A megannyi műfajban és műnemben alkotó Bereményi Géza 1970-ben A svéd király című novelláskötetével kezdte irodalmi pályáját. Megjelenésekor a mindössze 24 éves szerző kötetbeli alteregójához, Dobrovicshoz hasonlóan az „induló tehetségek közé tartozott”, már első írásaiban is megjelentek későbbi nagy témái, az ős- és hőskeresés, a Teleki tér és nagyszülei legendáriuma. Alkotói figyelme később a dalszövegek, a színház és a film felé fordult, miközben továbbra is fontos műfaja és eszköze maradt a novellisztika, több későbbi filmjének (Eldorádó, Hóesés a Vízivárosban) az ősváltozata eredetileg elbeszélés volt.
A korábban megjelent könyvekből maga a szerző válogatta a mostani kötet anyagát, helyenként új címeket adott a novelláknak. Az olvasó pedig eredendő mozgásában, eleven hullámzásában érzékelheti és láthatja a Bereményi-mitológia alakulástörténetét, bizonyos motívumok és figurák megszületését és tovább-formálódását, a kiválás és az elvegyülés gesztusait, az otthonvesztés és a hazatalálás következményeit.
Bereményi Géza önéletírásáról, a Magyar Copperfieldről ITT és ITT írtunk, a vele készült interjúnk pedig ITT olvasható.
Bereményi Géza: Azóta is élek (részlet)
Eldorádó
Gyerek vagyok.
Átlépem a lakás küszöbét, és az udvaron találom magam, erős napfény támad fentről. Felismerek mindent a sugárzásban. Tíz ajtó, tíz ablak, tíz szoba-konyhás lakás az udvar két oldalán, a végében a közös vécé barna ajtaja, szemközt vele a nehéz kapu. Egyik szárnya kitárva, kint egy hatalmas piac lármázik. Itt nevelkedtem eddig. Most mégis szokatlan minden. A torkomban van valami. Köhögtet. Rángat, lökdösve kergeti a levegőt belőlem, és nem engedi, hogy visszavegyem, nem enged semmi mást, csak rémületes hangokat, amik visszaverődnek az udvarunk fölé emelkedő szomszédos bérkaszárnya függőfolyosóiról.
Majd elenged. Csönd lesz, és én lélegzem. Senki sem jött elő az ajtók mögül a zajos köhögésre.
Talán minden lakó a piacon van. Oda indultam én is. Kimegyek a házból. Útközben a torkomban érzem, hogy beteg vagyok.
A piacon szombati tömeg, vásárolnak és eladnak. Megállok a kavargó felnőttek között, lócitromokon verebek ugrálnak a hőségben, a szünet nélküli lármában és büdösségében az eldobált dinnyedaraboknak, amiken legyeket látok futkosni és megtorpanni hirtelen. Valameddig állok a piacon, aztán visszafordulok. A nagyszüleim standjához akartam eljutni, de nem sikerült. A lakásunkig talán még elmehetek.
Már torzít a látásom.
Nem élvezem. Csak félelem nélkül veszem tudomásul. Egy ismerős macska vezet vissza a házba, látom, amint besétál a kapun, és bentről nyugodtan, némán hátratekint. Állatszemmel nézünk össze. Most alig tudok magamról. Megint fuldokolni kell. Ez nem olyan durva, mint az előbbi roham, rövidebb, csak emlékeztetni akarhat magára az a valaki, aki ezt csinálja velem, még azt is megengedi, hogy közben a kapuig lépkedjek. De amikor ismét levegőt kapok, mindent kicserélve találok, ami volt. Mintha álomban haladnék az udvarunkon, vagy emlékek közt. Példátlan játék folyik velem. Egy óriás kezébe kerültem. Délután van, most veszem észre a bajt, pedig reggel óta nem csinálhatom azt, amit akarok. Napközben olykor elszédültem, máskor kinyújtott kezem nem érte el azt, amit meg kívántam fogni. Nem tudtam akkor, hogy ezek előjelek, és már nem én játszom, és időközben ismeretlen szabályok lettek. Egyszer csak benn találtam magamat az udvaron valahol.
A földszintes ház kapuja visszanyel, távolodik a ricsaj, a piac. Ütemes sziszegés van a fülemben egy ideje. Halk mozdony. Megint meg kell állnom. Hallgatom a távoli mozdonyt, és egy képet kezdek látni hirtelen. Saroképület, alacsony, sárga napfényes épület. Földig húzott hullámos vasredőny, ablakok nincsenek a finom, lassú zakatolásban. Nyugodt, közönyös kép. A betegségem akarja, hogy ezt lássam – gondolom. Közben pedig a házunk hosszú udvarán állok.
Bármelyik ajtón bemehetnék itt. A környék leggazdagabb, nagy tekintélyű házaspárjának az unokája vagyok. Ráadásul kedves gyerek, akitől vidámak lesznek a felnőtték, ölükbe, karjukba kapják. Talán most is hívnak az egyik ablakból ujjongva és becézve, de nem hallom.
A fülemet betölti a zakatolás.
Lenézek a lábamra. Magas szárú cipőimet fordítva vettem fel ma reggel, mint az egymásnak hátat fordító kiflik, szét akarnak szaladni a térdem alatti mélységben. Elindulok a cipőkkel. Már nagyon nehéz a visszaút az ajtóig. Halkan hörögnöm kell, hallanom a mozdonyt, és látni azt a belső képet a hullámos redőnnyel a saroképületen. Sok. Puha macskák üldögélnek a lábam közelében, az egyik az oldalán fekve emeli fel kerek fejét, rám tekint. Nem is én kerülöm meg őket, hanem az udvar mozgó, lassú kövezete szállítja ívben a hátam mögé a lusta csoportot.
Az ajtónk nyitva áll. Fel kell lépnem a rézcsíkos küszöbre, közben az egyik fordított cipő sarokvasa beakad. Kapkodva, tépő zajjal szabadulok. Konyhakövön megyek a szobába. Sötéten áll a vaskályha az amúgy is homályos üregben, amíg megtalálom az utat mellette, aztán a szoba szőnyegekkel borított fapadlójára érkezem.
