Család, idegenség, a megértés nehézségei, a nyelv rétegei – ezek a fő hívószavai Claudia Durastanti művének (itt beleolvashatsz). A fordítóként is aktív Durastantit a kortárs fiatal olasz írók egyik kiemelkedő hangjaként szokás emlegetni. 2010 óta négy kötete jelent meg Olaszországban, a magyar közönség a negyedik, Ismerős idegenek című könyvét olvashatja először, melyet 2019-ben jelölték a legfontosabb olasz irodalmi díjra, a Stregára is.
Mindig kívül a körön
Nehéz lenne megmondani, hogy ez a kötet műfajilag hova tartozik. Fikció néhány alapadaton kívül? Önéletrajz, amiben Claudia Durastanti csakis az igazat írta meg? Az Ismerős idegenekben megismerjük a Claudia nevű elbeszélő családi hátterét, gyermek- és kamaszkorát két siket szülő lányaként, majd a fiatal felnőttkorát, a különböző külföldi országokban töltött éveit.
Mindenesetre nehéz volt olyan regényként olvasni, amiben mintegy véletlenül szinte minden megegyezik a szerző életének részleteivel (ettől persze még másnak sikerülhet). Egyrészt azért, mert
nincs benne az a fajta ironikus reflexió magára az önírás aktusára
és a lejegyzett tények megmásítására, amely gyakran jellemzi az autofikciót – habár az igazság, valóság és hazugság viszonyát elég alaposan tárgyalja.
Másrészt a szövegbe Durastanti időnként különféle tudományos érdekességeket, felfedezéseket, kutatási eredményeket szúr be, melyekből aztán levezeti egy-egy családi mozzanat magyarázatát, és ezek sokszor szintén inkább esszéisztikus jelleget adnak egy-egy fejezetnek.
A könyv hat nagyobb részre tagolódik: Család, Utazások, Egészség, Munka és pénz, Szerelem, Milyen jegyben születtél, melyek aztán rövidebb fejezetekre oszlanak. Az idegenség, a kívülállóság témája végigvonul az egész köteten, és összefűzi a jól elkülönített részeket is.
Idegenek az elbeszélő szülei a hallók társadalmában, még a saját családjukban is, hiszen az anya testvérei például nem hiszik el, hogy a húguk siket. Ráadásul amikor hasonlítani akar, azt csupa olyasmiben teszi, ami siketként több mint váratlan: walkmannel vagy tánccal.
Idegenek frissen kivándorolva az évtizedek óta Amerikában élő rokonok között, aztán idegenek a helyiek között, amikor Claudia nyolcéves korában Brooklynból visszaköltöznek egy kis dél-olasz faluba, Basilicatába. A két, nagyvárosból odacsöppent gyerek teljesen kirí a falusi osztálytársak közül. „Az első tanítási napon a világítós Reebok cípőmben mentem iskolába, a körmeim ciklámenre lakkozva, feltupírozott hajjal, köpeny nélkül. (...) [A tanárnő] kiállított a terem közepére, hogy mindenkivel összeismertessen, de attól a pillanattól kezdve sziget lett belőlem, szégyelltem az önállóságomat, és mindig a többiek szeretetét kerestem”.
Az egyik helyen nem elég olaszok, a másikon nem elég amerikaiak, de mindkét helyen ugyanannyira bevándorlók.
Idegenek továbbá a szegények között is, mert ők nem úgy és nem azért nélkülöznek, mint mások. De Claudia és bátyja tulajdonképpen a saját szüleik számára is idegenek, hiszen nem képesek kifejezni az érzéseiket, a gondoskodásukat a gyerekeik felé, annyira a saját univerzumukban élnek. Ennek azonban csak igen kis részben a siketségük az oka, sokkal inkább a labilis személyiségük, a (diagnosztizálatlan) pszichiátriai betegségeik, és az, hogy maguk sem kaptak megfelelő mankókat az élethez.
Ami igaz és ami nem
Durastanti számára a másik központi probléma az igazság/valóság és a hazugság/legendagyártás kérdése. Egy helyütt azt írja: „Időtlen idők óta gyötör a kérdés: »Ez igaz történet?«”
Az anya és az apa teljesen máshogy mesélik a megismerkedésük történetét: még a legfontosabb körülmények sem egyeznek kettejük emlékeiben,
így eleve ott lebeg a család fölött az ősbizonytalanság.
A lány konfabulál az iskolában, majd egy feladatnál a tanára megfeddi, hogy nem azt kell lerajzolni, amire vágyik, hanem ami valóság. A nehézkes beilleszkedés miatt inkább tetteti az anyjának, hogy elmegy iskolába, aztán az olvasásba menekül, és még azután is, hogy rajtakapják, sokáig eléri az anyjánál, hogy különféle mondvacsinált indokokkal igazolja a hiányzásait.
Bár az anyja is mesél olyan dolgokat a fiatalkorából, amiknek a valóságtartalma erősen megkérdőjelezhető (például különböző olasz sztárokkal való találkozásairól, vagy a társadalom kitaszítottjaiból verbuválódott utcakölykökről, akikkel lógott), romantikus füzeteket olvas, az apa pedig versenyt hazudik a lányával, a szülők mégsem tudják értelmezni a fikciót, a metaforákat, és az iróniát. A legvadabb filmeket is igaz történetként kezelik, így Claudia kénytelen még a horrorfilmekről is azt hazudni nekik, hogy valóságon alapulnak, ha közös programot akar velük, máskülönben elvesztik az érdeklődésüket. Minden kísérlete kudarca fulladt, hogy elmagyagyarázza nekik a kitalált történetek mibenlétét.
