Irvine Welsh: Ha hatást váltasz ki, akkor hagyd a kibaszott nyavalygást

Irvine Welsh: Ha hatást váltasz ki, akkor hagyd a kibaszott nyavalygást

.konyvesblog. | 2017. április 13. |

A Trainspotting című regényt a film tette igazán nagy durranássá, ez nem vitás. Irvine Welsh könyve 1993-ban jelent meg, rá három évre mutatták be a herointól túlpörgő, szürke arcú Ewan McGregor főszereplésével Danny Boyle filmjét, ami fontos kulturális jelenséggé nőtte ki magát. A film brutális őszinteséggel, lendületes történetvezetéssel, karcos vágásokkal és finomra hangolt nyersességgel adaptálta Edinburgh elveszett fiataljainak mocskos szájjal elmesélt életét. A Könyves Magazinban Totth Benedek, a Margó-díjas Holtverseny szerzője kérdezte emailben Irvine Welsh-t a könyv és a film folyamatos egymásra hatásáról, nem mellesleg pedig megosztotta velünk a könyvvel kapcsolatos saját gondolatait is.

Könyves Magazin 2017/I.

LIBRI-BOOKLINE, 2017, 72 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Valamikor a kilencvenes évek közepén nyomta a kezembe a Trainspottingot egy haverom, hogy „Ez kurva jó, olvasd el, bazdmeg!”. Persze simán lehet, hogy ezt a bazdmeget csak én képzelem oda utólag a mondat végére, de az biztos, hogy Welsh első regénye olyan könyv volt, van és lesz, amiről nyomatékosító bazdmegek nélkül nem igazán tudtunk, tudunk beszélgetni. Olvastuk a kötelezőket, meg a pad alatt a nem kötelezőket, és egyszer csak szembejött a Trainspotting, mint egy gyorsvonat, és átgázolt rajtunk. Unalomba fulladó magyarórákon edződött, kifinomult ízlésű irodalmárokként rögtön tudtuk, hogy ez most valami más, és, mint később kiderült, bizonyos szempontból tökéletesen egybecsengett a véleményünk a kritikával – amit Welshnek szintén sikerült letarolnia, mikor repülőrajtot vett a regénnyel. Mellbevágó volt a szöveg keresetlennek tűnő őszintesége, hogy azt ne mondjam, zsigeri taplósága, miközben a regényben hemzsegtek az idézhető mondatok, bonmot-ok, poénok. Talán a szerző dühe volt imponáló, merthogy Welsh nagyon dühös volt valamire (vagy valakire), ahhoz nem fér kétség. De ami még izgalmasabb, hogy ettől az elemi dühtől egy pillanatra sem homályosult el a tekintete – ez is egy trükk, amire valószínűleg születni kell. Welsh nagyon ráérzett valamire: felszippantotta egy generáció, egy semmibe vett, lesajnált társadalmi réteg, sőt, némi patetikus túlzással egy egész nemzet nyelvét, és úgy tett erőszakot rajta (az angolon?, a skóton?, a skót-angolon?), hogy közben egy pillanatig sem gondolja az ember, hogy nem irodalmat olvas. Szépet. Hangosan röhögünk, mit röhögünk, nyerítünk, visítunk, aztán kapunk egy gyomrost, az arcunkra fagy a mosoly, hogy a következő bekezdésben megint visítani kezdjünk. És ez így megy végig, sok száz oldalon keresztül. Jóleső fizikai fájdalmat okoz az olvasás, görcsbe állnak az arcizmok, szédülés, helyenként hányinger, mintha csak elvonási tünetek lennének. Ráadásul még az is megy neki, hogy ne gyűlöljük meg ezeket a szakadt drogosokat, alkoholistákat, pszichopatákat. Pedig nem igazán töri magát. Talán ez is a könyv erősségei közé sorolható. Meg az, hogy nem kap kedvet a cuccozáshoz az ember. Hogy a leszokáshoz kedvet kap-e, az más lapra tartozik.

