Rick Rubin mesteri módon segít az embereknek abban, hogy kapcsolatba kerüljenek saját kreativitásuk forrásával. Ebben a könyvben az évek során felgyülemlett bölcsességét osztja meg olvasóival. Sok híres zenei producer ismertsége arra épül, hogy létrehozott valamiféle karakteres hangzást, amelyet egy adott korszakhoz kötünk. Ellenben Rick Rubin egy közeget teremt meg, amelyben mindenféle műfajban alkotó, mindenféle hagyományba tartozó zenészek képesek arra összpontosítani, pontosan kik is ők, és mit kell nyújtaniuk. Rick rendszeresen segített az előadóknak túllépni saját várakozásaikon, hogy önkéntelenül felszabadítsák a bennük rejlő ártatlanságot, és ezáltal elkerülhetetlenné váljon a meglepő dolgok születése.
Rubin az évek során ráébredt, mi tesz jót a kreativitásnak és mi nem; felismerte, hogy művésznek lenni nem egyes konkrét teljesítményeken múlik, hanem inkább azon, hogy az ember milyen viszonyt alakít ki a világgal. A művész által bejárható útnak mindannyian nekivághatunk. A kreatív folyamat élményszerű, jótékony tudást tartogat, egy élet munkáját sűríti magába. Megtudhatjuk belőle, miként állítsuk szolgálatunkba a kreativitás pillanatait, perceit, óráit, napjait – azt a felvillanyozott, magasztos állapotot, amelyhez egyre közelebb juthatunk, amely egész életünkre kiterjedhet.
Rick Rubin: A kreatív folyamat
(részlet a könyvből)
A cél nem az alkotás,
hanem hogy abba a csodás állapotba kerüljünk,
ami elkerülhetetlenné teszi az alkotást.
Robert Henri
Ebben a könyvben
semmi sem bizonyított.
Azt tükrözi, amit megfigyeltem:
Nem annyira tényeket, inkább gondolatokat.
Egyes ötletek talán visszhangra találnak
benned, mások meg nem.
Pár talán felébreszt olyan belső tudást,
amelyről elfeledkeztél.
Használd, ami segít.
A többit engedd el.
Minden egyes ilyen pillanat
további kutatásra
ösztönöz:
nézz mélyebbre,
közelíts rá vagy távolodj el tőle.
Nyiss utat a lehetőségeknek
egy új létezési módhoz.
Mindenki alkotó
Akik nem művelnek valamilyen hagyományos művészetet, azok ódzkodnak művésznek nevezni magukat. Talán olyasminek tartják a kreativitást, ami különleges, vagy ami kívül esik az ő képességeiken. A kiválasztott kevesek hivatásának tartják, azokénak, akik ilyen adottságokkal születnek. Ez szerencsére nem így van.
A kreativitás nem ritka tulajdonság. Nem nehéz előhívni.
A kreativitás az ember alapvető jellemzője. Születésünktől fogva birtokoljuk. Mindnyájan.
A kreativitás nem kizárólag a művészetre korlátozódik. Mindnyájan használjuk, méghozzá napi szinten.
Az alkotás azt jelenti, hogy létrehozunk valamit, ami addig nem létezett. Ez lehet egy beszélgetés, egy probléma megoldása, üzenet egy barátnak, a bútorok átrendezése egy helyiségben, új útvonal keresése hazafelé, hogy kikerüljünk egy forgalmi dugót.
És hogy ez alkotás legyen, ahhoz nem kell hogy lássák, rögzítsék, eladják vagy üveg mögött kiállítsák. A létezés köznapi szintjén is alkotók vagyunk, méghozzá a legmélyebb értelemben: saját tapasztalatot alkotunk a valóságról, és érzékelésünknek megfelelően rakjuk össze a világot.
Minden egyes pillanatban homogén anyagmassza vesz körül bennünket, amiből az érzékeink információt gyűjtenek. A külső univerzum nem úgy létezik, ahogyan mi érzékeljük. Elektromos és kémiai reakciók segítségével belül generálunk egy valóságot. Teremtünk erdőket és óceánokat, meleget és hideget. Szavakat olvasunk, hangokat hallunk, jelentéseket formálunk. Aztán egyetlen pillanat alatt reagálunk. Mindezt a saját magunk alkotta világban.
Mind művészként élünk, függetlenül attól, hogy formálisan alkotunk-e bármit is. Adatokat érzékelünk, szűrünk és összesítünk, majd ez alapján az információkészlet alapján létrehozzuk a saját tapasztalatunkat. Akár tudatosan végezzük, akár öntudatlanul,
puszta létezésünk révén aktív résztvevői vagyunk az alkotás szakadatlan folyamatának.
