Mohácsi Balázs: Egy alakuló szöveg intim dolog [Alkotótárs]

Idén már harmadik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard - Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. Az idei kiírásra közel ötven pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat - hogy ki lesz az ösztöndíj 2023-as nyertese, az a májusi Margón derül majd ki. A következő napokban a Könyves Magazinon mutatjuk be a top10-et - elsőként Mohácsi Balázs mesél a kísérletezés vágyáról és az írás közbeni írásról.

Hogyan élted meg az első könyved megjelenése előtti és utáni időszakot, melyik volt a nehezebb?

Voltak izgatottabb, izgalmasabb pillanatok, időszakok, de főleg a várakozásra emlékszem, konkrét és átvitt értelemben is. Vártam, hogy megtörténjenek dolgok. Marha sok időt vártam, főleg erre emlékszem öt évvel később. Nem minden történt meg, amire vártam, de összességében még mindig elégedett vagyok az első kötetemmel. Szóval végül is megérte várni, azt hiszem.

Hogyan kezdett el formálódni az új kötet terve, mi adta meg a kezdőlökést?

Nehéz erre válaszolni, mivel abban az ideális, vagy inkább virtuális műben, amit a fejemben forgatok – és amin dolgozom, amikor sikerül rá időt szakítani –, több ötlet vagy terv van részben vagy egészben összegyúrva, kisebb-nagyobb irányváltások is történtek. Ha fontos pillanatokat keresek a kézirat alakulásában, akkor az egyik 2020 nyarán volt, amikor egy nagyobb adag versből összeállítottam egy lehetséges kéziratot. A következő momentum 2021 első felére tehető, amikor testközelből is volt módom megtapasztalni a koronavírust – ennek hatása volt a kéziratra is,

más fénytörésben láttam bizonyos írásaimat.

És erre az időszakra esik az első Mastercard Alkotótárs pályázat is, ami jó alkalmat kínált arra, hogy új irányba induljak a szövegeimmel, mivel próbaként megírtam egy olyan próza-líra hibridet, amit már egy ideje forgattam a fejemben, de sosem álltam neki. A kezdeti pozitív visszajelzések pedig segítettek a folytatásban.

2021-ban valóban a Mastercard-Alkotótárs pályázatának tíz döntőse közé kerültél. Az akkor szerzett tapasztalataidat hogyan tudtad hasznosítani a mostani pályaművednél?

A Németh Gábor által vezetett workshop jó volt, meg általában véve az a néhány nap Zalában. Több mindent használtam az ott elhangzott, megtapasztalt dolgokból – úgy emlékszem, az a beszélgetés is érdekes volt, amikor az én kéziratom volt terítéken, de néha úgy éreztem, a többiek pályázatai kapcsán folytatott diszkussziók vagy a privát beszélgetések még hasznosabbak voltak.

Kinek a tanácsa a fontos számodra? Megmutatod-e valakinek menet közben a szövegeidet?

Vannak barátaim, akik állandó tesztolvasóim is, főleg Vonnák Diát, Fehér Renátót és Fenyő Danit szoktam traktálni az írásaimmal.

Mit hozol magaddal az első köteted írásából, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? Másként áll-e szerinted egy író a második könyvéhez?

Az első kötetemből (meg még azelőttről) a kísérletezés vágyát, sőt igényét hozom: nem akarok ugyanolyan szövegeket írni, mint amilyenek ott voltak. Ezzel az anyaggal egyébként igencsak meggyűlik a bajom. De nem hiszem, hogy amiatt, mert ez történetesen egy második kötet. Azt gondolom, maga az anyag is kényes – meg persze én is kényes vagyok. Az biztos, hogy