Még a fordításról pár szót, mert anélkül nem lenne Trainspottingunk. Abban, hogy a regény annyira odabaszott, komoly szerepe volt a magyar kiadásnak (Dragomán György és Polyák Béla kiváló négykezese), már csak azon egyszerű okból kifolyólag, hogy amikor először került a kezembe, még nem tudtam elég jól angolul (skótul?) ahhoz, hogy eredetiben elolvassam. Ami azt illeti, még most is össze kell kapnom magam, hogy követni tudjam. Ha már irodalmi nyelvről van szó, nagyba’. Valószínű ezért van az, hogy nekem a regény még mindig magyarul szól. (Van még pár ilyen, pl. a 22-es csapdája, Papp Zoltán fordításában.) Az eredeti Trainspotting, amit jóval később sikerült letudni, persze egészen más, azt magyar nyelven nem lehetett megcsinálni (itt most kihagyom a helyet egy hosszabb esszének a két-három (?) nyelv különbségéről, a skót dialektus fonetikus átírásáról, a bazdmegről és a fuckról, meg a szép, irodalmi nyelvezetről).

(Kép forrása)

Milyen érzés volt, amikor először látta a Trainspottingot? Mi hiányzott a legjobban? Volt olyan jelenet, vagy bármi, ami jobban tetszett a filmben, és sajnálta, hogy nem magának jutott eszébe? Volt valami, amit szívesen átdolgozott volna a regényben, miután látta a filmet?

Nem. A könyv és a film teljesen más, ahogy az a könyveknél és a filmeknél lenni szokott. Nem változtatnék meg egyetlen szót vagy képkockát sem.

Nem unta meg ezt az egész Trainspotting-felhajtást? Jó esetben az író megírja a regényt, majd népszerűsíti, interjúkat ad, aztán továbblép, nekiáll az újabb könyvének, de egy ilyen filmes projekt piszkosul megnyújtja ezt a folyamatot. Mennyire volt ez megterhelő önnek?

Óriási volt ez az egész. Minden író hatást akart kiváltani a könyvével, vagy a könyveivel, vagy a filmmel. És ha hatást váltasz ki, akkor hagyd a kibaszott nyavalygást, senkit nem érdekel a siker "problémás oldala".

Egyszer azt nyilatkozta: "Egy könyv első változatát megírni a legnagyobb fless, mert nincsenek szabályok." Ehhez képest milyen forgatókönyvet írni, vagy filmre adaptálni egy regényt? Mennyire vett részt a mostani munkában?

Igen, az írás tényleg nagy fless. A filmkészítés együttműködés: egy csomó ember részt vesz benne, és én egy voltam közülük. De fel kell ismerned a határaidat, ez ugyanis nem rólad szól, és tiszteletben kell tartanod a többiek munkáját.  

Szokott betépve írni? Amikor a Trainspottingot írta, használt valamilyen drogot?

Nem. És nem.

Hatottak az írásaira a regényeiből készült filmek?

Igen, hiszen rengeteg időt töltesz olyan emberekkel, akik a szereplőkről beszélnek, és ez óhatatlanul hat az írásaidra.

Hogyan gyűjti a szlenget? A nyelv szempontjából fontos önnek a hitelesség? Lehet vagy érdemes a szleng imitálása, amely máskülönben nagyon gyorsan változik?

Tudatosan nem törekszem erre. egyszerűen úgy írom meg a szereplőket, ahogyan megszólalnak bennem.

Nemcsak a szereplők, hanem az alkotók is öregedtek húsz évet. Más volt most ugyanazzal a csapattal dolgozni?

Még jobb is. Megmaradt a régi lelkesedés, de valódi bölcsesség és magabiztosság társult hozzá. Most már tudjuk, mit csinálunk.

Szerepel a tervei között, hogy újabb Trainspotting-sztorit vessen papírra, vagy ezzel a filmmel, és legutóbbi regényével, a The Blade Artisttal lezárta a Trainspotting-univerzum történetét?

Nem igazán szoktam tervezni. Ezek a dolgok vagy megtörténnek, vagy nem. Nem vagyok biztos benne.

Szerző: Totth Benedek

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/1. számában jelent meg.

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél