"Válaszd az életet. Válaszd a munkát. Válaszd a karriert. Válaszd a rohadt nagy TV-t. Válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD lejátszókat és elektromos konzervnyitókat.
Válaszd az egészséget, az alacsony koleszterinszintet és a fogászati ellátást. Válaszd a fixkamatozású jelzálog-kölcsönt. Válassz első otthont, válaszd meg a barátaidat. Válassz szabadidőruhát és hozzáillő sporttáskát. Válassz egy háromszobás lakosztályt részletre egy ócska sorházban. Válassz DIY-t, és kérdezd meg egy vasárnap reggel, hogy ki a fene vagy. Terülj el egy fotelban, és nézd a lélekölő, agypusztító TV-s kvízjátékokat. Tömd tele a szádat ócska, szemét ételekkel. Válaszd a végén a rothadást. Pisálj utoljára egy szánalmas otthonban. Élj pusztán zavar körülményként rohadék kölykeid számára, akiket azért nemzettél, hogy magadat helyettesítsd. Válaszd a jövőt. Válaszd az életet. De miért akarnék ilyesmit csinálni? Úgy döntöttem, hogy nem választom az életet. Mást választottam. Hogy mi az oka? Nincs semmi oka. Kinek van szüksége okokra, ha a heroint választotta?" - így kezdődik a film ikonikus nyitó jelenetsora, amelyben a főszereplő, Ewan McGregor ruhan az utcán. Így nézett ki:
A „trainspotting” kifejezés az angol alsó középosztály fura hóbortjára utal, amely a tovaszáguldó vonatok megfigyeléséről és dokumentálásáról szól. Welsh átvitt értelmezésében a drogfogyasztás szinonimája: csak azok érthetik és érezhetik át igazán, akik maguk is benne vannak, mások számára semmit sem jelent. Könyve mégis több, mint egy drogosokról, drogosoknak szóló alkotás: az író egy egész generáció életérzését sűrítette bele. Ez már bőven elég a kultstátuszhoz!
25 éve jelent meg a Trainspotting - Könyves magazin
Nehéz még leírni is, de negyedszázada jelent meg először egy bizonyos Irvine Welsh első regénye, a Trainspotting. A skót junkie-k hamar világhírre törtek, köszönhetően a Danny Boyle rendezte 1996-os adaptációnak...
Az adaptáció Mark Renton nézőpontjából mutatja be az eseményeket, szemben a kötet váltott szemszögeivel. A karakterek, sőt, a történet egésze erősen stilizált, hála azonban John Hodge forgatókönyvíró kiváló adaptálásának és Danny Boyle rendező kreatív vizualitásának, sikerült Welsh irodalmi esszenciájával átitatni a képkockákat. Boyle-ék elvetették a realista megközelítést, céljuk nem a drogprevenció volt, hanem a droghasználók perspektívájából megmutatni a valóságot. Szimbolizmussal és dinamikus vágással. Ehhez nagyszerűen passzolt Boyle fantáziadús, meghökkentő és egyedi stílusa, aki egy másfél órás, szünet nélkül száguldó hullámvasútnak forgatta le filmjét, iszonyúan energikus videoklip formájában.
A Trainspotting ugyanannak a fogyasztói társadalomnak mutat fityiszt, amely ellen klubba tömörülnek Chuck Palahniuk harcosai.
Ennek a generációnak elege van az önmegvalósítás képmutatásából, a végtelen lehetőségek zsákutcáiból és a választás hazugságaiból. Nincs szükségük varázsgombára, hogy átlássanak a szitán: az alternatívák csupán illúziók, az egyetlen nyitva hagyott út pedig pont ugyanoda vezet, a semmibe, csak az utazás rajta unalmasabb és szenvedéssel teli. Hátat fordítanak a beolvadásnak és a megfelelés kényszerének, hogy kétségbeesve katapultáljanak a társadalomból. Menekülésük eszköze a drog.
A Trainspotting mélyrepülés a kábítószer poklába, amely egyszerre szabadít fel és láncol végérvényesen magához. Az átlagember – jó esetben – csak vendég itt, kívülálló, aki nem győz rácsodálkozni, milyen mély is az a (pöce)gödör, ahová a szerhasználó képes magát elásni. Mire vagy hajlandó a drogért? A film ironikus és szimbolikus toalett jelenete önmagáért beszél. A drogosok számára megszűnnek a következmények; ami persze nem igaz, de legalább nem nyomasztják többé őket, megfeledkezhetnek róla, akárcsak egy (pechére) rájuk szoruló kisbabáról.
