Roderik Six regénye (olvass bele itt) eredetileg 2014-ben jelent meg, amikor még nem ismerte a világ Greta Thunberg nevét, és a klímakatasztrófa kifejezés sem volt még a szókincsünk része. Klímakutatók viszont már évtizedek óta mondják, hogy az óceánok emelkedő vízszintje miatt idővel olyan nagyvárosok kerülhetnek majd víz alá, mint Amszterdam vagy New York. A Gentben élő flamand írót valószínűleg részben ezek a jóslatok ihlették, hogy első kötetének egy extrém csapadék okozta ökológiai katasztrófa legyen az alaphelyzete.
Six özönvize azonban a maga módján sokkal kegyetlenebb, mint az, amelyet a Genezisből ismerünk.
A meg nem nevezett vidék meg nem nevezett városában a soha el nem álló eső ugyanis sokkal lassabban, alattomosabban pusztít, szinte fel sem tűnik. Megszokható, elviselhető, elég megnézni az angolokat. De pont a lassúsága miatt az is erősen megkérdőjeleződik, hogy az ár végül tényleg elmossa-e az emberek bűneit.
Az Özönvíznek nincsenek hagyományos értelemben vett hősei, senki sem szimpatikus igazán, esetleg egy-egy villanásra. Sőt, időnként kifejezetten ellenszenvesek, nehéz együttérezni velük. A főszereplő és egyben narrátor egy névtelen újonc a város szélén álló diákszállón, aki először a furcsa Ninával ismerkedik össze, majd általa Michaellel és annak barátnőjével, Jokéval. Ahelyett azonban, hogy a főszereplő fiú számára az egyetemmel kinyílna a világ, csapdába kerül, amint Nina megismerteti az Ultra nevű szintetikus droggal, amit a diákszállón mindenki szív, és ami alkohollal együtt „hasadást” okoz.
Persze felfoghatjuk úgy is, hogy a fiatalságuk miatt ennyire tökéletlenek ezek az alakok. Hogy visszakanyarodjunk a Genezishez, Noé maga is nagyon esendő volt – csakhogy míg ő törekedett javulni Isten előtt, addig Six karaktereiben nehéz felfedezni az önzetlenségnek akár csak a csíráját is.
Mindegyiküket elsősorban a saját nyomoruk, kielégülésük, érdekeik mozgatják, és az kovácsolja őket valamiféle egységgé, hogy megvetik a konformista társaikat,
akik el akarták távolítani a diákszállóról a felforgató Ninát. „Ők voltak az árulók, a tisztátalanok, a fertőzöttek. Mi voltunk a saját nagyszerű kasztunk.”
Valójában viszont a felsőbbrendűségi érzésük mögül átsejlik, hogy négyük elfoglaltságai, az unaloműzésre tett kísérleteik is hasonlóan gépies rendszerben működnek, mint a kívülállók normalitása. Olyannyira a saját buborékjukban élnek és elszigetelik magukat a külvilág híreitől, hogy nem is tudjuk meg, hova és mikor tűnik el a diákszálló többi lakója.
18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete már elérhető a könyvesboltokban, öt szerzővel pedig találkozhatnak is az olvasók a következő hetek nagy könyves eseményein.
Tovább olvasokDe tulajdonképpen ez lényegtelen, mert az alapvető ösztöneik kizárólag az evésre, a drogra és a szexre (vagy a narrátor szavaival élve, a kefélésre és a kiverésre) korlátozódnak, mintha az élet és halál, mint olyan, semmit sem jelentene számukra. És közben rettenetesen unatkoznak, mert a folyamatosan rájuk törő, őket kísértő szexuális ingerek kielégítése is ritkán jár élvezettel. Az órák, napok, hetek hasonló masszává állnak össze, mint a völgybeli városközpontot centiről centire ellepő víztömeg.
„Az idő fogalma kiüresedett, hiányzó valami lett, ami soha nem is létezett.”
A monotóniából a kimondatlanul is legbölcsebbnek tartott Michael súlyos sérülése billenti ki őket ‒ aki egy hevesebb esőzés alatt a főszereplővel együtt próbálja megállítani az épületbe beömlő vizet ‒, és a felhőkön áttörő fény, majd a szivárvány. Mintha ekkor eszmélnének fel, hogy ennek a kitartó esőnek mégis van tétje, ami sokkal borzalmasabb annál, mint hogy kifogyhat az Ultra-készletük. És rádöbbennek arra is, hogy csak ők vannak egymásnak, és bár cinkosok, talán mégsem bízhatnak a másikban. Ekkor kezdi átütni a kábultság felhőjét a félelem, a kétkedés, a kétségbeesés, és az a gondolat, hogy mégsem kellene megvárni, míg meghalnak: „Fura állat a bűntudat.” Itt nincs fehér galamb, csak dögökre vadászó varjak, és talán az egymás tiszteletén alapuló barátság sem létezett soha, csak az egy irányba mutató érdek.
Six néha szándékosan összezavarja az olvasót azt illetően, hogy időben hol járunk éppen a történetben. Ugyanígy a tripekre is meginvitál, és előszeretettel játszik a helyzettel: sokszor nem tudhatjuk, hogy amit olvasunk, az a regény valóságában történik-e a szereplővel, vagy csak egy hasadásélmény aprólékos leírása.
Az esetek nagy részében egyébként a főszereplő gondolatmeneteit, burjánzó képzelgéseit halljuk, ami éles ellentétben áll a társaival folytatott szűkszavú és/vagy lényegretörő beszélgetésekkel, melyek még inkább megritkulnak, ahogy súlyosbodik a helyzet.
És nemcsak beszéd nem hallatszik már, hanem bármilyen, az emberi élet jeleit mutató hang sem. Érdekes módon ez az, amire a főszereplő mindennél jobban vágyik:
„Hiányoznak az autók, a kerékpárcsengők, a buszok csikorgó fékje, a hajtóművek kattogása, a magas fordulatszámon működő fúrók, az ujjongás, a kiabálás, a dudálás, az utcai zenészek, a reklámszövegek, a szirénák – a hang!
Ordítani szeretnél, de a csend a szádba nyomja az öklét.”
Az író sorban ajánl a karaktereinek különféle utakat, bár elsőre talán nem mindegyik tűnik megváltásnak. A végére maradóknak viszont, mint az esőfelhők közt átvergődő fény, átvitt értelemben is reménysugarat mutat, erre utal a narrátor beszédes neve is, amit csak ekkor tudunk meg. De reménysugár ide vagy oda, egy disztópiában sosem lehetünk teljesen biztosak a happy endben.
(Fotó: Matt & Chris Pua / Unsplash )