Minden kiadó és szerkesztő arra vágyik, hogy ő fedezze fel a következő Nobel-díjast vagy akár azt a sikerszerzőt, akinek az eladásai majd az egeket ostromolják. A siker útja viszont ritkán döccenőktől mentes, és az elutasító levelekkel olykor akár egész szobákat lehetne kidekorálni.
Valami ilyesmi történt Ray Bradburyvel is (Fahrenheit 451, Gonosz lélek közeleg, Marsbéli krónikák), aki tizenöt éves volt mindössze, amikor a novelláival elkezdte bombázni az amerikai magazinokat. A szerkesztőségek kezdetben nem voltak elájulva a zsengéktől, arról viszont fogalmuk sem lehetett, hogy Bradburyt milyen fából faragták. Fiatal szerzőként egyre csak írta a történeteit, igaz, egyik rosszabb volt a másiknál, és persze postafordultával mindet visszakapta. Évek teltek el így, aztán a negyvenes évek végén történt valami: a Bradbury-sztorikat szépen lassan elkezdték publikálni, majd 1947-ben megjelent az első novelláskötete, a Dark Carnival. És onnantól kezdve tényleg nem volt megállás. Egyvalami viszont az elejétől kezdve biztos volt: Bradburyt senki és semmi nem téríthette le a maga által kijelölt és megálmodott útról.
„Írj minden héten egy novellát! Az nem lehet, hogy valaki zsinórban ötvenkét csapnivaló novellát hozzon össze” – lebbentette fel egyszer a fátylat a szerzői eltökéltségről.
Kukából a sikerlistára
A visszautasítás ugyanakkor sokszor nem is az adott műről szól – egyszerűen a kiadói kereslet és az írói kínálat nem találkozik. Valami nagyon hasonlót tapasztalhatott meg Stephen King is, amikor elküldte egy kiadónak első regénye, a Carrie kéziratát. Donald A. Wollheim az alábbi válasszal küldte vissza a szöveget: „Minket nem érdekel az olyan sci-fi, amelynek negatív utópiák állnak a középpontjában. Nem eladható.” A szerkesztői magyarázat már csak azért is érthetetlen, mert a Carrie műfaját tekintve klasszikus horror, de ez akkor Kinget kevéssé vigasztalhatta. Mindenesetre a vérbeli rajongókat még ma is borzongással tölti el a gondolata annak, hogy kedvenc könyvük kis híján a kukában végezte. Mármint szó szerint. A Carrie eredetileg novellának indult, és nem sok híja volt, hogy csak egy ötletkezdemény maradjon. King lelkesedése ugyanis hamar elpárolgott, néhány oldal után fel akarta adni az egészet, mert azt gondolta, csak az idejét vesztegeti vele. „Nem pocsékolhatok két hetet, sőt talán egy egész hónapot egy olyan novellára, amelyet nem szeretek, és aztán még eladni sem tudom. Így hát félredobtam” – emlékezett vissza a kezdeti nehézségekre Az írásról – Értekezés a mesterségről című kötetében.
Végül a felesége, Tabitha volt az, aki kihalászta a szemetesből az összegyűrt kéziratlapokat, és arra biztatta a szerzőt, hogy folytassa.
Az így elkészült kéziratot harmincszor dobták vissza, mire végül a Doubleday fantáziát látott benne, és 1974-ben megjelentette. Stephen Kingben ugyanakkor szemlátomást nem maradt tüske a kezdeti elutasítás miatt. A New York Timesnak egyszer a következőképpen fogalmazott: „Szerintem a visszautasítás nagyon is üdvös lehet, különösen akkor, ha a mű nem igazán jó. Ha ugyanis megjelentetik, akkor szinte biztos lehet benne az ember, hogy később nagy zavarban fog rá visszatekinteni!”