Művészként élni: ez a világban való létezés egy módja. Érzékelési mód. A figyelem gyakorlása. Fogékonyságunk finomhangolása. Annak keresése, hogy mi vonz és mi taszít bennünket. Milyen érzéstónusok bukkannak fel, és hová tartanak.
Életed minden egyes ihletett döntése valamiforma önkifejezés. Kreatív lény vagy egy kreatív univerzumban. Kivételes műalkotás vagy.
Ráhangolódás
Tekintsük az univerzumot végtelen kreatív kibontakozásnak.
A fák virágoznak.
A sejtek osztódnak.
A folyók új torkolatokat vájnak.
A világ lüktet a termékeny energiától, és ez az energia hajt mindent, ami ezen a bolygón létezik.
Ennek a kibontakozásnak minden manifesztációja elvégzi a maga munkáját az univerzum javára, mindegyik a maga módján, a saját kreatív ösztönzésének
megfelelően.
Ahogy a fák virágot és gyümölcsöt növesztenek, úgy az emberek műveket alkotnak.
A Golden Gate híd, a White Album, a Guernica, a Hagia Szophia, a Szfinx, az űrsikló, az autópálya, a „Holdfény”, a római Colosseum, a Phillips csavarhúzó, az iPad, a Philadelphia cheesesteak.
Nézz körül: rengeteg remek, csodálatra méltó eredmény. Mindegyik egy példája annak, amikor az ember önmagát adja, ahogyan például a kolibri fészeképítéssel, a barackfa gyümölcsterméssel, a felhő az esőhullatással.
Minden fészek, minden barack, minden esőcsepp és minden nagy műalkotás más és más. Egyes fákon talán több szép gyümölcs terem, mint másokon, és egyes emberek talán nagyszerűbb műveket komponálnak, mint mások.
Az ízlés és a szépség a szemlélőben lakik.
Honnan tudja a felhő, mikor adjon esőt? Honnan tudja a fa, mikor kezdődik a tavasz? Honnan tudja a madár, mikor jött el az idő új fészket rakni?
Az univerzum úgy működik, mint egy óra:
Mindennek megszabott ideje van,
megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.
Megvan az ideje a születésnek,
és megvan az ideje a meghalásnak.
Meg az ideje az ültetésnek,
és megvan az ideje az ültetvény kitépésének.
Megvan az ideje az ölésnek,
és megvan az ideje a gyógyításnak.
Megvan az ideje a rombolásnak,
és megvan az ideje az építésnek.
Megvan az ideje a sírásnak,
és megvan az ideje a nevetésnek.
Megvan az ideje a gyásznak,
és megvan az ideje a táncnak.
Megvan az ideje a kövek szétszórásának,
és megvan az ideje a kövek összerakásának.
Ezt a ritmust nem mi határozzuk meg. Mind részt veszünk egy nagyobb kreatív alkotásban, amit nem irányítunk. Minket irányítanak. A művész kozmikus időrend szerint dolgozik, mint ahogy a természet egésze.
Ha van egy izgalmas ötleted, de nem kelted életre, előfordul, hogy az ötlet más alkotó révén találja meg a hangját. Nem azért, mert a másik művész ellopta az
ötletedet, hanem mert elérkezett annak az ötletnek az ideje.
Ebben a nagy kibontakozásban ötletek és gondolatok, témák és dalok és más műalkotások az éterben léteznek, és a maguk idején megérnek, hogy kifejezést
találjanak a fizikai világban.
Művészként a mi feladatunk, hogy ezt az információt leszipkázzuk, formába öntsük és megosszuk. Mindnyájan az univerzum által sugárzott üzenetek fordítói vagyunk. A legjobb művészek általában azok, akiknek a legérzékenyebb az antennájuk, hogy bevonja az adott pillanatban rezonáló energiát. (Sok nagy művész először nem azért fejleszt ki érzékeny antennát, hogy alkosson, hanem hogy önmagát védje. Kénytelen megvédeni magát, mert neki minden jobban fáj. Mindent sokkal jobban átérez.)
A művészetben gyakoriak a mozgalmak. A Bauhaus építészet, az absztrakt expresszionizmus, a francia újhullámos mozi, a punkrock, a beatköltészet, hogy csak párat nevezzünk meg a közelmúltból. Ezek a mozgalmak hullámként bukkannak fel; néhány művész tud olvasni a kultúrából, és képes meglovagolni az adott hullámot. Mások látják ugyan a hullámot, mégis inkább ár ellen úsznak.
A kreatív gondolat számára mind antennák vagyunk. Van erős jel, és akad gyengébb.
