Bodó Viktor legújabb rendezése, a Lidércek, Shaxpeare, delírium kétszeresen is ismétel. Egyrészt idén ez a rendező második darabja, ami egy rehabon játszódik, másrészt pedig gyakorlatilag testvérdarabja a 2019. őszén bemutatott korábbi örkényes előadásnak, a Kertész utcai Shaxpeare-mosónak. Míg azonban A csoport című darabnak (a 6szín Teátrumban játsszák) sokkal inkább konkrét témája a terápiás csoport, annak szabályai, belső működése és a függők történetei, ebben inkább csak háttérsztori, díszlet. Maga a drog- és/vagy alkoholfüggés, mint betegség, mint állapot, kevésbé kerül fókuszba, és az előadás csak lazán vázolja fel, hogy melyik karakter miért került a bentlakásos vidéki rehabra. Így aztán sokkal kevésbé érzi magát kellemetlenül az ember attól, hogy egy rehab alapvetően szerencsétlen sorsú résztvevőin nevet.
A Shaxpeare-mosóval jóval több a hasonlóság. A stábban és a színészek közt nagy az átfedés, és felépítésében, megoldásaiban is nagyban egyezik a kettő (a korábbi darab készítéséről Mi marad Shakespeare-ből, ha kilúgozzuk belőle a költészetet? című cikkünkben írtunk). Ugyanúgy Máthé Zsolt vedli le magáról Shakespeare jelmezét az elején és durrantja be az előadást egy rappel. A szövegért ezúttal is Závada Péter felelt, mely az eredeti, Arany János által fordított Szentivánéji álom átirata és a színészek improvizációi alapján készült, csakúgy, mint legutóbb. Závada gyakorlottan játszik a szavakkal, a szlenggel, a stílusokkal, Arany ma már avíttasan hangzó szövegével – nyilván így sokkal nagyobb kontrasztot lehet teremteni –, úgyhogy ember legyen a talpán, aki minden egyes nyelvi poént képes regisztrálni a két és fél óra alatt.
A Lidércek… egy triplacsavart dob be, ez itt színház a színházban a színházban:
a rehab résztvevői játsszák el a Szentivánéji álmot a vármegye éléről érkező, pénzosztó potentátnak, Shakespeare darabjában pedig a munkásemberek próbálják meg eljátszani Pyramus és Thisbe történetét Théba uralkodója, Theseus és az amazonok királynője, Hippolyta esküvőjén. Utóbbi párost egyébként pont kihúzza a darabbeli rendező.
A fontos látogatásra és előadásra készülő páciensek szigorú napirendje viszont egyszer csak váratlan fordulatot vesz a rehabigazgató (Polgár Csaba) „másodállása” miatt, és ekkor indul az igazi őrület. Ez a Bodótól ismert, nagyon szórakoztató, a nézőt szinte levegőt venni sem hagyó módon zajlik a karakterek zenés-táncos ámokfutása közepette, a szétrohadó épületet mintázó díszletben. A szereplők időről-időre dalra fakadnak, régi és új magyar és angol slágerek, musicalek részleteit (Szécsi Páltól a Padláson és a Fekete Vonaton át Bonnie Tylerig) énekelve-remixelve, olykor filmes utalásokkal keverve – például az egyik szerelmespár szőnyegen szállva énekli az Aladdin vonatkozó jelenetének dalát, miközben a Titanicból ismert tárt karos pózban ülnek.
A popkulturális utalások nem valami frissek, ami azért is furcsa, mert közben az év hazai közéleti eseményeire nagyon is reflektálnak, előkerül itt elégetett diploma, vármegyék, magyar történelmi filmek szakmányban gyártása, stb. Így annál, hogy 2023-ban a Breaking Bad főszereplőjéről mintázzák meg a rehabigazgató Zoltánt/Oberont, el tudnék képzelni eredetibb dolgot, bár biztos vannak olyan színházbajárók, akiknek nem mond semmit a kopasz, szemüveges droglaboráns. A legkurrensebb utalás talán az influenszerség volt, meg hogy a darabból/-ban az egyik színésznek, Jéger Zsombornak azzal szólnak ki/be a társai, hogy ő Timothée Chalamet, a 27 éves hollywoodi sztár szinkronhangja.
De az előbbitől már csak azért is el tudok tekinteni, mert
Bodó kíméletlenül megmutatja a fonákját mindennek és mindenkinek, ami és aki a keze ügyébe kerül.
Gúnyolódik a magyar filmgyártáson, és azokon, akik arra hivatkozva, hogy más lehetőség nincs, meg hogy a családot etetni kell, részt vesznek a magyarkodó, történelemhamisító filmek forgatásában. Viccet csinál a színházi világból, az interaktív darabokból, abból a mantrából, hogy „meg kell újítani a színházat”, ami általában inkább nem szokott sikerülni. Ugyanígy saját magán és ezen a darabon is élcelődik, „színházi trash gag,” „Szentivánéji átok,” „politikára reflektáló aktivista színház”, kiabálják a szereplők. És persze a rendező kifigurázza a legszerencsétlenebbekbe belerúgó, azok fölött basáskodó, fogalmatlan pénzosztó hülyéket is. A színpadon minden egyre abszurdabbá és borzalmasabbá válik, de hát közben a mindennapjainkban is ugyanez történik: amikor azt hisszük, hogy már nincs lejjebb, mindig kiderül, hogy dehogy nincs, egy fekete lyukban vagyunk országostól, mindenestől. A látlelet pontos és keserű, amit akkor is érzünk, ha kínunkban nevetünk.