„A pokolba veletek”
A Nobel- és Pulitzer-díjas Saul Bellow-t sem rázta meg különösebben, amikor a múltban kikosarazták. „Rájöttem, hogy a visszautasítás összességében nem olyan rossz dolog. Megtanítja ugyanis az írót arra, hogy a saját ítélőképességére hagyatkozzon, és a szíve mélyén azt mondja: »A pokolba veletek«” – fogalmazott egy 1985-ös interjúban. Hasonló dac dolgozhatott egykor Neil Gaimanben is, aki egy 2004-es blogbejegyzésben épp azt fejtegette, hogy az írók „őrült egója” egyszerűen nem engedi meg a kudarcot. Ha ugyanis egy szerzőt kikosaraznak, akkor szerinte a legjobb reakció erre egy ördögi vigyorral a billentyűzet elé vetni magunkat, miközben azt mormoljuk:
„Rendben, szemetek! Ezt próbáljátok meg visszautasítani!”, és ez esetben egy olyan briliáns művet kell írni, hogy olvasás közben „a többi író kibelezze magát a tollával”,
miután már nem maradt számukra más megírnivaló. Gaiman evidenciaként kezelte, hogy visszautasító levelek márpedig mindig is lesznek, mint ahogy egy könyv megjelenése után a rosszalló kritikák is elkerülhetetlenek. Az embernek viszont szerinte meg kell tanulnia, hogy ilyenkor rántson egyet a vállán, és folytassa a munkát. A másik lehetőség, hogy abbahagyja az egészet, és keres magának egy rendes állást.
A feladás nem volt opció Judy Blume-nak sem; az amerikai szerző az elsők között volt, akik a fiataloknak szóló könyveikbe nem féltek olyan, érzékenynek tekintett vagy vitatott témákat beemelni, mint az abortusz vagy a halál. (Magyarul két könyve olvasható, a Nyári nővérek és az Amíg együtt a csapat.)
A Time magazin 2023-ban beválasztotta a világ száz legbefolyásosabb embere közé, könyveit 32 nyelvre fordították le, és világszerte 82 millió példányt adtak el belőlük
– de ez már a szerencsés végkifejlet. Pályája elején Blume kéziratait sem foglalták ugyanis aranyba a kiadók. Utóbb bevallotta, hogy kezdetben természetesen nagyon lehangolta, ha visszadobták a kéziratait, még sírt is, másnap viszont optimistán ébredt: „Lehet, hogy ez nem tetszett nekik, de majd meglátják, mit fogok írni legközelebb!” Blume szerint ugyanis minden az elszántságon múlik. „Az a helyzet, hogy senki sem ír, hacsak nem muszáj neki. Tehát ha belső indíttatásból kell írnod, akkor írni is fogsz” – mondta még 2011-ben.
Dupla nem
J.K. Rowlingnak sem volt B terve, amikor befejezte a Harry Potter és a bölcsek köve kéziratát. Éppen munkanélküliként tengődött, segélyt kapott, és egyedül nevelte a lányát. Bevallása szerint akkoriban olyan szegény volt, amennyire csak szegény lehetett valaki a modern kori Nagy-Britanniában anélkül, hogy amúgy hajléktalan lett volna. 1995-ben fejezte be a kéziratot, egy irodalmi ügynök szerencsére fantáziát látott benne, de a siker nem volt azonnali. Tizenkét kiadó dobta vissza, ám a Bloomsbury vezetője, Nigel Newton szerencsére egyszer
hazavitte a paksamétát, és miután a nyolcéves lánya, Alice beleolvasott, közölte az édesapjával, hogy ez a legjobb könyv, melyet valaha mutatott neki.
A kiadó gyerekirodalmi részlegének vezetője, Barry Cunningham ugyanakkor még akkor is azzal próbálta hűteni az írói kedélyeket, hogy közölte Rowlinggal, soha nem fog pénzt keresni a gyerekkönyvekkel, ezért nem árt, ha van egy rendes állása. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
A sorozat az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb könyvpiaci sikere lett, 84 nyelvre fordították le eddig, hatszázmillió példány kelt el belőle világszerte, és olyanokat is olvasóvá tett, akik korábban nem nagyon nyúltak könyvekhez.
Utólag könnyű sikerkönyvként kezelni a Harry Pottert, de hogy annak idején mennyire nem volt egyértelmű a kifutása, azt jól mutatja az első rész magyarországi publikációjának története. A sorozat hazai megjelenésének 20. évfordulójáról egy Könyves Magazin-különszámmal emlékeztünk meg, amelyben megszólaltak a HP-t Magyarországon megjelentető Animus egykori vezetői is. Gábor Anikó és Balázs István elmesélték, hogy amikor megvették a jogokat, akkor már öt magyarországi kiadó asztalán hevert a kötet. „Ekkor érkezett meg hozzánk az első kiadású Harry Potter, István pedig a karácsony előtti héten elolvasta. Nagyon tetszett neki a könyv, érdekesnek, újszerűnek, fordulatosnak tartotta. Én is egyfajta belső vágyat éreztem egy ilyen világ iránt. Volt egy teljesen megmagyarázhatatlan, erősen szubjektív motivációm, és arra szavaztam, hogy vegyük meg, mert valahogy benne van a levegőben a nyitottság egy ilyen világ iránt.
