Egyre többet hallunk és beszélünk a kiégésről, mégsem ismerjük még eléggé. Kortünet lenne, a 21. század múló hóbortja? De mik a tünetei? Mi lehet az oka, és mik lehetnek a következményei? Kuna-Várhelyi Gábor pszichológus, tréner közel 20 éve foglalkozik a stressz- és szorongásos zavarok, munkahelyi konfliktusok és karrierelakadások, élethelyzeti- és fejlődési krízisek kezelésével. Könyve nemcsak a fenti kérdésekre igyekszik pontos és érthető válaszokat adni, hanem abban is segít, hogy már a legelején felismerjük az intő jeleket. Az önmagunkra való odafigyeléssel és néhány megfelelő eszközzel sokat tehetünk azért, hogy kiegyensúlyozottabban, és ami még fontosabb, boldogabban éljünk.
Kuna-Várhelyi Gábor: Ég velem? - A kiégés tünetei, okai és a sikeres megküzdés (részlet)
Bevezető
Ez a könyv a kiégésről szól. Egyre többet hallunk és beszélünk róla, és úgy tűnik, egyre többünket érint. Vajon kortünet? Ilyen lesz az élet a 21. században? Vagy mi csinálunk rosszul valamit? Bőven lehetne most is boldogabban élni, csak nem jól fogunk hozzá? Fontos kérdések ezek, és mind arra mutatnak, hogy ugyan itt van már közöttünk a kiégés a mindennapokban, mégsem ismerjük még eléggé. Mi is ez tulajdonképpen? Mik a tünetei, honnan fogom felismerni? És mi az oka? Ezekre a kérdésekre igyekszik először is pontos és érthető választ nyújtani ez a könyv. Ha pedig tudjuk, mivel állunk szemben, időben és hatékonyabban tudunk beavatkozni. A gyógyulást és a megelőzést támogató eszköz van bőven, még válogathatunk is. A könyv végére pedig megérkeznek a válaszok a fenti kérdésekre, összeáll a kép:
igen, a kiégés kortünet, a lelki egészségünk szempontjából barátságtalan, sőt, néha ellenséges világban élünk.
De figyelemmel és néhány jó eszközzel egész sokat tehetünk azért, hogy kiegyensúlyozottabban, sőt (Vigyázat, nagy szavak következnek!), boldogabban éljünk.
Szerencsésnek érzem magam. Pszichológusként olyasmivel foglalkozhatok, amit tudományként hihetetlenül érdekesnek, szakmaként, napi gyakorlatként pedig fontosnak és hasznosnak érzek. Időről időre jó megélni, ha valaki a közös munkánk eredményeképp ki tud lépni a saját szenvedéseinek végtelen(nek tűnő) körforgásából, megold egy korábban megoldhatatlannak tűnő élethelyzetet, és megélheti a megújulást. Vannak persze olyan nehéz helyzetek is, amik az adott pillanatban akár reménytelennek is tűnhetnek. Még nehezebb egy összeomlás megértése és elfogadása, ha kívülről azt látjuk, hogy mindez nagyon is elkerülhető lett volna. Szakmailag lehet, hogy érdekes feladat segítséget nyújtani egy összetört élet újjáépítésében, de ha a krízis alapja a kiégés, a munka közben hamar rájövünk, hogy mindez megelőzhető lett volna. Az „Én tehetek róla! Magamnak csináltam ezt az egészet! Miért nem figyeltem magamra jobban?!” kezdetű önostorozó körökkel és a bűntudattal is szembe kell nézni a gyógyulás során. Persze ezzel is meg lehet békélni, ezt is el lehet fogadni, de mennyivel jobb lenne megelőzni!
A pár- és családterápiás munkában is szomorú látni, ha szép reményekkel, a boldog közös jövő ígéretével induló kapcsolatok végül zátonyra futnak, mert egyik vagy másik fél (vagy akár mindkettő) tönkretette magát a munka világában. Ha elkezdenénk írni egy listát, hogy mit várunk egy hosszú távú párkapcsolattól, lehet, hogy a lista mindannyiunknál különbözne, de van egy közös elem, és ez valahol az élbolyban szerepel: a biztonság. Olyan igényünk ez, amiről nem tudunk lemondani, és a hiánya különösen megterhelő, hosszú távon elviselhetetlenné válik.
Eredete a személyes történetünk legkorábbi szakaszába vezet vissza, hiszen egy csecsemőnek – a fizikai szükségletek ellátása mellett – a szülővel, gondviselővel megélt kapcsolat biztonsága a legfontosabb, amit meg kell kapnia a kiegyensúlyozott fejlődéshez. Korai igény ez, amiről nem tudunk lemondani, így, ha ezt felnőtt korunkban egy párkapcsolatban újra megélhetjük, mindannyiunk számára megnyugtató, szívmelengető élmény. A biztonság egy kapcsolatban tehát fontos és jó, de lassan épülget a csapda, amivel a kiégéssel kapcsolatban szembe kell néznünk…
Ha folyamatos túlterhelésben vagyunk, és azt érezzük, hogy a feladataink már nem férnek bele a nap huszonnégy órájába, melyikből fogunk elvenni, hogy mégis teljesíthető legyen?