Irvine Welsh: Ha hatást váltasz ki, akkor hagyd a kibaszott nyavalygást - Könyves magazin
A Trainspotting című regényt a film tette igazán nagy durranássá, ez nem vitás. Irvine Welsh könyve 1993-ban jelent meg, rá három évre mutatták be a herointól túlpörgő, szürke arcú Ewan McGregor főszereplésével Danny Boyle filmjét, ami fontos kulturális jelenséggé nőtte ki magát. A film brutális őszinteséggel, lendületes történetvezetéssel, karcos vágásokkal és finomra hangolt nyersességgel adaptálta Edinburgh elveszett fiataljainak mocskos szájjal elmesélt életét.
Marknak megvannak azok a világosabb pillanatai, amikor társaira tükörképként tekint; és nem tetszik, amit lát. Ilyenkor megpróbál lejönni a cuccról, de aztán az emberségének megmaradt darabkáiból táplálkozó démonok (hol babazombis lázálom formájában, máskor tüzes istennyilaként a vénájában, esetleg a jószándékát kihasználó jóbarátként) folyton vissza-visszahúzzák.
Mark szédülten futja ördögi köreit, remélve, hogy egyszer kívül reked, és sikerül megkapaszkodnia a társadalom peremén.
De vajon miért vágyik oda vissza, ahonnan korábban elmenekült? Talán mégis akad alternatíva. Válaszd az életet! Az is csak drog, ami lassabban sorvaszt el.
A Trainspotting a lázadás és a belesimulás mozija, egy végletekig kifacsart és elbaszott fejlődéstörténeté, amely minden viszolyogtató és gyomorforgató pillanata ellenére is optimista hangvételű. Legnagyobb erénye, hogy megmutatja: az elkeseredettség és a reménytelenség üveghegyén túl is élnek emberek. Akik kurva jól érzik magukat addig, amíg tart az utazás; a szer csapóajtajára lépve azonban pillanat alatt a mélyponton találják magukat, amikor véget ér.
Danny Boyle másfél millió fontból, alig két hónap alatt hozta össze junkie generation moziját. A pénz-, és az időszűke azonban kedvezett a kreativitásnak. A legtöbb jelenetet egyetlen felvétellel forgatták le. A képek ebből fakadó nyersessége azonban csak jót tett a film koncepciójának. Boyle előző filmjéből, a Sekély sírhantból hozta magával Ewan McGregort, aki teljesen magáévá tette Renton figuráját: két hónap alatt 26 kilótól vált meg, és eljátszott a gondolattal, hogy – szigorúan csak a szerep kedvéért, persze – kipróbálja a heroint. Szerencsére erre végül nem volt szükség, ihletet meríthetett az alkoholproblémáiból.
John Hodge a saját tapasztalatait is beleírta a forgatókönyvbe: korábban orvosként dolgozott, és klientúrájában szép számmal megfordultak drogosok. Így került bele például az a jelenet, amikor Rentonék tévét csórnak az idősek otthonából. A filmben a regényíró, Irvine Welsh is felbukkan: ő a meleg díler, aki ópiumkúpot ad el Rentonnak. Welsh közel két évtized alatt trilógiává bővítette a történetet: 2002-ben folytatást írt hozzá Pornó címmel, majd tíz évre rá Skagboys címmel előzményt.
Irvine Welsh-ből a Trainspotting sztárt csinált - Könyves magazin
Van, aki azt mondja, hogy Irvine Welsh évtizedek óta a legjobb, ami a brit prózában történt. Egy generáció kultregénye és -filmje lett a Trainspotting, állandó hivatkozási alap, miközben 1993-ban a Booker rövidlistájára már nem kerülhetett fel, mert a szöveg vulgaritása miatt a díjról döntő testület két női tagja foggal-körömmel tiltakozott ellene.
A folytatásokban szinte soha nem gondolkodó Boyle-nál a Trainspotting jelenti a szabályt erősítő kivételt: már 2005-ben vizionált egy folytatást, de McGregor megtorpedózta, mivel nehezményezte, hogy a Sekély sírhant, a Trainspotting és Az élet sója után a rendező A part főszerepét másnak, Leonardo DiCapriónak adta. Egészen 2017-ig kellett várnunk rá, hogy enyhüljön McGregor és Boyle között annyira a helyzet, hogy újra összeállhasson a kultikus skót válogatott.
Welsh a papírról a mozgóképes örökkévalóságba adaptált figurái menekültek: képtelenek beilleszkedni a társadalomba, ahogy dacolni sem tudnak vele, pláne elviselni. Eközben ugyanúgy gondolkoznak az élet dolgairól, megkérdőjelezve mindent, köztük önmagukat is, mint bárki más. Emberek, mint te vagy én. Ideje belátnunk: a drog csupán a jéghegy csúcsa, és a megoldásra váró problémát az jelenti, amiről hallgat a mély.
