolkodva meredt rám. Már nem mosolygott.
– Kellemetlenül érint, hogy a sintoista istenekről beszéltem? Abban hiszel, amit a te Valignano atyád hirdet?
– Abban hiszek, amit parancsolnak nekem, uram.
Nobunaga arca elsötétült. Mintha felbőszítette volna a válasz.
– Százezer emberem van, akiket behívathatnék ebbe a szobába, ők mind letérdelnének, és ugyanezt felelnék. Azért hozattalak ide, mert úgy érzem, nem tartozol közéjük. Szabadon beszélhetsz. És ülj kényelmesen.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, előrehajoltam, felhúztam az egyik térdemet, így sajgó bokám végre megpihenhetett. Nobunaga elnevette magát, de nem leereszkedően.
– Idővel megszokod – jegyezte meg. – Mondd csak… ma te is ott voltál az udvaron.
Kegyetlenségnek tartod, ha valakit megkínoznak?
Megdörzsöltem a bokámat, és elgondolkodtam a válaszon. Nobunaga azt követelte, hogy beszéljek szabadon, és őszintének tűnt, nem érzékeltem csapdát. Éreztem, hogy már megkedveltem, és intettem magamat, hogy ne felejtsem el: számára nem vagyok más, csak egy újabb külhoni ajándék, amit nagyra tart. Ugyanakkor azért voltam ott, hogy Nobunagát szolgáljam. Ha azt akarja, hogy őszintén szóljak, megteszem.
– Amikor elragadtak a hazámból, egy zsoldosnak adtak el, aki harcra képzett ki bennünket. Más fiúkat öltem egy falat ételért, és láttam ennél rosszabbat is. Sosem töprengtem el azon, hogy ez erkölcsös vagy sem, mert azon voltam, hogy életben maradjak.
Nem akartam a lándzsám alatt vonagló, vérhabos szájú dinka fiúra emlékezni. Nem akartam arra a fiúra emlékezni, akit azért öltem meg a kikötözésem után, mert épp ő állt mellettem. Nem volt igaz, hogy sosem töprengtem el a tetteim helyességén, inkább arról volt szó, hogy a szükséget az erkölcs elé helyeztem.
– És most? – kérdezte Nobunaga.
Kinyújtottam a lábamat, felpillantottam, aztán megint magam elé néztem.
– Amikor férfivá értem, és ezt csatában bizonyítottam is, elkezdtem a bosszúról álmodozni. Éjszaka ébren feküdtem, és megpróbáltam felidézni azoknak a férfiaknak az arcát, akik eljöttek a falumba, és megölték a családomat. De annak idején olyan idegennek láttam őket, hogy az arcuk egyformának tűnt. Rádöbbentem, hogy bárkik lehetnek, és bárhol lehetnek. Arcok a piacon, az árusok arca. Akár azok a férfiak is lehettek, akikkel együtt harcoltam… sosem tudhatnám biztosan. Hirtelen ott láttam őket mindenhol, és ha fehér emberrel találkoztam, biztosra vettem, hogy a falunkban járt rabszolga-kereskedők egyike. Ez állandóan dühvel töltött el. Nagyuram azt kérdezi, hogy mit gondolok a jezsuiták tanításairól… Azt gondolom, hogy sok bölcs tanulságot tartalmaznak, de sosem éreztem helyesnek, amit a megbocsátásról prédikáltak. Van, amit meg lehet bocsátani, és van, amit nem… amit sosem lenne szabad megbocsátani. Ha valaha megtalálnám azokat a férfiakat, és azt tehetném velük, amit nagyuram ma az orgyilkossal tett… akkor megtenném, sőt ennél többet is tennék. És nem tartanám magam kegyetlennek miatta.
Nobunaga az állát simogatta, és elgondolkodva nézett rám.
– Tehát úgy véled, jogos a kegyetlenség, ha bosszúból tesszük?
– A jezsuiták tanításai miatt több mindent másként látok, de számomra még mindig a túlélés a legfontosabb. Úgy gondolom, ha valaki uralkodni akar, annak egyaránt bírnia kell a kegyetlenség és a kegyelem képességével. Ezekről ítélkezni azoknak való, akik nem viselik el a szükség diktálta felelősséget.
– Honnan tudhatja egy ilyen ember, hogy mikor kell kegyetlennek és mikor könyörületesnek lennie?
– Nagyuram kérdése feltételezi, hogy a kegyetlenség cselekvés. Én nem annak látom. Egy cselekedet nem kegyetlen, de nem is az ellentéte.
A kegyetlenség az, amikor valaki élvezi ezt a cselekedetet.
– Ezt a filozófiát Valignano atya tanította?
– Ezt nem kellett megtanítania nekem.
