“A rendőr a zsebébe nyúl, noteszt keres. Tudja, hogy ezt a történetet aligha lehet lejegyezni egy papírlapra, egy több évtizedes történet végére ért ide: három fivérről szól, akik egyszer elszakadtak innen, és most visszakényszerültek.” A túlélők az író, újságíró és blogger Schulman ötödik könyve, de az első, ami megjelenik magyarul - ez az, amivel berobbant a nemzetközi irodalmi köztudatba is. A regény felütése ígér némi rokonságot a skandináv krimivel, ám itt egyedül az olvasó nyomoz, ahogy az emlékek és a jelen novellisztikusan megírt, rövid fejezeteinek szilánkjaiból próbálja összerakni, mi is történt ezzel a családdal, ezekkel a testvérekkel, aminek következményeként az egyikük végül rendőrt hívott.
Azt a régi nyári szabadságot a család a tónál tölti. Nincs tévézés! - ez a szabály, és innentől a három testvér számára a napok a vakáció időtlenségébe vesznek. Pecáznak, képregényt olvasnak, egy dobozból időkapszulát készítenek és elássák a fák alatt, miközben a szüleik szép csöndben leisszák magukat a ház előtti kis asztalnál, majd egy rövid sziesztát követve újrakezdik. Az anyát mintha jobban érdekelné Molly, a félős, örökbefogadott kutya, mint a saját fiai, akikkel hol játékos és gyengéd, hol fojtogatóan szigorú, és még azért is durván bünteti őket, ami eszükbe sem jutott. Az apa gyakran inkább a szövetségesükként vesz részt a fiúk életében, például játékokat talál ki, mint amikor egy hirtelen ötlettel felsorakoztatja őket, hogy ússzanak versenyt a bójáig. Amikor a kisfiúk rádöbbennek, hogy ez a táv túl nagy, a víz túl hideg, és nem fogják kibírni, már késő, hiszen mélyen a tóban járnak. A hideggel a félelem is beléjük kúszik, és csak egymás támogatására számíthatnak. Mikor végül nagy nehezen kievickélnek, a szülők már nincsenek a parton, az esti rutinra készülnek a házban.
A túlélők központi témája a testvéri kapcsolatok összetett dinamikája. Schulman nem lendül ki egyik szélsőség felé sem, kerüli a testvérség szépelgő romanticizálását ugyanúgy, mint a kizárólag a konfliktusokra kihegyezett drámát. Nála a testvéri kapcsolat a közös sorsban és az egymásra utaltságban hangsúlyos támogatások és cserbenhagyások hálózata. Sok olyan gesztussal vagy viselkedések sorából felépülő mintázattal, amiknek a hatása évekig lappang, és csak a jövőben, felnőttként mutatja meg magát.
A kisfiúk számára a közös élethelyzetet fundamentálisan meghatározza a felnőttek kiszámíthatatlansága és következetlensége.
Az alkoholista szülőkkel együtt élni ingoványos terep,
hiszen ugyanúgy várható, hogy részegen életveszélybe sodorják a gyerekeiket, mint a spontán szeretet-, esetleg gyűlöletroham. Ez persze a valóságban is nagyon gyakori felállás: egy-két szerencsésen megúszott extrém esetet leszámítva eldöcög a család, vannak közös programok, ünnepek, szokások, emlékek, erre nem jön ki a gyerekvédelem. Az anyai elutasítást, a kommunikáció képtelenségét, az érzelmi és fizikai elhanyagolást pedig majd a terapeuta kezeli.
A regényből nem tudjuk meg, miért él így ez a házaspár, mi az ő korai történetük, ami ide vezetett. Az viszont egyértelmű, hogy a gyerekeik sokkal többet látnak és érzékelnek belőlük, mint amennyit a szülők gondolnak. A fiúk pedig mindhárman más túlélési stratégiát választanak, hogy megküzdjenek a családon belüli bizonytalan létállapottal. Nils, a legnagyobb, kivonul a helyzetekből. Diliház, mondja, és felteszi a fülhallgatót, majd amint teheti, térben is eltávolodik és másik kontinensre költözik. Pierre, a legkisebb, agresszív vadóc lesz, az a lázadó típus, aki a frusztrációját lobbanékonyságban vezeti le. A regény narrátora Benjamin, a középső gyerek, aki állandó készültségi állapotban él. Szuperérzékeny kis szenzoraival próbálja folyamatosan letapogatni a családtagjai érzelmi állapotát, hangulatait, amik alapján többnyire pontosan felméri, mi várható. Egy másik történetben lehetne belőle nagy manipulátor, de itt csupán egy gyakran riadt, folyton ugrásra kész kisfiú, aki úgy próbál gyerek lenni, hogy közben mások minden terhe is lecsapódik rajta.