Döntésünk idején Magyarországon még senki nem hallott a Harry Potterről…”
És még Nagy-Britanniában sem övezte akkora felhajtás a HP-t (Rowling akkor írta a második részt), ráadásul a borító is eléggé jellegtelen volt, a sztoriban viszont volt valami, ami rögtön megragadta a kiadó vezetőinek figyelmét. A döntés kockázatos volt, hiszen az akkori általános vélekedés szerint a fiatalok nem olvastak – a Harry Potter aztán kötetről kötetre rácáfolt erre is.
Maga Rowling amúgy azt vallja, lehetetlen úgy élni, hogy ne bukjunk el valamiben – mindez csak úgy lenne lehetséges, ha olyan óvatosan élnénk, mintha nem is éltünk volna, ebben az esetben viszont eleve kudarcra vagyunk ítélve. Pályáján amúgy még egyszer megtapasztalhatta, milyen az, amikor valakit szerzőként kikosaraznak. A Robert Galbraith néven jegyzett krimikéziratára ugyanis kezdetben nem haraptak a kiadók – ezek sorában a legelső ráadásul az a cég volt, amelyik annak idején a Harry Potterre is nemet mondott! De nem volt ezzel egyedül. Akadt például olyan kiadói szerkesztő, aki sajnálatának adott hangot amiatt, hogy el kell utasítaniuk, de munkatársaival arra jutottak, hogy aligha érne el kereskedelmi sikert a Kakukkszó című krimi.
A lelkiismeretes szerkesztő ugyanakkor tanácsok egész sorával látta el az álnév mögött rejtőző szerzőt, akit arra biztatott, hogy ha konstruktív kritikát szeretne kapni, akkor iratkozzon be egy írókurzusra.
Falak, falak, falak
Nem a Harry Potter szerzője volt az egyetlen a bestsellerírók sorában, akinek küzdelmesen indult a pályája. Agatha Christie 22 évesen fejezte be az első regényét, melyet hiába küldött el több kiadónak (egészen pontosan hatnak), folyamatosan falakba ütközött. Egy ismerős mutatta be végül egy irodalmi ügynöknek, aki arra biztatta a fiatal nőt, hogy folytassa az írást. Így született meg A titokzatos stylesi eset című regénye, amelyben először bukkant fel a belga detektív, Hercule Poirot alakja. A kiadók kezdetben nem kapkodtak a kézirat után, és a The Bodley Head is
csak azzal a kikötéssel publikálta, hogy az író megváltoztatja a végét – így született meg aztán az Agatha Christie-könyvekre jellemző nagy összegző jelenetek prototípusa.
Lucy Worsley így írt erről az Agatha Christie – Egy sejtelmes nő című kötetében: „Eredetileg a bíróságon zajlott az utolsó jelenet, ahol Poirot a tanúk padján mindent elmagyarázott. Csakhogy volt ezzel egy kis gond: a bíróságon egy tanú ilyet egyszerűen nem csinálhat. […] Ennek fényében a záró jelenetet újra kellett írni, és a helyszín a kiadó javaslata alapján végül egy magánház szalonja lett.” Poirot összesen még 33 regényben és több mint 50 novellában nyomozott, és Miss Marple-lal együtt örökre beírták magukat a krimiirodalom nagykönyvébe.
A világirodalom tele van olyan könyvekkel, melyeket ma klasszikusokként tartunk számon, de ha a kiadókon múlott volna, akkor az sem biztos, hogy valaha megjelenhetnek. A Legyek Ura című William Golding-regényt például huszonegyszer dobták vissza, a Kisasszonyok írójának, Louisa May Alcottnak pedig azt tanácsolta az egyik megkeresett kiadó, hogy inkább maradjon a tanításnál, mert írni nem tud. Ernest Hemingway A nap is felkel című regénye sem indított valami fényesen: az egyik kiadó azzal dobta vissza a kéziratot, hogy igazán semmi szükség bikaviadalokról, valamint alulfoglalkoztatott és túl sokat vedelő férfiakról szóló értekezésekre. Kezdetben A Dűne publikációs története sem volt éppen egy fáklyásmenet:
Frank Herbertnek húsz kiadó mondott nemet, mire a főleg autós kézikönyvekben utazó Chilton Book felkarolta a kéziratot.
George Orwellnek nem más irodalmi nagyság írt elutasító levelet, mint T. S. Eliot, aki a negyvenes években a Faber & Faber kötelékében dolgozott, és azzal dobta vissza az Állatfarm kéziratát, hogy a politikai légkör nem kedvez a megjelentetésnek, és a narratíva sem győzte meg. Nem ő volt az egyetlen, aki így gondolkodott, három másik kiadó is nemet mondott, mire a Secker & Warburg 1945-ben megjelentette a kötetet.