Nobunaga nem válaszolt azonnal, csak félrebillentette a fejét. A keze eddig mozdulatlanul hevert az ölében, de most összeillesztette maga előtt az ujjbegyeit.
– Gyanítom, hogy sok ilyen cselekedetet tapasztaltál meg.
– Az enyéimek… – kezdtem bele, de elhallgattam.
– Folytasd – intett biztatóan Nobunaga, de türelmesen várt.
Visszanyúltam a mélyen eltemetett, régi emlékekhez, és kihantoltam a tényeket. Meglepett, hogy nem okozott fájdalmat a felidézésük. Megköszörültem a torkomat.
– Amikor valakit megvádolnak valamivel, az ügyet a közösség mvenéje elé viszik. A mvene nem a vezetőnk, inkább olyan személy, aki döntést hoz a vitákban, vagy akihez tanácsért lehet fordulni. Ha ő képtelen átlátni az ügyet, akkor arra kényszeríti az érintetteket, hogy tegyenek esküt… ezt mvaavinak nevezzük. Kijelölnek egy időpontot a mvaavira, és összegyűlik az egész falu. Az adott napon már napkelte előtt megérkeznek azok, akiknek az ügyében ítélet születik. Egy edényben vizet forralnak, és a mvaavit felügyelő tekintélyes személy kántál a víz felett. Aztán a vádlottnak megparancsolják, hogy mártsa a vízbe a kezét. Ha leforrázza magát, akkor bűnös. Ha nem esik baja, akkor hamisan vádolták meg.
– De hát azzal a vízzel mindenki leforrázná a kezét, nem?
– De igen – feleltem. – Mert mindenki bűnös. A jezsuiták a jóban és rosszban hisznek. Én nem vagyok ennyire biztos abban, hogy igazuk van, vagy hogy bárkinek igaza van.
Nobunaga felállt, az ablakhoz ment, és kinézett az udvarra.
– Tudod-e, hogy sosem jutottam innen messzebb bármelyik irányba, mint amennyit egy hét alatt lóháton meg lehet tenni? Te az óceánon hajóztál, voltál Európában, Indiában és Afrikában. Hamarosan Japán uralkodója leszek… és a töredékét sem láttam annak, amit te megtapasztaltál.
Felém fordult, én pedig továbbra is a fél térdemen támaszkodva lehajtottam a fejemet.
– A parancsnokságom alatt álló emberek mindegyike úgy élt, ahogy én éltem. Ugyanazt a történelmet tanultuk, ugyanazokat a leckéket. Olyan férfiaktól és nőktől kapok tanácsot, akik úgy gondolkodnak, mint én, mert pontosan azt tudják, amit én is tudok. Ha te lennél a tanácsadóm, Jaszuke, kertelés nélkül, őszintén beszélnél velem?
– Nem, nagyuram. Nem kockáztatnám, hogy bambusszal nyúzzák le a bőrömet.
Elmosolyodtam, és reméltem, hogy ugyanazzal a Nobunagával beszélek, aki a Honnodzsi-templomban fogadott, aki élvezte a történeteket, a mulatságot, az emberei társaságát. Megérte kockáztatni, mert Nobunaga felnevetett, őszintén és szabadon.
– Azt hiszem, jól elboldogulsz majd itt.
Már nem nevetett, de a szeme még mindig csillogott, és én megértettem, miért olyan hű hozzá Tokugava.
– Az emberek, akikért harcoltam… akik megvettek, kiképeztek… Valójában veszíteniük kellett volna – szólaltam meg. – Annak idején nem tudtam, hogy miért küzdenek, de azóta sokat tanultam. Idegen földön voltak. Óriási túlerővel szemben. Csak azért tarthattak ki annyi ideig, mert megosztották az ellenséget. A különböző területek uralkodói mind szabadulni akartak a portugáloktól, de mind külön-külön szálltak szembe velük, és néha még egymással is marakodtak.
Merészen Nobunaga szemébe néztem.
– Ma még csak külhoni kereskedők és misszionáriusok vannak Japánban – mondtam –, de eljön a nap, amikor megjelennek az idegen katonák is. Nagyuram helyesen teszi, hogy egyesíti Japánt. Egy zászló alatt. Egy vezető alatt.
Nobunaga odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét.
– Feladatot akartál. A testőrségemben fogsz szolgálni. Megvédted Valignano atyát és a jezsuitákat, nálam is ugyanez lesz a dolgod. Megtaníthatlak rá, hogyan kell oly módon ülni, hogy ne érezd úgy, mintha tőrt döftek volna mindkét lábadba – tette hozzá széles mosollyal. – Te pedig cserébe megtanítasz mindarra, amit a világban tapasztaltál.
