Szülőségről és alkotásról szóló podcastunk második évadának vendégei eddig Nyáry Krisztián, Gyurkó Szilvia, Gryllus Dorka és édesanyja, Kőváry Katalin, Cseke Eszter és S. Takács András, Réz Anna, Szentesi Éva valamint Kiss Heni voltak. Az Ezt senki nem mondta! legújabb részében Ott Anna Visky András íróval beszélget arról milyen egy nagycsaládban élni gyerekként és szülőként. Mit tanult a szüleitől és hogyan hatott a regénye a gyerekeivel való kapcsolatára?
„Az apámtól a hiányt tanultam meg"
Visky András édesapja református lelkész volt, akit az 1956 utáni politikai tisztogatás után börtönbüntetésre ítéltek, édesanyját, Visky Júlia pedig hét gyerekével kitelepítették a Bărăgan-alföldi táborba. „Az apámtól a hiányt tanultam meg, hiszen 7 és fél éves koromban lépett be az életembe, miután kiengedték a szamosújvári börtönből. A 22 éves ítéletéből csaknem 6,5-et ült le. (...) Az édesanyámtól, meg a finomságán túl -, ami nagy ajándék volt nekem - a mesélést tanultam meg. Azt, hogy
az a gyerek jár jól, akinek sokat mesélnek.
- válaszolta arra kérdésre, hogy mit tanult a szüleitől. Hozzátette, a kitelepítés alatt az anyja védelmére szánta el magát és emiatt állandó féltésben élt, hogy valami rossz történik az asszonnyal. Amikor pedig elvitték kényszermunkára, bűntudata volt, amiért nem sikerült megvédenie.
A Visky András szülei közötti szerelem és hűség a Kitelepítés című regényében is megjelenik. Ott Anna arról kérdezte az írót, hogyan hatott ez a saját párkapcsolatára, áldás vagy átok volt. „Számomra az áldás és az átok szavak szinonim, (...) egy örökség az átok is tud lenni, és áldás is tud lenni." Mindenképpen teher volt, amivel valamit kezdenie kellett, de Visky nem akarta elvárásként kezelni ezeket a mintákat. A saját életének beteljesítésére törekszik és az örökségét ennek szolgálatában használja. „Nekem nem ezeket kell elérnem. A megfelelésektől nagyon félek. A lázadásoktól is, de elkerülhetetlennek tartom őket."
A nagycsalád dinamikája
Egyfajta lázadás volt számára már a családalapítás is. Az édesanyja arra biztatta, hogy szétszórtsága miatt ne vállaljon gyereket. Ellene szólt az is, hogy amikor rááll az agya valamire, akkor csak arra tud figyelni. A döntését a szerelemnek tulajdonítja, úgy érezte a gyerek beteljesíti a szerelmet. Ő maga is nagycsaládból származik, heten voltak testvérek. Nekik pedig négy gyerekük született. „Engem hetedik gyermekként vállaltak. Élni nagy ajándék. Beleszületni a világba, elfogadni ezt a meghívást. Nekem meggyőződésem, hogy mi elfogadjuk ezt a meghívást."
Visky és felesége két gyereket mindenképpen szerettek volna, de amikor megérkezett a harmadik, akkor érezték meg a nagycsalád dinamikáját. A két nagyobb összeveszett azon, hogy melyikőjük sétáltassa a kicsit, büfiztették a testvérüket. Mára a legidősebb lányuk, Anna maga is háromgyerekes anya és ugyanazt mondta, amit ők is tapasztaltak:
Három gyerek után már bármennyi lehet, mert menedzselik egymást.
„Igenis van a nagy családnak egy nagyon sajátos dinamikája. A regénybe is beleírtam ezt a mondatot, amikor az orvos azt kérdezi az édesanyámtól, hogy hogy fogják tudni eltartani őket. Az anyafigura azt mondja az orvosnak, hogy doktor úr, ez fordítva van, ők tartanak el bennünket. Én ezt látva látom, hogy így van. Kapcsolódik hozzá egy szorongás, elhárítjuk magunktól a gyermekvállalást, és szeretetlen közegben éljük le az életünket. Ugyanakkor egy gyerek olyan sokat ad, hogy nem is tudok elszámolni azzal, amit kapok vagy kaptam a gyermekeimtől."
A gyerekek ahhoz is hozzásegítik, hogy túl tudjon lendülni a házassága mélypontjain. Ezekben az esetekben a gyerekei szemén át szemléli a feleségét, „mert akkor elképesztő tisztelet jelenik meg bennem, vagy látom ennek a házasságnak a kikerülhetetlen nagyságát."
Mi a különbség az első és a negyedik gyerek között?
Amikor a negyedik gyerekük, Bence megszületett, az író átlopódzott a kicsi szobájába és sokáig ült mellette. Közben a családja azt hitte, hogy a szomszédos szobában dolgozik. Elmondása szerint ez nagyon különböző élmény volt, mint a korábbiak. Ekkor már valószínűleg jobban tudott bánni a saját érzelmeivel. „Talán felnőttebb voltam, talán bölcsebb. A negyedik gyerekünk sokáig felmentett engem az alkotás kényszere alatt, mert azt láttam, hogy ez egy nagyon magas rendű beteljesülése annak, aki vagyok, és akik vagyunk."
A négy gyerek születése alatt drámai politikai változások történtek Romániában. Az első kettő még a diktatúra idején, 1986-ban és 1988-ban jött a világra, míg a két kisebbik már a 89-es fordulat után, 1993-ban és 1996-ban.