A projektgazda-szülő-családfenntartó-házastárs (tetszőlegesen folytatható…) ujjakból melyikbe harapjak, hogy a legkevésbé fájjon? Melyik a legkevésbé kockázatos? Hát az, ahol a legerősebb az elköteleződés.
A munka világában a biztonság a megtapasztalható pozitív élmények sorában sokszor az utolsó helyen szokott kullogni. Mindig van, aki többet bír. Aki ráér hétvégén is válaszolni az e-mailekre. Akinek nem beteg a gyereke, mert nincs is neki. Lecserélhetők vagyunk, úgyhogy kapaszkodni kell. Az anyagi biztonságból sem engedhetünk. A jólét jó: nyáron nyaralni kell, télen síelni, és nagyon nem szeretném látni az érzést a szeretteim szemében, amikor azt kell mondanom, hogy „Kedvesem, gyerekek, az idén nem megyünk sehova.” A gyereknevelés pedig, hát igen… Mindannyian félünk a rossz szülőségtől. Szeretnénk többet-jobbat adni annál, amit mi kaptunk annak idején. „Anya fáradt, most hagyjál!”, vagy „Pszt, apa most dolgozik, nem szabad zavarni!” – mindannyian emlékszünk, milyen érzés ezeket a mondatokat gyerekként hallani. De lehet, hogy még ez is jobb annál, mint ha apa vagy anya már elment, amikor felébredtem, és már alszom, amikor este hazaér a munkából. Szóval, szeretnénk jó szülők is lenni, jelen lenni, mindent megadni, amit csak lehet. Lassan bezárul a csapdánk… Miből vegyek el, mit hanyagoljak, hogy az életem beférjen a huszonnégy órába? Megvan, a párkapcsolatból! Ott a fogadalom, a kölcsönösen egymásnak tett ígéret, hogy „jóban, rosszban”, hogy lehet rossz napom, hogy lehetek büntetlenül rosszkedvű és érzelmileg elérhetetlen, mert ma kizsigerelt a munka. És milyen jól van ez így! Ez maga a biztonság. Itt végre nem kell mindig szerepelnem, teljesítenem, és akkor is szerethető vagyok, ha ma nem mondok semmi vicceset. De épp emiatt fogunk innen energiát, figyelmet elvonni, és ezeket is a vélt vagy valós kötelezettségeink teljesítésére fordítani.
A szeretetkapcsolat az egyik legfontosabb védő és megelőző faktor a kiégéssel szemben, mégis ezt kockáztatjuk azzal, ha nem marad energiánk, erőnk, figyelmünk szeretni.
Ez még csak a bevezető, és máris itt az összeomlás, veszélyben a párkapcsolat… „Ez végig ilyen hangulatú könyv lesz?” – tehetné fel joggal a kérdést a Kedves Olvasó. Nem, szerencsére, bátran lehetünk ennél sokkal optimistábbak! Fontos ismerni a tüneteket, a lehetséges kimeneteket, bármilyen borúsan is hangzanak, de tegyük mindjárt hozzá: a megküzdés, a sikeres gyógyulás munkát igényel, de sok hatékony eszközünk van hozzá. Figyelemmel és befektetett energiával elérhetjük, hogy ne összetört darabkákból kelljen valahogy egy új életet felépíteni, és megőrizhetjük az eddig elért eredményeinket is. De egy dologra szükségünk lesz: szemléletváltásra, amely elsősorban az önmagunkkal megélt viszonyban valósul meg. Abban, ahogy az időnkkel, az egészségünkkel, az energiánkkal: összességében, ahogy magunkkal bánunk.
Messze nem lehetetlen tehát a kiégéssel megküzdeni, sőt megelőzni azt, de mindenképp érdekes feladat. Nem könnyű például felismerni sem.
Mindannyiunkban egészen egyedi, csak ránk jellemző mintázata van annak, hogyan válaszol a testünk és a pszichénk a tartós túlterhelésre.
Van, aki fásult lehangoltsággal, van, aki folytonos ingerültséggel, sokan pedig ezek kavargó váltakozásával reagálnak a testi-lelki lefáradásra, ezek a látszólag ellentmondó tünetek pedig nehezíthetik a felismerést
Ha fáradunk, és már nem úgy mennek a dolgaink, ahogy szeretnénk, igyekszünk valahogy megküzdeni. Elővesszük a szokásos eszközeinket, és próbáljuk valahogy a saját hajunknál fogva kirángatni magunkat a krónikus fáradtságból, fásultságból vagy épp ellenkezőleg, az állandósult feszültségből és ingerültségből. Nem működnek túl jól ezek a módszerek, ezért is vagyunk most a gödör alján. De ez van, muszáj valahogy helyrepofoznunk magunkat! Eszünk (egy kicsit többet és zsírosabbat, cukrosabbat, de olyan jól esik), iszunk („Kis mértékben gyógyszer…”), veszünk valamit („Mert megérdemlem!”), vagy elmegyünk végre szabadságra, és várjuk, hogy jobban legyünk. És leszünk is. Egy időre…
A kiégés ránk jellemző tünetei és a csak többé-kevésbé jól működő megküzdési módjaink pedig egy olyan szenvedésmintázatot hoznak lére, ami olyan egyedi, mint az ujjlenyomatunk.
