Kovács Bálint: Látni szeretném, hogyan élnek a frontvonaltól pár száz kilométerre [Alkotótárs]

Idén már harmadik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard - Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. Az idei kiírásra közel ötven pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat - hogy ki lesz az ösztöndíj 2023-as nyertese, az a májusi Margón derül majd ki. A Könyves Magazinon mutatjuk be a top10-et - a korábbi interjúkat itt találod: Mohácsi Balázs, Borda Réka, Böszörményi Márton, Zilahi Anna, Kerber Balázs, Seres Lili Hanna. 

Hogyan élted meg az első könyved megjelenése előtti és utáni időszakot, melyik volt a nehezebb?

Nem az első könyvem megjelenése előtti időszak volt igazán nehéz, hanem az első könyvem megírása előtti időszak. Az a tizenöt-húsz év, amíg úgy éreztem, hogy bárcsak tudnék írni valamit, ami nem újságcikk, hanem irodalom; amíg azt gondoltam, ha valaki a kezembe nyomna egy hosszú, részletes történetvázlatot, biztosan tudnék belőle írni egy regényt, csak épp nem adott senki, mert hát ebben a műfajban nem elég, ha magabiztosan egymás után tudom pakolni a szavakat, sőt akár még a mondatokat is, de valami más is kell hozzá, nevezzük ihletnek, alapötletnek, a múzsa csókjának vagy valami ennél is sziruposabban hangzó dolognak.

Onnantól viszont, hogy valami megnevezhetetlen és megmagyarázhatatlan okból annyi év fantomvajúdás után valahogy kijött belőlem az első novellám, már nem volt több nehéz időszak. Hiszen elértem, aminél többet nem is reméltem elérni soha. 

Felkerült a nevem a könyvespolcra, márpedig mindig úgy gondoltam, hogy akinek ott a neve, már nyugodtan halhat meg.

Hogyan kezdett el formálódni az új kötet terve, mi adta meg a kezdőlökést?

Nem tudom eldönteni, az irodalmi szövegek létrehozását tekintve áldás vagy átok az, hogy újságíróként dolgozom: áldás, mert mindennap írhatok, és átok, mert mindennap írhatok – pedig az irodalomhoz kell, hogy valami feszítsen belülről, és lehet, hogy az újságírás szelep, ami enyhíti ezt a feszítést. Ebben az esetben viszont más volt a helyzet: a háború kitörése után három ukrán bábszínész vett három retúr buszjegyet, és a kijevi buszpályaudvaron felültek egy Flixbusra, ami elhozta őket Budapestre, hogy egy gyerekszínházi fesztiválon eljátsszák az előadásukat, és hosszú idő után először újra színpadra álljanak, amire február 24. óta nem volt lehetőségük. Velük készítettem egy interjút a hvg.hu számára.

És az a beszélgetés meghatározó tapasztalat volt, ahogy az lett volna mindenkinek, akinek azt ígérték, közvetlen közelünkben zajló háborút csak a történelemkönyvekben fogunk találni. A három színésznő február 24. óta a romeltakarításban segített: üvegcserépzajtól hangos videókat mutattak,

képeket kiégett gyerekbiciklikről, a romok között kinőtt nárciszokról, aztán egyszerre szólalt meg mindhármuk telefonján a légiriadó-alkalmazás,

és egyszerre jelent meg a szemükben, ahogy az ismerőseik otthon épp elindulnak a légópincék felé. Az interjú felvételén otthon aztán akár másodpercre is lemérhettem, mikor szólalt meg újra az app, hogy újra biztonságos a helyzet. Ahhoz képest. A kiégett gyerekbiciklikhez képest.

Nem vagyok és soha nem is voltam haditudósító. Számomra ők hozták el először a háború kézzelfogható valóságát. Van, akit ne kavart volna fel ez a találkozás? Van, akit nem kavar fel, ha olyan utcákat, olyan lakásokat, olyan bútorokat lát rakétáktól széttépve, mint amilyenek között ő maga is él? Nem hiszem, hogy lenne, és nem is én vagyok a kivétel.