Sorsdöntő találkozás
A visszautasítás mindig keserves tapasztalat. A későbbi sikeres gyerekkönyvszerző, Theodor Seuss Geisel, azaz Dr. Seuss például annyira elkedvetlenedett, amikor már a sokadik kiadó dobta vissza első kötete, az And to Think That I Saw It on Mulberry Street kéziratát, hogy hazafelé tartva arra az elhatározásra jutott, elégeti az iratköteget. Útközben viszont belebotlott egy régi iskolatársába, aki nem sokkal korábban egy kisebb kiadó szerkesztőjeként állt munkába. A Vanguard Press annyira hitt a kötetben, hogy 1937-ben 15 ezer példányban jelentette meg, Dr. Seuss pedig utóbb kisebb csodaként emlegette a sorsdöntőnek bizonyult találkozást:
„Ha a Madison sugárút másik oldalán sétáltam volna végig, akkor ma már a vegytisztításban dolgoznék.”
Pályakezdő szerzőként hasonló érdektelenséggel kellett szembenéznie Beatrix Potternek is, aki 1901-ben a saját költségén 250 példányban jelentette meg a Nyúl Péter kalandjairól szóló mesekönyvét – a merész húzás bejött, mert egy év sem telt el, és a hat kiadó egyike, amelyek eredetileg nem kértek a könyvből, meggondolta magát, és megjelentette a kötetet. Utóbbiból 1902 karácsonyára 20 ezer példány ment el. A Nyúl Péter-sorozatnak összesen 23 része lett (Beatrix Potternek ezen kívül akad még jó néhány mesekönyve, amelyek önállóan is olvashatók), mindezek pedig az eredeti megjelenés óta világszerte 250 millió példányban keltek el.
„Regénye kiadására nem vállalkozhatunk”
A magyar írók ugyancsak jó pár falat kitapétázhattak volna már a kiadók visszautasító leveleivel. Az atléta halála például elsőre szintén kihullott a kiadói rostán:
a Magvető akkori osztályvezetője 1961-ben azt írta Mészöly Miklósnak, hogy „a lektori jelentés szerint megoldhatatlan problémák jelentkeznek” a szövegben,
és ugyanez a jelentés aggasztónak találta „az író szemléletmódját, tudatosan antirealista irodalmi irányzatát, az impresszionista, kiábrándítóan sötét színek halmozását”, mindemellett pedig hiányolta a pozitív eszmei mondanivalót. A regényt végül mégiscsak a Magvető adta ki, igaz, a megjelenésre jó öt évet kellett még várni.
A leginkább elhíresült elutasító levél Kertész Imre nevéhez fűződik,
1973-ban ugyanis a Magvető azzal dobta vissza a Sorstalanságot, hogy „élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült”,
„mondatainak nagy része ügyetlen, körülményesen fogalmazott”, és a főhős „magatartása, visszás megjegyzései taszítják és sértik az olvasót”. A levél nem finomkodott: „Kéziratot kiadónk lektorai elolvasták, egybehangzó véleményük alapján regénye kiadására nem vállalkozhatunk.” A Sorstalanságot végül 1975-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki, miután két elismerő lektori jelentés is született a kéziratról. Kertész Imre 2002-ben kapott irodalmi Nobel-díjat írói munkásságért, amely „az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”.
A fiatal Örkény pályája kezdetén regénnyel kísérletezett, Félálom című (a háborúban elveszett vagy mindmáig lappangó) kéziratáról 1937-ben Szerb Antal írt lektori jelentést a Révai Kiadónál. Ebben Szerb megállapította, hogy a szerző stílusa „annyira kopírozza Máraiét, hogy az ember néha azt hiszi, hogy Márai egy ismeretlen regényét olvassa”, majd leszögezte, hogy az íróra kisebb mértékben hatottak a többiek is: „Hevesi András, Cs. Szabó, csekélységem (Pendragon-legenda)”. Szerb még hozzátette ehhez azt is, hogy nem ismeri amúgy a szerzőt, sose hallott róla. Regényét kissé papírízűnek tartja, de az „jól olvasódik”, kultúra van benne, „és főképp szellemesség, üde, modern, elavulatlan humor”. Habár Szerb a maga részéről kiadásra ajánlotta a kéziratot, az végül soha nem jelent meg nyomtatásban.