Jönnek majd jobb időszakok („Hah, meggyógyultam!”), aztán rosszabbak újra („Most megint mi van már velem?!”). Ismerős testi és lelki tünetek tűnnek el, majd jelennek meg újra, de jöhetnek újak is, amikről eddig nem is gondoltuk, hogy „ilyet is tudunk”. És mindez így megy tovább, amíg világ a világ – mondhatnánk, ha ez egy ilyen mese lenne, de sajnos nem így lesz. A megfelelő módon nem orvosolt, vagy csak felületes eszközökkel gyógyítgatott kiégés hajlamos a rosszabbodásra. A teljes összeomlás is nagyon egyedi – „mindenki másképp csinálja” –, de ezt már végképp „nem érdemes” kipróbálni. Mindannyiunknak megvan tehát a saját kiégéstörténete, és ez is nehezíti a felismerést. Nehezíti, de nem teszi lehetetlenné.
Van jó néhány jellemző tünet és tendencia, amire érdemes figyelnünk, amennyiben szeretnénk saját magunkon, a hozzánk közelállókon, vagy akár vezetőként a ránk bízottakon idejében felfedezni a kiégés jeleit. Ha szeretnénk a jövőben jobban, értőbb módon, szeretettelibben bánni magunkkal, egyébként is érdemes megtanulnunk inkább az apró jelekre, tendenciákra figyelni. Ezek felismerésében segít a könyv első és második fejezete. Feltéve, hogy pontosan ismerjük a jelenséget, amivel szembe kell néznünk, és észrevesszük azokat az alattomos, sokszor önmagunk elől is rejtegetett tüneteket és folyamatokat, amik a maguk módján nagyon is jól jelzik a kiégés kialakulását, a felismerés időben megtörténik majd. Az összeomlás, a betegség már nem úszható meg komoly veszteség nélkül. Az égő házban az oltás után már nem lesz elég csak szépen kitakarítani és rendet csinálni, mert nem lesz mit, nem lesz miből. Jobb megelőzni a legrosszabb forgatókönyvet, és elkerülni, hogy már „csak” elgyászolni kelljen az eddig felhalmozott értékeinket a karrierünkben vagy a kapcsolatainkban!
Tovább nehezíti a felismerést, és késlelteti a szükséges beavatkozást, hogy
a kiégés az esetek többségében szerencsére nem egy nagy, látványos összeomlásként „jelentkezik be” az életünkbe.
Dolgozunk, küzdünk, igyekszünk a korábbiakhoz hasonlóan jól teljesíteni, és egy darabig talán magunk sem vesszük észre, hogy ez egyre nehezebben megy. Vagy még ha észre is vesszük, nem szeretnénk szembenézni vele. „Most vagyok fiatal, most kell megnyomni a karrieremet, hogy legyen belőlem valaki!”; „Teljesítenem kell itt az új helyen, nehogy kiderüljön, hogy alkalmatlan vagyok!”; „Nekem kell eltartanom a családot, és az a dolgom, hogy jólétet és biztonságot nyújtsak nekik!”; „Jó szülőnek kell lennem, jobbat, többet adni a gyerekemnek, mint amit én kaptam!” Hosszan lehetne még folytatni a „kell”-eket, a „muszáj”-okat és az „Az a dolgom…” kezdetű belső parancsokat. Talán mindannyian hordozunk hasonlókat, és bizonyos szempontból nincs is ezekkel baj. Fontos célok elérésére sarkallnak minket, a munkánkért és a szeretteinkért érzett felelősségünkre hívják fel a figyelmünket. De ha túl erősek, elvakítanak és megsüketítenek bennünket. Régóta villoghat már a „Ne dolgozz éjszakánként, Gábor, baj lesz belőle!” felirat a belső képernyőmön, vagy szólhat bármilyen vészcsengő, ha a „kell”, a „muszáj” fontosabb, egyszerűen nem engedhetem meg, hogy meghalljam. Amennyiben a fentiek netán ismerősek, a könyv harmadik fejezetében választ kaphat majd a Kedves Olvasó, mire érdemes nemcsak a környezetünkkel, de önmagunkkal, a saját személyiségünkkel kapcsolatban is figyelni. Hogyan vezethetnek kiégéshez a saját belső parancsaink, vagy olyan működési módjaink, mint a maximalizmus és a teljesítményszorongás?
Nyitókép: Kuna-Várhelyi Gábor honlapja