Megírtam az újságcikket, de ezzel nem ürült ki belőlem a téma, pedig az újságíró sokszor csak addig a pár napig szakértője egy területnek, amíg a mélyére kell ásnia, és meg kell írnia róla a cikket a megfelelő karakterszámban. Nemsokára írtam egy novellát is, amit enélkül a találkozás nélkül nem tudtam volna. Az volt az első a témában. Az volt az első arról a világról, ahol az európai háború kiszakadt a törikönyvből.

Kinek a tanácsa a fontos számodra? Megmutatod-e valakinek menet közben a szövegeidet?

Csodálatos barátaim vannak, és ezt egyelőre még jelen időben mondom, pedig kicsit tartok tőle, hogy egyszer majd múlt időre kell váltanom, ha megunják, hogy vérig sértődöm a jobbító szándékú javaslataikon, duzzogok, rosszabb esetben veszekszem velük, hogy aztán aludjak rá egyet vagy kettőt, rájöjjek, hogy teljesen igazuk van, és megfogadjam az összes tanácsukat. Borzasztó alakok!

Mit hozol magaddal az első köteted írásából, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? Másként áll-e szerinted egy író a második könyvéhez?

Korábban azt gondoltam, egy könyvet még mindenki megírhat, az még nem jelent garanciát semmire, nagyon is elképzelhető, hogy az volt minden, amit valaha is írni tudott, és kész, soha többé nem lesz képes semmi mást létrehozni. De aztán viszonylag röviddel a novelláskötetem megjelenése után írtam egy regényt is (ez most megjelenésre vár). A novelláról regényre váltani egy magamfajta, szorongásra nemhogy hajlamos, de a szorongásban direkte élvezettel lubickoló figura számára azért jó, mert automatikusan hozza magával a felvetést: mi van, ha ez már nem sikerül? Mi lenne: 

hát akkor vége mindennek, összedől a kártyavár, kiderül, hogy imposztor voltam.

Ezek után viszont csak az gondolja úgy, hogy ha ezt is sikerült megírni, akkor az ember végre hátradőlhet, aki nem beszéli anyanyelvi szinten a szorongást. Hiszen jobban belegondolva azt a regényt olyan hamar írtam a novellák után, ráadásul a témáját is egy már megírt (a kötetből végül épp ezért kihagyott) novella adta, ez tulajdonképpen nem is számít második könyvnek, legfeljebb másfeledik, mindenesetre biztosan nem bizonyítéka annak, hogy az ember tényleg tud írni, és nem csak ennyi volt benne, és kész, soha többé nem lesz képes semmi mást létrehozni.

Most nagyon kíváncsian várom, hogy ha – ha! – elkészül a harmadik kötetem, mivel győzöm meg magam, hogy ez még nem bizonyít semmit.

Mit árulhatsz el a döntős pályázatodról, munkatervedről?

Találkozásokat szeretnék. Nem a háborúval, a hátországgal. Olyan csodálatos, felfoghatatlan lelkű emberekkel, mint az a három bábszínész, akik két nappal a beszélgetésünk után a Népligetnél felültek a Flixbusra, és visszautaztak Kijevbe, ahogy az már külföldi kiruccanások után szokás, és posztolták az újabb üvegszilánkos képeket a Facebookra. Látni szeretném, hogyan élnek a frontvonaltól pár száz kilométerre.

Meg szeretném érteni, milyen megszokni, hogy háború van.

Milyen ezzel kelni és ezzel ébredni, de ami még érthetetlenebb, ki tudni kelni utána az ágyból, és élni. Milyen megszokni az üvegcserepek hangját. Még csak azt értem, milyen a frontvonaltól egy határral odébb és még attól is több száz kilométerrel élni, biztonságban, viszonylagos nyugalomban, elkényeztetetten, és már ez is elég ahhoz, hogy azt gondoljam: az, ahogyan mi, európai fiatalok a bennünket körülvevő világra nézünk, többet már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt.