Irvine Welsh olyan emberekről szeret írni, akik valamiféle válsághelyzetben vannak, és ezt nem kezelik túl jól. A Mocsok című regényéből készült filmet James McAvoy főszereplésével tavaly mutatták be a mozik: a perverz, kokainista Bruce Robertson nyomozó mélyrepülésének és széthullásának történetét nyár óta magyarul is olvashatjuk, tavaly év végén pedig megjelent Welsh vadiúj könyve, a címében is sokatmondó A sziámi ikrek szexuális élete. Az olvasók elsősorban a Trainspottinggal azonosítják, írt pedig azóta nyolc regényt, jó pár novellát és forgatókönyvet is. Az 56 éves író politikailag is nagyon aktív, legutóbb alaposan kivette részét a skót függetlenségről szóló kampányból – természetesen az elszakadáspártiak oldalán. Regényeiben Skócia nem az a szélfútta, romantikus vidék, ahogyan arra az iskolai olvasmányainkból vagy a hollywoodi adaptációkból emlékezhetünk. Világa sötét, nyelvezete durva, toposzai ugyanakkor jól körülrajzolhatók, szereplői pedig szívesen járnak át egyik Welsh-regényből a másikba. A jelenleg Amerikában élő skót írót emailben kerestük meg. Welsh főként a Mocsokról mesélt nekünk, de kifaggattuk egy Trainspottinggal kapcsolatos pletykáról, és elárulta azt is, hogy időnként milyen bizarr dolgokat osztanak meg vele az olvasók.
Bruce Robertson nyomozó valószínűleg a kortárs angol nyelvű irodalom legvisszataszítóbb figurája. Ő a tökéletes antihős, egy pia-, szex- és kábítószerfüggő, huszadik századi ritter, aki a szegények és elesettek megmentése helyett, ha alkalma adódik, még beléjük is rúg egyet, de csak miután kiforgatta a zsebeiket. Egyszerre küzd saját széteső tudatával, a beleiben tanyázó galandféreggel és Edinburgh piti bűnözőivel. Szilárd meggyőződése, hogy a nyomozásban, akárcsak saját félresiklott életében, kizárólag ő mozgatja a szálakat. Robertson világképében ő maga a nagybetűs Kontroll, miközben személyisége, élete és karrierje a szemünk láttára esik atomjaira. Indulatait fékezni képtelen mizantróp, aki a nőket numerákként kezeli, a bevándorlókat gyűlöli, az angolokat pedig teljes szívével megveti.
Az eredetileg 1998-ban megjelent Mocsok detektívje azonban nem az egyetlen ellentmondásos figura a Welsh-univerzumban, elég csak a több regényében – például a Trainspottingban vagy a Pornóban – felbukkanó Beteg Srácra vagy Rentonra gondolni. Welsh olyan karakterekként jellemezte könyveinek szereplőit, akik „igazából szarnak mindenre”, hősei pedig olyannak mutatnak minket, amilyenek valójában vagyunk: „Sajnos, ez nem tart sokáig, hiszen a szabályok megszegése mindig büntetéssel jár” – hangsúlyozza.
Irvine Welsh: Mocsok
Fordította: Bus András, Trubadúr Kiadó, 2014, 496 oldal, 3392 HUF
A Mocsok nyomozója látszólag a rend elkötelezett őre, és az elesettek gyámolítója. Perverz játékait, agresszív kitöréseit, szélsőségesen addikt mindennapjait sokáig képes eltitkolni, miközben nagy élvezettel játssza ki egymás ellen kollégáit és az úgynevezett barátait. „Bruce alakját egy csomó olyan ember ihlette, akiket ismerek, de ő inkább képvisel egyfajta tudatállapotot, mint egy meghatározott személyt. Nem volt könnyebb vagy nehezebb az ő hangját megragadni, mint bárki másét – íróként dolgoznod kell a hangjukon” – avat be kicsit abba, hogyan is építi fel karaktereit. Olvasás közben is feltűnő azonban, hogy miközben Bruce fokozatosan veszíti el a kapcsolatát a valósággal, alakja mégis erősen kötődik a realitáshoz. Ez nagyban összefügghet azzal, ahogyan Welsh szemléli a világot és az abban élőket. Fontosnak tartja ugyanis, hogy ne veszítse el a kapcsolatát a mindennapokkal, ezért például gyakran utazik tömegközlekedési eszközön, és keresi azokat a helyzeteket, amikor hétköznapi emberekkel beszélgethet. „Mindig is kevertem a csillogást a mocsokkal – a középszer az, ami eléggé untat” – mondja erről.
