Csodaszarvas, turul, bányarém, markoláb, garabonciás vagy prikulics. Ikonikus alakok a magyar mese- és mondavilágból vagy azokból a rémtörténetekből, amelyekkel dédszüleink ijesztgették a rosszalkodó gyerekeket. Ezeket a lényeket gyűjti össze a Bestiarium Hungaricum, amely első ízben kísérli meg áttekinteni a magyar népi kultúra vonatkozó hagyományait, bemutatva annak legjellemzőbb szegmenseit. Az album 31 fejezete megannyi külön világ, sajátos, hiedelmekkel átszőtt népköltészeti univerzum.
Magyar Zoltán, Németh Gyula, P. Szathmáry István: Bestiarium Hungaricum (részlet)
Lidérc
Démonikus jellegű természetfeletti lény, amely a magyar hiedelemvilág egyik legrégebbről ismert alakja az összes nyelvterületen. A magyar szókészlet honfoglalás előtti rétegébe tartozik, ismeretlen eredetű. Már az Árpád-korból vannak feljegyzések lidércnyomásról, valamint nőkkel közösülő éjszakai démonról, a kora újkor századaira azonban számos vonást magába olvasztott a keresztény ördögképzetekből is, amelyre a hiedelemlény dunántúli névváltozata emlékeztet (lucfér = Lucifer). Eredetére vonatkozóan számos elképzelés terjedt el:
halott boszorkány, elátkozott lélek egyaránt lidérccé válhat, lidérccsirkére pedig kiköltéssel tehet szert az ember.
A lidérc a néphitben négy, egymástól jelentősen különböző előfordulási formában ismert. Leginkább elterjedt az éjszakai nyomódémonként történő megjelenése (lidércnyomás), amely szexuális tartalmú kontextusban is szerepelhet (szexuálisan is kínozza az általa megnyomott ellenkezű nemű partnert – vö. incubus). A népi elbeszélésekben általában láthatatlan formában nehezedik rá az alvók mellére, légszomjat és teljes mozgásképtelenséget okozva. E motívum több más természetfeletti és természetfeletti képességű hiedelemalak narratív hagyományaiban is feltűnik (ördög, boszorkány, szépasszony).
A lidércről szóló hiedelmek második csoportját a különféle természetfeletti eredetű fényjelenségekkel kapcsolatos hagyományok alkotják. E képzetek szerint a lidérc bűnös és elkárhozott halottak tüzes lelke, amely főként régi temetőkben, illetve ingoványos helyeken tűnik fel, csap a felszínre (lidércfény), és a kísértethez hasonlóan tévútra vezeti, maga után csalja az óvatlan embert. E hiedelemalakot egyes tájakon gyertyásnak, másutt lámpásnak nevezik, némi hasonlóságot mutatva az elátkozott bolygó mérnök és a tüzes ember alakváltozataival.
A lidérc-hiedelemkör harmadik nagy csoportjának szintén tűz, illetve fényjelenség az egyik fő megjelenési formája. Az alkonyat után az égen sebesen szálló tüzes rúd alakját magára öltő démonnak bizonyára a hullócsillag látványa lehet a természettudományos háttere. Számos monda szerint, ha mérges vagy siet, tüzet szór maga után, innen ered a moldvai csángó megnevezése (tűzszaró). E képzetkör a nyugati határszélen (a Göcsejben, a Muravidéken, az Őrségben és más vasi tájakon), valamint a keleti magyar nyelvterületen (a Királyhágótól keletre) terjedt el (nyugaton ludvérc, lucfér, míg Erdélyben lüdérc a közkeletű neve). Az erdélyi és csángó néphitben a lidérc szinte kizárólag lidércszeretői értelemben szerepel. Fő célja a hűtlen kedvesét, távol lévő társát „búsuló” ember megkísértése, jellemző módon a hiányolt személy képében.
Az általa kiszemelt helyre alkonyat után, a már említett tüzes rúd alakjában érkezik, és csak a házhoz leszállva vagy a kéményen besuhanva ölt emberi formát.
Meglátogathat férfit és asszonyt, legényt és leányt, bár a mondák szerint túlnyomórészt a „fehérnépeket” kísérti meg. Ha a lidérc áldozata nem jön rá a megcsalattatására, vagy csak későn veszi észre, akkor „addig járja a lüdérc” – addig él vele szexuális életet –, amíg áldozata fokozatosan elsorvad, belepusztul. Védekezni csak vallásos vagy mágikus módon (pap vagy tudós bevonásával) lehet ellene, valamint a felismerésével, ugyanis a közvélekedés szerint az egyik lábát nem képes átváltoztatni, az emberi formában is lúdláb marad. A székely és csángó néphitben még az ezredfordulón is élményfrissességű történetek tucatjait lehetett feljegyezni arról, hogy a lidérc sikeresen kísértett meg egy helybeli, magányosan élő embert.
A lidérc negyedik jellemző megjelenési formája a segítőszellemi szerepköre. Elterjedési köre főként az Alföldre és a felföldi részekre tehető, a Dunántúlon inkább csak regionálisan ismert, a Királyhágótól keletre pedig már csak az ördög-hiedelemkör részeként. Helyi elnevezése nagy változatosságot mutat (ludvérc, srátli, iglic, mitmitke, lidérccsirke), utalva arra, hogy az arra vállalkozó ember által a hóna alatt kiköltött lidérctojásból satnya, baromfiszerű lény kel életre. Segítőszellemként a gazdája minden kívánságát teljesíti ő is, gazdaggá és szerencséssé teszi, úgy él vele, mintha családtag lenne (övé mindenből az első falat), ám idővel szükségszerű megszabadulni tőle. Míg Gyimesben valóban élt ördögtulajdonost is megneveztek, a lidérccsirke tartásáról szóló hagyomány már javarészt hiedelemhátterét vesztette. A narratív hagyománykör legismertebb népi elbeszélése is valójában egy tréfás történet: mikor a gazdája már nem tud mit mondani segítőszelleme folytonos
„Mit, mit, mit?” kérdésére, indulatosan azt mondja neki, hogy hozzon lószart, mire az udvar másnap tele lesz állati ürülékkel.
A lidérctől történő megszabadulás általában is fontos szegmense a hiedelemkörnek. A temetőből felszálló lidérc kijárását úgy próbálják megakadályozni, hogy betömik azt a síron tátongó lyukat, amely levezet föld alatti rejtekhelyére. Az éjszakai lidércnyomás többnyire csak fohászt mormolva szűnik meg. Erdélyben nemrég még minden vidéken ismertek egy-két olyan specialistát, aki mágikus módon (a vasvillát a földbe szúrva és elhárító célú ráolvasást mondogatva) megállásra, leszállásra tudta késztetni az áldozatához repülő lidércet, míg a lidérccsirkétől történő megszabadulás legbiztosabb módja az volt, ha a tyúk által tojt kis méretű tojást háttal állva átdobták a szomszédba, hogy abból még véletlenül se kelhessen ki démoni lény.
