- Schulman először is szóvá tette, mennyire meglepődött, hogy a többi európai könyvbemutatójával ellentétben itt nem idős emberek ülnek a közönség soraiban, hanem negyvenesek vagy fiatalabbak, tehát a magyaroknál a fiatalok is olvasnak.
- Az egyik inspirációs forrás a könyvéhez egy ebéd volt a testvéreivel, amin rádöbbent, hogy eltávolodtak egymástól, miközben gyerekkorunkban összetartottak. Szomorúan távozott az ebédről, de úgy gondolta, használhatná ezt a fájdalmat az írásra. Szerinte, ha valami jót akarunk írni, bele kell állnunk a fájdalomba.
- Egy másik forrás a regényhez, hogy az anyjuk alkoholista volt, öt éve hunyt el. Amikor a temetés előtt elmentek a lakásába, Schulman bátyja talált egy borítékot, benne egy levéllel, amit az anyjuk írt nekik arra az esetre, ha meghal.
- Szerinte, amikor életrajzi könyvet írunk, sokat hazudunk, amikor viszont fikciósat, abban sokkal inkább mondunk igazat. Emiatt a családjáról szóló (ön)életrajzi könyveit is regénynek nevezi. A túlélőkben szereplő úszóverseny például soha nem történt meg, ő találta ki a könyvhöz, viszont nagyon autentikusan szól az ő saját gyerekkoráról is.
- A konstruált emlékekkel kapcsolatban Almási Kitti elmondta, hogy minél fájdalmasabb egy emlék, annál gyakrabban előfordul a torzítás. Az emlékeink mindig olvasatok, aminek kicsi metszetei lehetnek másokéval. A múltra is igaz, hogy annyit látunk magunkból, amennyit el tudunk viselni. A kifejezetten fájdalmas emlékeknél fordul elő például, hogy lehasítja valaki, mert nem bírná elviselni a terhét - például, hogy ne kelljen utálnia a szüleit, és valami szerethetőt találjon bennük.
- Az elfojtott emlékek kapcsán Schulman elmesélte, hogyan tárta fel a terápiában a legtraumatikusabb gyerekkori élményét, amit 4-5 éves korában szerzett, mikor az apja egy téli mezőn kétszer is kidobta a kocsiból. Viszont mikor dolgozni kezdett az élménnyel, az kis részleteiben változni kezdett, míg végül már nem tudta biztosan, hogyan is történt az eset.
- Almási Kitti szerint a fenti jelenség miatt a terápiában nem azzal dolgozunk, hogy mi történt, hanem hogy hogyan éreztük magunkat benne. Ezek a dolgok nem a történet szintjén érdekesek, hanem hogy például megéltük-e azt, hogy veszélyeztetnek vagy nem vigyáznak ránk - és azt hogyan tudjuk kidolgozni magunkból.
- Schulman elmondta, hogy ő folyamatosan megbocsát az anyjának minden írásában. Majd beszéltek arról, hogy mennyire nehéz egy gyereknek nem magát hibáztatni azért, ahogyan a szülei bánnak vele, vagy amikor cserben hagyják, elárulják.
- Almási Kittinek a regényben az nagyon tetszett, hogy olyan fajta érzelmi bántalmazásokra, az elhanyagolásra és traumákra hívja fel a figyelmet, amikről kevesebbet szoktak beszélni, pedig ezek alattomosabban és durván hatnak az emberi lélekre. A könyvben ezekre nagyon sok példa van.
- Arra kérdésre, hogy miből táplálkozik a kötet költői szépsége, Schulman elmondta, hogy olyan gyerekként, aki egy ilyen alkoholista közegben nőtt fel, meg kellett tanulnia figyelni, ami azzal járt, hogy nemcsak az embereket, hanem a viszonyrendszereket és a környezetét is jobban megfigyelte - és ezt a képességét ma is tudja használni az írás során.
- Testvérdinamikák kapcsán Schulman elmondta, hogy ebben mindig megjelenik az is, hogy a szülők milyen szerepet, jövőt dedikálnak a gyerekeiknek. Neki a “sportos fiúnak” kellett lennie (az apja olimpiai futóként szerette volna látni), pedig Schulman olvasni és írni szeretett volna.
- Almási Kitti beszélt az ellenazonosulásról, amikor teljesen az ellentétét akarjuk csinálni, gyakorolni, mint ahogy a szüleink viselkedtek, ez viszont szintén ketreccé válhat számunkra.
![Biró Zsombor Aurél: Az első könyvemet szerettem írni, a másodikat is szeretni akarom [Alkotótárs]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/42337/fe_580_320_birozsombor_konyvesmagazinhu.png)