Ömlik a mocsok
Az íróval szembeni visszatérő kritika a regényeiben használt durva, agresszív nyelvezet. A Trainspotting 1993-ban például azért nem kerülhetett fel a Booker-díj rövidlistájára, mert a szöveg vulgaritása sértette a döntőbizottság két női tagjának érzékenységét. Welsh azonban a nálunk legutóbb megjelent Mocsokban sem finomkodott, Robertsonnak ugyanis nemcsak a tettei, hanem a gondolatai is mocskosak, ez pedig a szavaiban is egyértelműen megnyilvánul. Túlságosan leegyszerűsítő lenne azonban szimpla káromkodós regényként elkönyvelni ezt a könyvét. Igaz ugyan, hogy a történet jobbára a tahó, és nyilvánvalóan beteg Robertson szemszögéből, az ő lelki-nyelvi univerzumából nő ki, Welsh azonban nagyon jól mozog a különböző nyelvi regiszterek között, ez pedig a lelki-szellemi szétesés pillanataiban válik egészen nyilvánvalóvá. Amikor erről faggattuk, Welsh azt mondta, hogy a könyveiben olyan emberekről szeret írni, „akik valamiféle válsághelyzetben vannak, és ezt nem kezelik túl jól. Néha nem marad másuk, csak az, hogy magukban higgyenek. Ez pedig ellenséges fellépéshez vezethet.”
Szereplői előszeretettel cameóznak az egymást követő regényekben, a Mocsokban például epizodistaként vagy legalább említés szintjén felbukkan a Trainspottingból már ismert Begbie és Spud, az 1995-ös Marabou Stork Nightmares című regényben megismert Ghostie Gorman (itt csak egy „gonoszságot sugárzó kis albínó féreg”) ugyanakkor kimondottan csúnya véget ér ebben a sztoriban.
A helyüket kereső antihősök mellett Welsh regényeinek témái általában jól felismerhetőek és ismétlődőek: erőszak, rasszizmus, pornográfia, drog, függetlenség, kiüresedés. Kedvenc toposza még Skócia, a skótság mint olyan, ami azonban mentes mindenféle pátosztól és elvakult imádattól. „Pocsék dolog skótnak lenni! Az alja, a legalja vagyunk. A nagyvilág söpredéke. A legnyomorultabb, legszánalmasabb, legszemetebb emberfajta, ami a civilizációból született. Valaki utálja az angolokat, én nem. Csak tróger népség. És mi ennek a tróger népségnek a gyarmata vagyunk. Még rendes gyarmatosítókat sem találtunk magunknak! Roskatag tetvek uralkodnak rajtunk” – fakad ki a Transpottingban Renton. A Mocsok Robertson nyomozójától azonban mi sem áll távolabb, mint bármiféle kisebbségi attitűd vagy komplexus. Ő az, aki magasról lenézi az angolokat, még akkor is, ha történetesen az állítólagos barátjának mondja őket. („Kimegyek a konyhába, és töltök magamnak egy jó nagy adag tizenkét éves Chivas Regalt, Bladesey-nek meg egy pohár műanyag palackos Tesco scotchot. Végül is ez a mi nemzeti italunk, ő meg csak egy angol geci, úgyhogy nem fogja észrevenni a különbséget. Amúgy is el van ázva. Bele is hugyozhatnék a pohárba, az se esne le neki.”)