A szórakoztató, ingergazdag részek után a rendező időnként azért jó érzékkel behúzza a féket és mélyebbre megy. Az előbbi keserűség egy másik, személyesebb viszonyban is megjelenik, és leginkább ez a szál emelkedik a többi fölé. A hatalomnak a munkájában teljesen kiszolgáltatott, a realitásokkal tisztában lévő, szervilis Zoltán és válással fenyegetőző, a hatalmat színésznőként szíves-örömest kiszolgáló felesége, Hajnal (Hámori Gabriella) között bontakozik ki a dráma. Hatalmi harcuk, amit közös lányuk elhelyezése ürügyén vívnak, Oberonként és Titániaként még ádázabbá válik, és nem ígér boldog és elégedett véget, mint Shakespeare eredetije.
Ha viszont épp Hajnalt említettem, a darab nőábrázolásával nem igazán vagyok kibékülve, és ez nem a színészeken múlt.
Valahogy minden női karakter megmarad egy-egy sztereotípiának: a vad csaj, a számító, férjét kifacsaró színésznő,
a butuska influenszer, vagy épp a dauerolt hajú, slampos, titokban a főnöke után epedő, idősödő titkárnő, Gyöngyike. Utóbbit az menti meg valamelyest, hogy az őt játszó Zsigmond Emőke egyben a többféle alakot felvevő Puck is, így meg tudja mutatni egy egészen más, szemétkedő oldalát is. Amit végképp nem értettem, az az, hogy miért kapott a két fiatal szerelmes lány, Berni/Heléna és Csenge/Hermia összecsapása akkora hangsúlyt. Indokolatlanul hosszúnak és erőszakosnak tűnt az a rész, főleg ahhoz képest, hogy az eredeti darab más részeit mennyire lecsavarták vagy ki is hagyták. Mit mond el úgy általában véve a nőkről az, hogy percekig egymást gyalázzák? A társadalom részvétlenségét? Mert azt enélkül is tudjuk, hogy nem sokra tartja őket sem ez a macsó ország, sem a vezetése.
A színészek közül számomra hárman emelkedtek ki igazán. A már említett Zsigmond Emőke egészen nagy utat jár be Gyöngyike és Puck között, még ha ez nem is jelent jellemfejlődést, hiszen a két karakter nem azonos. Polgár Csaba szintén nagyon jól hozza a szabályoknak látszólag mindenáron megfelelni igyekvő rehabigazgatót (vagyis a hivatalos terminussal: intézményvezetőt), aki
a családi életét is feláldozza a munkájáért, miközben van egy sötét és hatalmaskodó oldala is,
ami főleg Oberon álcája alatt mutatkozik meg. És feltétlenül említést érdemel Friedenthal Zoltán is, aki a pusztító humorú, modoros, megalkuvó, kisszerű és törleszkedő rendezőt, Vazult játssza. Ez a karakter nézőként annyira elviselhetetlen, hogy az embert elönti a szekunder szégyen és legszívesebben betömné a száját, de színészi szempontból valószínűleg nagyon élvezetes.
Bodó előző Shaxpeare-darabját nagyon szerettem, egy olyan pillanatban láttam – a covid első hulláma utáni lazítás idején –, amikor az emberek nagyon ki voltak éhezve a közösségi élményekre és valami felszabadító élményre. A Shaxpeare-mosó hozta ezt, semmi többre nem vágytam, mint teli szájjal röhögni, és ezt meg is kaptam. Most a járvány háttérbe szorult (vagyis szeretnénk hinni), viszont zajlik a világban több háború és népirtás, arról nem beszélve, hogy merre tart a saját országunk. Szóval a röhögésre legalább ugyanakkora szükségünk van, mint három-négy éve, de közben minden sokkal kiélezettebb – a megosztottság, a szegénység, az önkény, az empátiahiány, a rohadás – , úgyhogy nem tudom, mennyi ideig tart a hatása. Pár óráig, talán.
A Lidércek… hiába komédia, a sötét, szorongató jelenetei és a mai magyar közállapotokba való beágyazottsága nem hagyja nyugodni a nézőt.
Napokig gondolkoztam azon, hogy vajon Bodó Viktor mit akart mondani a darabbal, hiszen ő nagyobb formátumú alkotó annál, mint hogy beérje annyival, hogy a nézőknek rekeszizomgörcse legyen másnap. Végül az utolsó jelenetben találtam meg a magam számára leginkább elfogadható magyarázatot: ebben a valóságban, amiben létezünk, már csak akkor van lehetőség bármit újrakezdeni, ha előtte porig égetünk mindent. Ezen nevessen, aki tud.