„Mindketten tényként értelmezik az életet, és makacsul szó szerint fognak fel mindent,
de gyanakvóak is, mint oly sok siket, félnek, hogy az emberek titokban összefognak, és meghamisítják a szavak jelentését a hátuk mögött” – írja Durastanti.
De ugyanígy az igazsággal és az identitással függ össze az is, hogy Claudia anyját „a néma nőnek” nevezik a faluban, belőle pedig „a néma nő lánya” lesz – miközben az anyja tud beszélni, még ha furcsán is.
Az anyában és az apában egyszerre van jelen az arra vonatkozó igény, hogy ne kezeljék őket fogyatékosként, ne tekintsék őket „másnak”, közben viszont nagyon is hajlamosak áldozatként gondolni magukra. Az ellenállásuk abban is látszik, hogy mindkét szülő tud jelelni, de nem hajlandók rá, különösen nyilvános helyen. Az anya inkább erejét megfeszítve szájról olvas, mint hogy mutogasson, mert úgy érzi, túlságosan színpadias és felhívja rá a figyelmet. Emiatt aztán a gyerekeiket sem tanították meg jelnyelvre, pedig ezzel valószínűleg a maguk (és a gyerekeik) életét nehezítették meg.
A családtagok közt folyamatosan csorbát szenved a kommunikáció,
egymás megértése még szavak használatával is nehézségekbe ütközik.
Erre jó példa, amikor egy tanára elviszi a tengerhez Claudiát, és csak ott tudja meg, hogy a lány nem tud úszni. A tanár teljesen semleges reakciójára így emlékszik vissza az elbeszélő: „(…) és most kiderült, hogy ki lehet mondani a dolgokat úgy, ahogy vannak, anélkül, hogy jelet vagy sebet hagynánk”. A családjában ennek a szöges ellentétét szokta meg.
Káosz és rend
A szülők sok szempontból egyáltalán nem gyerekként kezelik a fiukat és a lányukat, és az anya a válás után sem úgy neveli őket, amire feltétlenül ráillik a felelős szó, de Claudiának akkor ez a normális. Olyan filmeket nézhet meg, amikhez túl fiatal, prostituáltakról mesél neki az anya, az apa erőszakos viselkedése pedig – a késsel fenyegetőzéstől a gyerekrablásig – büntetőjogi kategóriába esik. De a két sztoikus gyerek, mint akik már mindent láttak és mindent hallottak, nem is érti, amikor mások fennakadnak ezeken az epizódokon.
Claudia anyja és apja a káoszt testesítik meg, amiben a két gyerek próbál rendet teremteni,
rendszert találni, idomulni mindkét irányba, belesimulni a külvilág elvárásaiba, hiszen közben észlelik azt is, hogy a családok többsége nem hasonlít az övékére. Még akkor is, ha teljesen megszokott nekik a szüleik őrülete, és mint koravének, szinte semmin nem csodálkoznak vagy ijednek meg.
A két felnőtt minél roncsoltabban beszél, ők próbálnak annál pontosabban fogalmazni, minél dekadensebbek, ők a kezdeti lázongás után próbálnak annál inkább hasonulni a „normális” emberekhez. Csak hát annyira más minták közt szocializálódnak, hogy folyton kilóg a lóláb.
„Minden, amihez a szüleim hozzáérnek, alkalmazkodik a dekadenciájukhoz, varázserejű királlyal és királynével állunk szemben, akik ahelyett, hogy betegeket gyógyítanának vagy csodákat tennének, minden teremtményt, amely a közelükbe kerül, rávesznek, hogy bomoljon szét, és engedjen a saját potenciális őrületének”.
Habár ebből az idézetből akár úgy is tűnhet, hogy az író utálja vagy megveti a szüleit,
a kötet egészéből sokkal inkább a megértés vágya érződik ki.
Durastanti rá akar jönni, miből táplálkoznak saját reflexei, érdeklődése, viselkedési mintái, amelyek sokszor ellentétesek azzal, amit otthon látott. Az írásnál – a nyelv gazdagságának terepe – nincs is jobb példa az utóbbirra.
A kötet időről időre odatartja az ép olvasók elé, hogy a többségi társadalom hogyan gondolkozik és viszonyul a fogyatékosságokhoz, és hogy mit várnak el azok, akik „normálisak” a siket (néma, vak, értelmi sérült, stb.) emberektől.
Bár az Ismerős idegenek egy nukleáris család története, minden személyessége mellett jellemzi egyfajta távolságtartás is, mintha az író nem is mikroszkóp alatt, hanem inkább valamiféle élőkép előtt állva szemlélné élete különböző eseményeit és szereplőit.
Semmit sem kezel tragédiaként,
még akkor sem, ha azok – racionálisan végiggondolva is – minimum szomorú vagy ijesztő események lehettek.
Ugyan megosztja bizonyos pillanatokról, ha például azokat szívmelengetőnek találta (például, hogy az anyja már ötven elmúlt, amikor először értette az iróniát), azt kicsit sajnáltam, hogy az alapvető, analitikus távolságtartás miatt nem tudtam érzelmileg közel kerülni a szereplőkhöz. Nemcsak Claudiához, a többiekhez sem, még a humoros tulajdonságaik és képtelen sztorijaik ellenére sem.
