Képes-e szimfóniát szerezni, díjnyertes regényt írni vagy remekművet festeni a számítógép? És ha igen, vajon felismerjük-e majd, hogy nem ember, hanem egy gép alkotásáról van szó? Olvass bele!
A mesterséges intelligencia terén végbement fejlődés sok tekintetben meglepetést kelt: tapasztalhatjuk, hogy a számítógép ugyanolyan jól megold hagyományosan ember által végzett feladatokat, mint maga az ember - ha nem jobban. De lehet-e kreatív a számítógép? Elképzelhető, hogy hamarosan megtanulja, mi az, ami megragad bennünket a művészi alkotásokban, és megérti, hogy miben különbözik az az érdektelentől?
A kreativitás kódjában Marcus du Sautoy a kreativitás természetét vizsgálja, s közben fontos útmutatást ad az algoritmusok működéséhez, a működésük alapjául szolgáló matematikai szabályokhoz. Azt kutatja, hogy a műalkotások érzelmi hatása mennyiben fakad agyunk minta és struktúra iránti fogékonyságából, és mit jelent kreatívnak lenni a matematikában, a képzőművészetekben, a nyelvben, a zenében. Az eredmény izgalmas és különös felfedezés a mesterséges intelligencia és az emberi lét lényegéről.
Marcus du Sautoy: A kreativitás kódja (részlet)
Fordította Seres Iván
A teremtőkészség teremtése
A kreativitás legfőbb ellensége a józan ész.
Pablo Picasso
A kreativitás modern időkben tapasztalt felértékelődése arra késztetett jó néhány írót, szerzőt, hogy megpróbálja megfogalmazni, mi a kreativitás, hogyan lehet azt ösztönözni, és vajon miért fontos. A Royal Society egyik bizottsági ülésén találkoztam először a kognitív tudományokkal foglalkozó Margaret Boden elméleteivel; a bizottság maga azt igyekszik felmérni, hogy vajon milyen hatása lesz a gépi tanulásnak a társadalomra a következő évtizedekben. Bodennek a kreativitásról szóló gondolatait éreztem a legtalálóbbnak a gépi kreativitás tanulmányozásához vagy értékeléséhez.
Boden eredeti gondolkodó, évtizedek óta sikerrel kapcsol össze különféle tudományterületeket; egy személyben filozófus, pszichológus, orvos, a mesterséges intelligencia szakértője és a kognitív tudományok művelője. Szikrázó fehér hajával és mindig tevékeny elméjével nyolcvanon túl is lelkesen latolgatja, hogy mire lehetnek képesek a számítógépek – a „bádogdobozok”, ahogyan nevezi őket. E tekintetben az emberi kreativitás három típusát különböztette meg.
A felfedező kreativitás a már meglévőt veszi alapul,
annak a határait feszegeti: mi minden lehetséges a szabályok adta kereteken belül. A barokk zeneszerzők kísérletezését Bach zenéje juttatta a csúcsra: őket az foglalkoztatta, hogy mi hozható ki a tonalitásból különböző hangok összeszövésével. Bach prelúdiumai és fúgái tolták ki a lehetőségek határait még a műfaji nyitás, a klasszikus Mozart- és Beethoven-korszak előtt. Renoir és Pissarro újragondolta, hogyan jeleníthetnénk meg a természetet és a magunk körüli világot, de a határokat Claude Monet tolta széjjelebb vízililiomainak sokszori újrafestésével, míg színfoltjai végül az absztrakció új szintjén oldódtak fel egymásban.
A matematika örömét leli az effajta kreativitásban. A véges egyszerű csoportok osztályozása a felfedező kreativitás mesterműve. A matematikusok a szimmetriacsoport – egy négy egyszerű axióma által meghatározott struktúra – elemi meghatározásától kezdve 150 éven át dolgoztak az elgondolható szimmetriák teljes listájának előállításán; munkájukban a Monster (Szörnyeteg) felfedezése volt a csúcspont – abban több szimmetria van, mint ahány atomja van a Földnek, de egyikük sem hasonlít közülük a másikra. A matematikai kreativitásnak ez a fajtája kitolja a határokat, de ragaszkodik a játékszabályokhoz – mint a felfedező, aki bár előretör az ismeretlenbe, nem lép túl bolygónk határain.
Boden úgy véli, hogy a felfedezés teszi ki az emberi kreativitás 97%-át. A számítógépek kitűnőek ebben a fajta kreativitásban; számítástechnikai eszközökkel a végletekig lehet juttatni egy mintát vagy szabályrendszert, mert sokkal több számítás végezhető el velük, mint emberi aggyal. De vajon elegendő-e ez? Ha valóban eredeti teremtő aktusra gondolunk, akkor általában valami még sokkal váratlanabbat képzelünk el.