Alex Schulman A túlélők című családregénye újabb színt ad a skandináv irodalom magyar nyelvű kínálatához, bizonyítva, hogy nem csak a bűnügyi regényekhez értenek az északiak. Schulman a nemzetközi könyvpiacon ezzel a könyvével debütált, nem is akármilyen sikerrel: több mint harminc országban adták ki a könyvét. Interjú.
A cselekményt áthatja a magány, valamint a kapcsolatok labilitása és sebzettsége miatti mély fájdalom, ami a regény előrehaladtával szinte elviselhetetlenül szaggató - nekem többször szünetet kellett tartanom olvasás közben, hogy összeszedjem magam. Ehhez kapcsolódik, amit Schulman mondott a Könyves Magazinon megjelent interjúban, hogy a saját családjában és gyerekkorában megélt fájdalmat dolgozta a regénybe. Az alkoholista anya, a megtalált levél, az éveken át hordozott-elfojtott neheztelések - ezek mind saját tapasztalatból táplálkoznak: “Sok őrültség történt a családunkban. A testvéreimmel egyfajta páncélt öltöttünk fel, hogy megvédjük magunkat tőlük, hogy túléljük a gyerekkorunkat. Amikor felnőttünk, a szüleink meghaltak, már nem volt szükségünk a páncélra, de annyira megszoktuk, hogy viseljük, hogy egyszerűen képtelenek voltunk levenni. Megtanultunk így élni, félelmetes volt belegondolni, mi történne, ha levennénk és sebezhetőkké válnánk.”
A regény egyik alapérzelme tehát ez a fájdalom - a másik a feszültség. Ott lappang a jelenetekben, az újabb és újabb nyári élményben, ahogy haladunk közelebb a titokhoz. Schulman történetépítő technikája egyszerű, de kell hozzá egy kis plusz figyelem, mint a jó krimiknél. A múlt, illetve a jelen eseményeit elmesélő fejezetek felváltva következnek és tartalmukban kapcsolódnak is egymáshoz. Csakhogy míg a múlt lineárisan építkezik előrefelé, a jelen fejezetei az időben visszafelé haladnak.
A fejezeteknek és az eseményeknek ez az ellenirányú mozgása húz egyre erősebben a titokhoz, mint valami éhes origóhoz, amiben majd minden értelmet nyer,
és ami egyben iszonyú cezúra is, hiszen az életet két tartományra osztotta: előtte és utána.
Amikor végül is kiderül, hogy mi történt, az számomra kétszeresen is csalódást okozott. Egyfelől, mert a regény szerkezeti építkezésével a szerző nagyon erősen bevonja az olvasót, hogy az összerakja az eseményeket - ehhez képest pedig egyszer csak valaki egyszerűen kimondja, mi volt a titok. Ezt a váltást, ennek a tényközlésnek a banalitását nem éreztem kellően előkészítettnek.
A másik csalódás paradox módon rámutat a regény értékére is. A titok a könyvben egy feldolgozatlan trauma, Schulman pedig azt is elég jól bemutatja, hogy egy olyan trauma, amit a sokk és/vagy a tabusítás, a hallgatás a tudattalanba száműzött, hogyan forog vissza mégis a mindennapjainkba anélkül, hogy ezt észrevennénk. Ennek a működésnek vannak kevésbé látványos és extrémebb formái is, az utóbbira látunk példát a regényben. Szóval ha így vesszük, ebbe az is belefér, hogy egyszer csak valaki bemondja a megfejtést. Aki már élt át aha-élményt, tudja, milyen az, amikor egyszer csak a helyükre kattanak a dolgok a fejünkben, és összeáll a kép.
Csakhogy mire eddig eljutunk, a regény már rég nem a titok megfejtése miatt érdekes - és értékes. És így kár, hogy az egy ennyire nagy horderejű dolog. Hiszen Schulman pont az apró történésekből épülő családi viszonyokat és az azokban tátongó hiányok megnyomorító természetét mutatja be letisztultan és szívbemarkolóan pontosan. Azokat a dolgokat, amikből nem lesz újsághír, pedig nincs rá garancia, hogy épen túléljük őket.
