A nyolcvanas években híján voltunk a követendő apafiguráknak és -mintáknak – villantott fel egy szeletet saját felnövekedés-történetéből Grecsó Krisztián a Lányos apa margós bemutatóján. Magyarázatként elhangzott, hogy az apák generációja ki tudott jönni azokból a helyzetekből, amikor valamilyen „direkt ügy” volt (háború, 1956, stb.), ám azt, amikor már enyhült a helyzet, azaz a Kádár-kor „lábvíz részében”, ami nagyjából a hetvenes éveket jelentette, a Grecsó család férfi tagjai már nem tudták kezelni.

Saját apját az író álmodozó alkatként jellemezte, aki az álmait ugyanakkor nem tudta megvalósítani, és azzal is meg kellett küzdenie, hogy ugyanez viszont a vetélytársának sikerült. Szóba került az az időszak is, amikor az apját ápolnia kellett, ezt akkor egyfajta beavatásként élte meg, viszont hozzátette azt is, hogy a saját lánya életében remélhetőleg nem így lesz jelen. Grecsó Krisztián húsz évig próbált írni az apjáról, ám sokáig nem találta hozzá a módszert, a szavakat, de legfőképpen a nyugalmat: „Nem akartam terápiás írást. Lehet, hogy másképp alakult volna, ha nem szépirodalmat írok, hanem hagyom, hogy hadd jöjjön a szöveg, de úgy éreztem, ha egyszer elpazarlom a mondatokat, később nem fogok tudni velük dolgozni, és megmarad terápiás szövegnek. Aztán a formát sem találtam. Nem tudtam, hogyan lehet ezekről a történetekről beszélni. Érdekesebb a kettőnk viszonya, vagy az élettörténete, vagy a hatvanas-hetvenes évek vidéki Magyarországa?” – írtuk a bemutatóról szóló beszámolónkban.

A podcastot most meghallgathatod ebben a cikkben vagy a Spotify-on.

Nyitókép: Posztós János