Már harminc éve, hogy Renton nem az életet, hanem a heroint választotta [Trainspotting30]

Irvine Welsh

Trainspotting

Ford.: Polyák Béla és Dragomán György, Trubadur, 2017, 401 oldal

Megveszem

A Trainspotting figyelmeztetés akart lenni a heroinhasználat túlkapásai ellen, egy elrettentő történet, de Welsh harminc év elteltével úgy látja, hogy már nem az: „Ma már egyszerűen nem tudod azt mondani a lakótelepi srácoknak, hogy ne drogozzatok, mert elcseszitek az életeteket, és akkor sosem lesz munkátok vagy házatok, és majd nem tudtok szép dolgokat venni”.

A sztori egyik leghíresebb monológja Rentonhoz kötődik (Danny Boyle 1996-os adaptációjában Ewan McGregor játszotta), és a következőképpen hangzik: „Válaszd az életet. Válaszd a munkát. Válaszd a karriert. Válaszd a családot. Válaszd a rohadt nagy TV-t. Válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD-lejátszókat és elektromos konzervnyitókat. Válaszd az egészséget, az alacsony koleszterinszintet és a fogászati ellátást.” Renton végül mégis inkább a heroint választotta.

Welsh most azt mondja, 2023-ban a regénynek más a kontextusa, hiszen míg korábban esély volt választani, addig ma már ez a lehetőség nincs meg, elvették az emberektől, a világ sokkal durvább lett. Az emberek nem kapnak munkát, sosem fognak házat venni, nem tudják megvenni a szép dolgokat. „Minden el van baszva, még ha az ember nincs is ráfüggve a drogra” – teszi hozzá, és pontosan ezért gondolja azt, hogy a könyve is – az eredeti szándékkal szemben – ma már mintha azt üzenné, hogy mivel „így is, úgy is el van baszva minden”, akkor miért ne nyúlnánk a drogokhoz?

Jó pár éve a Könyves Magazin print számában megjelent egy interjú, akkor Totth Benedek, a Holtverseny írója kérdezte Irvine Welsht, egyebek között az adaptációról, a könyv körüli felhajtásról, szlengről, és például arról is, hogy a Trainspotting írása közben drogozott-e, illetve arról is, hogy szokott-e betépve írni, de mindkét kérdésre határozott nem volt a válasz.

Pedig a Trainspotting tulajdonképpen nem más, mint egy lefelé tartó spiráltörténet, amelynek fogódzói minduntalan kicsúsznak a szereplők ujjai közül – mégsem lehet utálni őket, pedig mindent megtesznek ezért. Az 1993-as megjelenése óta a Trainspotting igazi kultstátuszba emelkedett, és még némi botrányt is sikerült csapnia, a megjelenés évében ugyanis felkerült az egyik legnagyobb presztízsű angolszász irodalmi díj, a Booker hosszúlistájára, de a könyv tartalma oly mértékben sértette két zsűritag érzékenységét, hogy a szűkített listára már esélye sem volt feljutni. Ez viszont az olvasókat nem tartotta vissza, 2015-ig csak az Egyesült Királyságban több mint egymillió példányt adtak el a könyvből, és több mint harminc nyelvre fordították le (magyarul Dragomán György és Polyák Béla fordításában olvasható).

Aztán persze jött Danny Boyle, a többi pedig tényleg beleégett minden mozinéző retinájába – ezen a ponton hallgassuk is újra a Born Slippyt az Underworldtől és tekintsük meg újra Skócia legocsmányabb vécéjét:

Mindenesetre Welsh most azt mondja, hogy a Trainspotting körüli kultusz folyamatosan képes megújulni, és azt látja, hogy öt-hatévente, amikor éjszaka leadja a filmet valamelyik csatorna, akkor a rákövetkező napokban mindig megugrik az eladás, és egy csomó fiatal fedezi fel magának a könyvet. A Trainspotting köré közben egész kis széria épült ki, van folytatása (Pornó) meg előzményregénye is (Skagboys), sőt, az egyik szereplő, Begbie, három éve külön regényt kapott. Pár éve pedig arról lehetett hallani, hogy az ugyancsak a Trainspotting folytatásának szánt The Blade Artistból tévésorozat készül, a középpontban Begbie-vel.  

Szóval tényleg valóságos fikciós univerzum szövődött a Trainspotting köré, a munkálatok pedig jövőre szintet lépnek, elkészült ugyanis – a musical. Welsh azt mondja, már évek óta rágták a fülét, és eddig mindig ellenállt, de aztán arra gondolt, ha ő nem csinálja meg, akkor a halála után (egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy amikor már egy urnában lesz a kandalló fölött) jön majd egy Andrew Lloyd Webber-szerű figura, és majd megcsinálja ő. Ez aztán elég motivációt jelentett neki ahhoz, hogy belevesse magát a musicalírásba. A darabban ígérete szerint lesz egy csomó új dal, a próbák pedig már zajlanak, és ha minden jól megy, jövő februárban bemutatják a Trainspotting-musicalt a West Enden. És hogy mire lehet számítani? Welsh szándéka szerint nagyon más lesz, mint a film vagy az eddigi színpadi adaptációk. Lesznek benne új szereplők, és összességében

sokkal sötétebb lesz a musical, mint a regény vagy a film volt.

Van viszont, ami még magát az írót is meg tudja lepni. Huszonnyolc éves volt, amikor elkezdte írni a maréknyi skót junkie történetét, és azt mondja, hogy a könyvben ábrázolt világot illetően, hiába közelíti ő maga most már a hatvanötöt, van, ami ugyanolyan aktuális maradt. „Olyan dolgokról írtam akkor, amire annak idején szavaink sem voltak – mint például a toxikus maszkulinitás” – mondja most. A szereplők mentális és egzisztenciális gondokkal küszködtek, és szerinte ez ma sincs nagyon másként, emiatt szerinte nem csoda, ha az emberek nem igazán tudják, hol van a helyük a világban.

A Trainspotting mindenesetre nem kopott ki a világból, ahogy ugyanúgy nagyot üt Danny Boyle filmje is, a soundtrackről nem is beszélve. Zárásként érdemes még egyszer meghallgatni Iggy Popot:

Bónusznak pedig itt egy másik interjúnk Irvine Welsh-sel, amelyet a Mocsok című regénye magyar megjelenése kapcsán készítettünk vele, és elárulja benne azt is, igaz-e, hogy szakdolgozatírás közben/helyett írta annak idején a Trainspottingot: