„Amikor felismertem, hogy 180 fokos fordulatra van szükségem, fogtam a hétmérföldes csizmámat és felkerekedtem, hogy meghódítsam Amerikát, mégpedig azzal a rejtett szándékkal, hogy a lelki békém helyreállítására tett kísérletet bemutatva titeket is inspiráljalak arra, hogy nehéz körülmények ellenére se adjátok fel a kiút keresését.
Az út során végig a táskámban lapult a jegyzetfüzetem. Írtam egy lelátó tetején, egy óriáskeréken ülve, a naplementét bámulva, vagy a sínoldalban pihenve is. A jegyzeteimet a legkülönbözőbb hotelszobákban, az éj leple alatt rendeztem mondatokká, hogy minél több részletet megőrizzek az adott napból. Hiszen a napfelkeltével egy újabb kaland várt. Újabb érzések, újabb tanulságok. Izgatottan várom, hogy olvashassatok ezekről.”
Hatala Csenge sokszínű egyéniség: író, kutató, szerkesztő, forgatókönyvíró, hobbifotós – szeret az élet sűrűjében lenni, emberekkel találkozni, történeteket mesélni. Olykor a kulisszák mögé nézni, akár a tényfeltárás vágyával, akár a fényképezőgéppel elcsípett pillanatok után kutatva. A dokumentumregények (a Hírzárlat és a Requiem-könyvek) fiatal írónője 2022 nyarán indult útnak, hogy új motivációra, ihletre leljen és az évek során háttérbe húzódott, felszabadult énjét megtalálja.
A Tarandus Kiadó gondozásában megjelenő regény alapja a gyerekkori álom megvalósítása: élményekkel teli utazás az Amerikai Egyesült Államokban és egy nagy találkozás és barátság az ismert színésszel, Treat Williamsszel. S, hogy milyen volt az amerikai valóság? Talán nem csak egyszeri élmény - az Úton lapjairól kiderül.
Hatala Csenge: Úton (részlet)
“Miután elhagyjuk a szupermarketet a szállásunk felé Treat Williams farmja mellett hajtunk el. Valószerűtlennek tűnik a táj. Az égen a bárányfelhők olyanok, mint Laputában, a növények élénkzöldek, a távoli hegyek óvón ölelik a kisvárost.
– Ott egy férfi – kiált fel Bill, én meg csak pislogok. – Ott, aki vágja a sövényt! – biccentget a fejével, hogy melyik irányba nézzek.
– Nee – döbbenek le, mintha a kezemben lenne az ötös lottó főnyereményét kiváltó szelvény. – Az ő! – ismerem fel a baseballsapkás, szemüveget viselő, szürke pólós idős férfiban a gyerekkori hősömet.
Hirtelen nem tudom, hogy a műszerfalban vagy a fejem melletti majrévasban kapaszkodjak-e meg.
– Most mi lesz? – lassít le Bill. – Az út szélén vágja a sövényt. Egyedül – hangsúlyozza. – Azaz nem csengetsz be. Nem törsz rá. Nem zaklatod a családja körében – ismételgeti a korábban elhangzott érveimet, hogyan nem áll szándékomban találkozni Williamsszel.
– Húzódj félre az első opciónál, és visszasétálok – döntöm el végül.
El tudnék szédülni ültömben. A szívem zajosan ver.
Ilyen a világon nincs.
Jó reggelt kívánok – ismételgetem magamban a betonút szélén sétálva, nehogy az alapvetőt is elfelejtsem a mesteri időzítés ködében.
– Jó reggelt – üdvözöl Williams, mielőtt megszólalnék.
Akkor 1-0 oda. Milyen reakcióidőm van már?
– Jó reggelt – mosolygom, miközben belenézek a halványkék, nyugodtságot árasztó, fürkésző szemébe.
Egy pillanatra elfog a béke és az ismerősség érzése. Olyan boldog vagyok, hogy szerintem a belső szerveim is mosolyognak.
– Lenne rám egy perce? – kérdezem izgatottan.
– Igen, csak jöjjön közelebb, nagyon veszélyes ez az útszakasz – veszi le a kesztyűjét, és int, hogy lépjek felé.
Végül is, egy kanyarban ácsorgok.
A forgatókönyvíró iskolákban tanítják az „elevator pitch” fogalmát. Ha egy producernek egy liftben történő összefutás során el tudod mondani a készülő filmed ötletét, és ő úgy száll ki, hogy meghív egy találkozóra, akkor nyertél. Úgy érzem, itt az én nagy „elevator pitch” pillanatom. Elhadarom hát, hogy ki vagyok, miért vagyok az USA-ban, miért vagyok éppen itt, és hogy másképp süt a nap, amióta tizenegy évesen megnéztem a Hairt. Meg hogy ez a film vitt közelebb apámhoz, és egyéb érdekességeket is mondok, ami még belefér a monológomba. Williams figyelmesen végighallgat, még a nevemet is megpróbálja kiejteni, de aztán a Samnél maradunk.
– Treat. Nagyon örülök – nyújtja át a kezét a bokor felett.
– Én is – ragyogok, és kezet rázunk. – Küldtem neked egy levelet, Treat – jegyzem meg bátortalanul.
– Tényleg? – húzza össze a szemöldökét, aminek köszönhetően a szemei egészen apróvá zsugorodnak. – Napok óta nem voltunk itthon. Pár órája jöttünk csak haza. Egy kiskutyát hoztunk Tennessee-ből – cseveg vidáman.
– Ó, hát akkor most biztosan nagyon fel vagy dobva – csicsergem.
– Hát fel – neveti. – De nézz körül – fordul el egyszer az egyik, utána a másik irányba, és kitárja a karját. – Ennél a helynél szebbet aligha kívánhatna magának az ember – erősíti meg a korábbi gondolataimat a tájról. – Szóval Magyarország, ha? – kérdezi. – Forgattam ott a nyolcvanas években. Fura volt, mert minden reggel úgy mentem ki a városba, hogy veszek friss zöldséget, de nem találtam sehol.
– Azt már megoldottuk – vágom rá reflexből, de érdekesnek találom a sztorit.
Treat tele vigyorral nevet.
– És mi van a levélben? – kanyarodik vissza az eredeti témánkhoz.
– A bemutatkozáson túl az, hogy szeretnélek meghívni egy kávéra – mondom, és majd kiugrik a szívem.
Akkor most vagy soha. Innen már nincs visszaút.
– Persze, kávézzunk – feleli Treat a legnagyobb természetességgel.
– Tényleg? – kérdezem, és igyekszem megértetni az agyammal, hogy ne tervezze ájulásba taszítani a testemet, mert ez a nagyon kedves, idős bácsi még a végén azt fogja gondolni, hogy valami megveszekedett szuperfan vagyok.
– Persze – ismétli nyugodt hangon.”
(X)