A kreativitás második fajtáját a kombináció jellemzi. Gondoljunk arra, ahogyan egy művész vesz két teljesen eltérő konstrukciót, és megkísérli ötvözni őket. Az egyik világot irányító szabályok sokszor érdekes új keretet sugallnak a másik világra nézve.
A kombináció nagyon hatékony eszköz a matematikai kreativitás területén.
A Világegyetemünk lehetséges alakjait leíró Poincaré-sejtést végül olyan, egymástól nagyon különböző eszközökkel sikerült megoldani, amelyeket a felületeken átfolyó áramok megértésére dolgoztak ki. Grigorij Perelman kreatív zsenije ismerte fel, hogy az a mód, ahogyan egy folyadék átfolyhat egy felületen, nem várt segédeszközt adhat a szóba jöhető felületek osztályozásához.
A magam kutatómunkájában számelméleti eszközökkel igyekszem vizsgálni a prímszámokat, és osztályozni velük a lehetséges szimmetriákat. A geometriai alakzatok szimmetriái elsőre egyáltalán nem tűnnek számtermészetűnek. De ha bevetjük a prímszámok szimmetriáinak megismerésére alkalmas nyelvet, és a prímszámok helyébe alakzatokat állítunk, akkor meglepően új nézőpontból tekinthetünk a szimmetriák elméletére.
A művészetek is sokat nyerhetnek a kölcsönös megtermékenyítő hatásból. Philip Glass a Ravi Shankarral közös munkában kapott ötleteket felhasználva alkotta meg az additív folyamatot, minimalista zenéjének lényegét. Zaha Hadid összekapcsolta a maga építészeti tudását a Kazimir Malevics orosz festő tiszta formái iránti szeretetével, így alkotta meg jellegzetes görbe körvonalú épületeit. A kreatív mesterszakácsok is ötvözik a földgolyó más-más helyeinek konyhaművészetét.
Érdekes jelek utalnak arra, hogy ez a fajta kreativitás tökéletesen megállhatja a helyét a mesterséges intelligencia világában is. Fogj egy bluest játszó algoritmust, és kapcsold össze vele Boulez zenéjét; furcsa új kompozíciót fogsz kapni, s talán új hangzásvilágot is. Az eredmény persze fülsértő kakofónia is lehet. A kódolónak olyan stílusokat kell találnia, amelyek érdekes módon olvaszthatók egybe algoritmus révén.
A kreativitás Boden megkülönböztette formái közül a legrejtélyesebb és legkevésbé megfogható az átalakító, vagyis a transzformációs kreativitás. Ez működik azokban a ritka pillanatokban, amelyekben az egész játék megváltozik. Minden művészeti formában ott vannak ezek az ugrásszerű változások. Elég itt Picassóra és a kubizmusra, Schönbergre és az atonalitásra vagy Joyce-ra és a modernizmusra gondolni. Olyanok ezek az ugrások, mint a fázisátalakulások: mint mikor a víz folyékony állapotából hirtelen légneművé változik. Ez a kép ötlött fel Goethében, amikor azt igyekezett leírni, hogyan birkózott két éven át Az ifjú Werther szenvedései megírásának tervével, s hogyan hatott rá egy váratlan esemény mint gyors katalizátor: „…abban a pillanatban megvolt a Werther-regény terve, a részek mindenfelől egésszé tömörültek, mint ahogyan a megfagyás határán lévő víz az edényben a legkisebb rázkódás hatására hirtelen tömör jéggé válik.”
Az ilyesfajta átalakulások nagyon sokszor együtt járnak a játékszabályok megváltozásával, vagy egy, az előző nemzedékek által elfogadott feltevés elvetésével. Egy szám négyzete mindig pozitív. A molekulák hosszú sorokban jönnek egymás után, s nem körláncokként. Zenét az enharmonikus skála hangjaival kell írni. Az arcon szem ül az orr két oldalán. Első pillantásra nehéznek látszik ilyen meghatározó töréseket programozni, pedig az ilyesfajta kreativitásnak is van metaszabálya. Megszorítások elhagyásával kezdd, és majd meglátod, mi sül ki belőle. Az a művészet, a kreatív művészet a dologban, hogy mit válassz: minek az elvetésével vagy milyen új korlátozások bevezetésével juthatsz a végén valami értékes dologhoz.