ez egy nagyobb kompozíció, mint az első kötetem volt,

nehezebb is áttekinteni. Beleszaladok néha olyanokba, hogy egy ötlet az egyik rész kapcsán megváltást ígérően bevillan, aztán ahogyan elkezdem végiggondolni, hogy az egész műre milyen hatást gyakorolna, akkor önellentmondások jelennek meg – ilyen típusú problémával a verseskötetem kapcsán nem szembesültem. Mindazonáltal a legnagyobb akadálynak az időhiányt látom. Vannak szövegek, amiket lehet lopott tíz percekben írni, ez nem olyan. Az összefüggő munkanapokat, hétvégéket vagy akár heteket meg nem egyszerű összehozni munkahely és egyéb kisebb munkák (kritikaírás, alkalmi korrektorkodás stb.) mellett. Így aztán nehezen tudok aktuális művet csinálni a fejemben lévő virtuális műből.

Mit árulhatsz el a döntős pályázatodról, munkatervedről?

Nem nagyon tudok beszélni arról, éppen min dolgozom. A munkatervvel mint műfajjal is ez a bajom. A legkevésbé ez jelenti a problémát, de azért egy alakuló szöveg intim dolog, és minden alkalommal, amikor beszélnem kell róla, azt érzem, hogy akaratom ellenére egyszerre alakul és torzul a virtuális mű, miközben attól meg ironikus módon távolabb kerülök, hogy aktuálissá váljon. Az ilyen munkaterves hipotézisekkel az is baj, hogy nagyon könnyű hangzatosságba csúszni, nagy szavakat használni, de hát röhejes bullshitelésnek tűnne, ha azt írnám, hogy az életről és a halálról meg a költészetről, illetve a kiábrándulásról írok. Pedig bizonyos szempontból ez az igazság. Egy másik szempontból meg ez így nem igaz. Egy harmadikból nézve pedig nem így igaz. Szóval mivel nem akarom magam kiröhögtetni a hangzatos bullshiteléssel, ezért inkább a semmitmondó bullshitelés stratégiáját választom, de azért próbálom kicsit okosra, önreflexívre tekerni, hogy ne legyen nagyon gáz. Aztán meg ezzel a munkaterv dologgal az is van, hogy szerintem

az írás nem nagyon megtervezhető,

vagy csak én vagyok olyan szerencsés, hogy írás közben nem sikerült még akkor azt és úgy írnom, amikor amit ahogyan elterveztem. Szóval bár természetesen nagyjából szokott lenni arról fogalmam, hogy éppen nem az atommaghasadásról, hanem az állítható pofanagyságú csőfogók megfelelő használatáról kellene írnom, én általában írás közben szoktam írni, ami viszonylag tervezhetetlen folyamat, ezért simán lehet, hogy nemcsak csőfogó, hanem kalapács is kerül a kézbe, és mentők is jönnek, és föl kell állítani a tegnapi viharban felborult dézsás fikuszt, de közben eszembe jut, hogy a Krusovszky szerint a kalapácsban nincsen benne isten, nekem meg nincsen cigim, pedig Ben Lerner írt valamit arról, hogy a cigarettázásnak nemcsak társasági, de narratológiai jelentősége is van, úgyhogy most egy Tandori-részletre vadászom, ahol a leszokásról ír, viszont eltereli a figyelmemet, hogy a Teho Teardóval közös projektjében Blixa Bargeld angolul, németül és olaszul is énekel, olykor egy dalon belül is, ami egyszerre izgalmas és a saját nyelvi kompetenciáimat tekintve lehangoló, miként az is, hogy megint meghalt valaki a Persona Non Grata zenekarból.

Mindezek után mit árulhatok el? A kéziratom címe Újabb narancsok gurulnak el, ez 2020 óta változatlan, szóval ezt biztosnak tekintem. Németh Gábor a 2021-es alsópáhoki workshopon azt mondta az akkor beadott pályázatom alapján, bár ez sem fedi egészen a valóságot:

egy verseskötet regénye.

Ez tetszik. Legalábbis nem rossz. Bár a Sinkó Ervin eléggé belehallatszik, ami annyira nem százas. De talán a name dropping mégis elviszi a hátán.

Fotó: Kiss Tibor Noé