Mocsok
A széthullás, a fogódzók keresése, a légüres térben lebegés ugyanakkor szintén Welsh könyveinek a sajátja. A legelső regény ebből a szempontból a legmeghatározóbb. A Trainspotting jó húsz éve nagyjából ellentmondott mindannak, amit addig a jólfésült angol nyelvű prózáról gondoltunk. Hamar kultregény lett, és ezt a státuszt a Danny Boyle rendezte film csak megerősítette. (Boyle már korábban belengette, hogy nagyon szívesen leforgatná a Trainspotting folytatásának tekintett Pornót, de ha össze is jön, 2016 előtt biztosan nem kerül a mozikba.) Welshről egyébként az a hír járja, hogy első regényét akkor vetette papírra, amikor szakdolgozatírás közben szüneteket tartott a Heriot-Watt Egyetem könyvtárában. „Ez részben igaz. Akkor éppen az MBA-met írtam, ami eléggé száraz és unalmas volt” – mondja most.
Welsh nagyon változatos életutat járt be, míg végre lehorgonyzott az írás mellett, ha azonban valaki azt hinné, hogy munkamódszere nem több, mint egy egybefüggő, szünet nélküli acid trip, az óriásit téved. Magát például fegyelmezett írónak tartja („Annak kell lenned”), ugyanakkor nem csinál titkot abból sem, hogy nincsen előre meghatározott ütemterve: „Mindig változik, függ a projekttől és a személyes körülményeimtől.”
Furcsák az emberek
Mielőtt végleg eldőlt volna, hogy az írásból fog megélni, Welsh dolgozott ingatlanfejlesztőként és hivatalnokként is. Ekkor már felhagyott a heroinnal (a nyolcvanas évek legelején két évig élt vele), egy korábbi interjúban azonban azt mondta, hogy ennek ellenére még mindig előfordul, hogy a közönségtalálkozókon valaki a tenyerébe csúsztat ezt-azt egy kis tasakban. Amikor arról faggatom, mi volt eddig a legfurább, amit az olvasók a regényei kapcsán felfedtek előtte, a következőt válaszolja: „Az emberek furcsák. Találkoztam olyanokkal, akik azt mondták, hogy bizonyos szexuális praktikákat tanultak a könyveimből. Mindenesetre nagyon sok olyan ember van, aki csak vár valamire, ami végre hatással lehet rá.”
Az írói irányt számára egyértelműen a Trainspotting jelölte ki, amelyet azóta az utóbbi ötven év legjobb skót regényének választottak, az adaptációnak pedig ott a helye az összes Skóciáról szóló filmes toplistán. Az 1998-as megjelenésű Mocsokról sokáig azt állították, hogy megfilmesíthetetlen. Jon S. Baird azonban vette magának a bátorságot, és filmet rendezett belőle, amelyben az egyébként szintén skót származású James McAvoy játssza a mocskos szájú, perverz nyomozót. Az alakításával Welsh is meg volt elégedve. „Elképesztő film, az egyik legjobb színészi teljesítménnyel, amit valaha láttam” – hangsúlyozza, amikor erről faggatom. Az író jelenleg egyébként Amerikában él. Azt mondja, „személyes, családi okok miatt” költözött a tengerentúlra, ami ugyanakkor a munkája szempontjából is jól jön ki. A székhelye Chicagóban található, legutóbbi könyve, A sziámi ikrek szexuális élete mégis Miamiban játszódik.
A regény májusban jelent meg angolul, magyarul pedig novembertől olvasható. Welsh ebben a regényében a tökéletes testkép bűvöletében élő, az akaraterő mindenek felettiségében hívő megszállottak elé tart görbe tükröt. Egyik angol kritikusát a Trainspottingra emlékeztette ez a regény, csak míg az előbbiben heroinfüggők, alkoholisták és erőszakos pszichopaták kergették egymást, addig itt fitneszedzők és pozőrök vették át a helyüket – igaz, az erőszakos pszichopaták maradtak. De hogyan látja Welsh legújabb antihősét? Nos, szerinte Lucy Brennan „egy nagyon kemény csaj, de sok más totális őrülthez hasonlóan, ő is saját maga elől menekül.” Ennél welshibb jellemzés talán már nem is létezik.
(A cikk eredetileg a Könyves Magazin téli számában jelent meg.)