Ha az antennád nincs megfelelően hangolva, az adat elveszhet a zajban.
Már csak azért is, mert a jelek sokszor finomabbak, mint az a tartalom, amit tudatos érzékeléssel gyűjtünk. Inkább energiaszerűek, és nem tapinthatóak, ösztönösen lehet érzékelni, nem tudatosan rögzíteni.
Az idő nagy részében az öt érzékünkkel gyűjtünk adatot a világból. A magasabb frekvenciákon közvetített információnál olyan energiát csapolunk meg, amelyet nem lehet fizikailag megragadni. Ez ugyanúgy ellentmond a józan észnek, mint az, hogy egy elektron egyszerre két helyen is lehet. Ez a nehezen megfogható energia nagyon értékes, bár kevesen vannak, akik elég nyitottak ahhoz, hogy képesek legyenek fogni. Hogyan fogunk be olyan jelet, amelyet nem lehet se hallani, se definiálni? A válasz: úgy, hogy nem keressük. Nem próbáljuk megjósolni vagy elemzéssel elérni. Nyitott teret teremtünk, ami beengedi. Egy teret, amely olyannyira mentes az elménk általában túlzsúfolt állapotától, hogy vákuumként működik. Magába szippantja az ötleteket, amelyeket az univerzum elérhetővé tesz.
Ezt a szabadságot nem olyan nehéz elérni, mint hinnénk. Mind ezzel indulunk. Gyerekként sokkal kevesebb az interferencia az ötletek fogadása és befogadása között. Örömmel fogadjuk az új információt, nem pedig összevetjük a már meglevő elképzeléseinkkel; a pillanatban élünk, nem jövőbeni következmények miatt aggódunk; spontánul viselkedünk, nem elemezgetünk; kíváncsiak vagyunk, nem közömbösek. Még az élet leghétköznapibb tapasztalatait is áhítattal fogadjuk. A mély szomorúságot pillanatokon belül felválthatja az intenzív izgalom. Egy történetnek nincs címlapja vagy csatolmánya.
Azoknak a művészeknek, akik képesek egész életükben nagyszerű műveket alkotni, gyakran sikerül megőrizni ezeket a gyerekes tulajdonságokat. A létezés olyan módját gyakorolják, amely lehetővé teszi, hogy romlatlan, ártatlan szemmel nézzék a világot, és így az univerzum időrendjével összhangban tudnak cselekedni.
Bizonyos ötletek a maguk idején érkeznek,
és megtalálják a módját,
hogy rajtunk keresztül fejezzék ki magukat.
A kreativitás forrása
A mindennel kezdjük:
minden látott,
minden megtett,
minden elgondolt,
minden érzett,
minden elképzelt,
minden elfelejtett,
és minden, ami kimondatlanul és elgondolatlanul nyugszik
bennünk.
Ez az alapanyagunk, ebből a forrásból építünk fel minden kreatív pillanatot.
Ez az anyag nem belőlünk származik. A Forrás odakint van. A bennünket körülvevő bölcsesség, egy kimeríthetetlen tárház, ami mindig elérhető.
Érzékeljük, emlékezünk rá vagy ráhangolódunk. És nem csak a tapasztalataink révén. Történhet álmok, megérzések, tudatalatti töredékek segítségével, vagy más, még ismeretlen módon, ahogyan a külvilág utat talál belülre.
Az elmének úgy tűnik, hogy ez az anyag belülről jön, ám ez csak illúzió. A hatalmas Forrásnak csak töredékei vannak bennünk elraktározva. Ezek az értékes foszlányok páraként szállnak fel a tudatalattiból, és gondolattá sűrűsödnek. Ötletté.
Talán segít, ha a Forrásra felhőként gondolunk.
A felhők sosem tűnnek el igazán, csak alakot váltanak. Esővé alakulnak és az óceán része lesznek, majd elpárolognak és újra felhővé tömörülnek.
Ugyanez igaz a művészetre.
A művészet energikus ötletek körforgása.
Ezek az ötletek azért tűnnek újnak, mert minden alkalommal más kombinációban térnek vissza. Nincs két egyforma felhő.
Ezért lehetséges, hogy egy új műalkotás mélyebb szinten kelt visszhangot bennünk. Talán az ismerős tért vissza ismeretlen formában. Vagy tényleg valami ismeretlen, amit úgy kerestünk, hogy ennek tudatában sem voltunk. Egy hiányzó darab a kirakósból, ami sosem lesz teljes.
Amikor valami ötletből
valósággá válik,
kisebbnek tűnhet.
Nem e világiból e világi lesz.
A képzeletnek nincs határa.
A fizikai világnak van.
A mű mindkettőben létezik.