A gyermekeink tartottak életben bennünket. Belőlük jött az az energia,
meg az a napi szeretetadag, ami fenntartotta az életünket. Pont, hogy fordítva volt, a gyermekeink védelmeztek meg bennünket a kétségbeeséstől, vagy attól, hogy szélsőséges döntéseket hozzunk, hogy egyik pillanatról a másikra pakoljunk össze, és menjünk neki a határnak. Ez a család akkor inkább az ellenállásnak a közössége volt. Megtapasztalhattuk az egymástól való szabad függésnek a nagyságát. És a különös értékét."
Visky elmondása szerint a két gyerek, „akik fogság után születt", és azok, akik a„ fogság előtt születtek" különböznek egymástól. Bár mind nagyon szeretik egymást, a két nagyobb és a két kisebb sokkal jobban megértik egymást, egy nyelvet beszélnek.
Az ötödik gyerek
A négy megszületett gyerek mellett, 1989-ben, Anna után nagyon fontos veszteség következett be a házaspár életében. András felesége kishíján belehalt a szepszisbe egy hathónaposan elhalt magzat miatt. „Van egy névtelen gyermek, aki az ötödik gyermekünk, és akinek a története valahol egészen máshol folytatódott.
Létező gyermeknek és a magunkénak tekintjük.
De a szónak nem abban az értelmében, hogy egy halott testet cipelünk magunkkal. Megrendítő és nagyon szép, ahogyan a két nagyobbik mesél erről a két kisebbiknek, hogy hogyan beszéltek hozzá, amikor az édesanyjuk hasában volt." - beszélt a podcastban arról, hogyan dolgozta fel a család közösen a veszteséget.
Könyv kontra család
„Ez a könyv valóban megváltoztatta az életemet, de most nem a sikeréről beszélek, mert ez ahhoz képest érdektelen, hanem az, ahogyan reflektálok önmagamra. Ez is egy fordulópontja az életemnek." - vallott a Kitelepítésről a szerző. Visky lelkigyakorlat lejegyzésének nevezte a regény születését. Emellett a regény megtanította, hogy „egymás valóságának az elfogadása tesz emberré bennünket. Nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy a másik tőlem nagyon is különböző valóságát elfogadjam, és ugyanolyan szintű valóságnak fogadja el, mint az én valóságom."
Visky András gyerekei a regény és édesapjuk elmondása alapján „ismerhették a nagyszüleiket mindkét irányból. Én egyik irányból sem ismertem a nagyszüleimet, ami azt is jelenti nagyjából, hogy le vagy metszve az időről valamilyen értelemben. Az életedet arra teszed fel, hogy visszadolgozd magad ebbe a hiányba, ebbe az időhiányba, ami osztályrészeddé lett, mert a dolgok úgy alakultak." A fentiek fényében még fontosabbá vált számára, hogy a gyerekei mit gondolnak a műről. Fontossá vált számukra és „megajándékozottságnak fogják fel". Ennek kapcsán nagyon erős és drámai beszélgetéseik voltak.
A legfiatalabb gyereke, Bence szerint „a hagyományuknak nagy kísértése, hogy mindent próbál átfordítani áldássá. Elfedik a drámát, az átok az éleit, amelyek mégiscsak léteznek, és amelyek sebeket okoznak, családon belül is sebeket okoznak, és tágabb körökben és tágabb értelemben is sebeket okoznak.
A ritualizáltság az életünknek nem csak ajándék, hanem maszk is tud lenni.
Egy olyan eszközrendszer, ami segít téged abban, hogy úgy viszonyulj a világhoz, hogy mindig valami kész van a kezedben. Ami persze lehet hazugság is."
Trauma helyett örökség
Visky arra figyelmeztet, hogy szülőként nem megúszható a gyerekek sérülése. „Az a szülő jár jól, aki a lehető leghamarabb leszámol azzal a naivitással, hogy ő nem fogja traumatizálni a gyermekét. Fogja, de ettől nem kell megijedni, hiszen a gyermeknek a kamaszkori lázadása éppen az a pillanat az életének, amikor be szeretne lépni a saját identitásába." Ugyanakkor felhívja a figyelmet a trauma szó túlzott használatára. Helyette az örökség kifejezést javasolja, mint neutrálisabb, vagy akár pozitívabb alternatívát. Úgy véli, nem háríthatjuk a felelősséget valaki másra, hanem a saját életünk esetében nekünk kell felvállalni azt. Ahogyan azt sem tartja feltétlenül követendő útnak, hogy a szülő a gyerrek barátja legyen.
Nem vagyok a barátja a gyermekem. A szülője vagyok, ennek a felelősségét is mindenestől fogva vállalnom kell.
A gyermekeim lázadókorszakában megpróbáltam egy háromszöget felépíteni: nem kell, hogy nekem engedelmeskedjél, hanem tegyünk egy próbát, hogy mindketten engedelmeskedjünk a dolognak magának. Ebben segítsük egymást, ne egymás megalázása révén haladjunk ezen az úton. A szülő nehezen tudja felfogni azt, hogy megszűnik a mandátuma a gyermeke felett. Márpedig megszűnik. És érdekes módon úgy látom én, hogy most hamarabb szűnik meg a mandátuma, mint 30 vagy 40 évvel ezelőtt."
A podcastot meghallgathatod Spotifyon, YouTube-on és PodBeanen.
Ha megosztanád gondolataid, kérdéseid, tapasztalataid, történeted a podcastsorozatban felmerülő témákkal kapcsolatban, írj nekünk az eztsenkinemmondta@konyvesmagazin.hu e-mail címre!
