Virginia Woolf 1925-ben írta meg (épp egy évvel a legutóbb újraolvasott Kosztolányi-regény, a Pacsirta után) azóta kultikussá vált könyvét, mely a huszadik századi irodalom meghatározó alkotása, a lélektani regény, a modern tudatábrázolás egyik sokat hivatkozott és rengeteget elemzett előfutára. A könyv a kritikusként és a Bloomsbury-kör tagjaként is elismert író számára ráadásul az egyértelmű irodalmi sikert jelentette, melyet olyan jelentős munkák követtek, mint A világítótorony, az Orlando vagy a Hullámok.
Woolf különös érzékenysége
A tragikus sorsú, egész életében mentális zavarokkal küzdő Woolf 1941 márciusában, 59 évesen öngyilkos lett (kövekkel megrakva zsebeit a férjével közös sussexi birtoka közelében lévő Ouse folyóba ölte magát), de talán éppen nagyfokú érzékenységének köszönhetően remekművek sorát hozta létre, és úgy mesélt az emberi lélek tájairól, hogy szemlélete ma is modernnek és érvényesnek hat. A Mrs. Dallowayt megírása után majdnem száz évvel sem kell igazán portalanítani, 2024-ben olvasva is friss, szinte kortárs szövegnek tűnik.
A könyvben szereplő Dalloway-házaspár már az író több, korábbi novellájában felbukkant, látható, hogy az 1925-ös regényt Woolf hosszan készítette elő, és sokáig is dolgozott rajta. Eredeti munkacíme Az órák volt (ezen a címen írt 1999-ben Michael Cunningham Pulitzer-díjas regényt, melyben az író és főhőse is fontos szerepet kap, s melyből nagysikerű film is készült Nicole Kidman, Meryl Streep és Julianne Moore főszereplésével), és sok olyan elem került bele, mely az író életrajzával is összefüggésbe hozható: Woolf saját társadalmi osztályának bírálata, feltételezett homoszexuális hajlama, illetve a veterán katona, Septimus alakjában mentális problémái, hallucináció is.
Nem az események, a lélek tájai az érdekesek
A regény cselekménye nem bonyolult, egy júniusi nap háziasszonyi teendői, egy estély szervezése és a múlt felidézése adják az alaptörténetet, melybe beékelődnek azoknak az embereknek a szólamai, akik a főhős családtagjai (férje, Richard és lánya, Elizabeth), barátai (elsősorban egykori szerelme Peter Walsh) vagy akik mellett épp csak elhalad az utcán (ilyen például a másik központi hős, Septimus Warren Smith).
Az időkeret egy nap, a centrum pedig Clarissa Dalloway személye, ez a struktúra tartja össze az időben, témában, hangulatban is széttartó töredékeket. Nem igazán fontos a cselekmény, a hangsúly nem a történetszövésen vagy a váratlan fordulatokon van, Woolf ugyanis nem az eseményekről akar beszélni, hanem azokról az érzelmi, hangulati lenyomatokról, melyeket a történések vagy az emlékek ébresztenek az emberekben. Az események csupán zárójelesek, a következményükként vagy az átélésükkor kialakult lelkiállapotok, közérzetek azok, amik igazán fontosak.
Lírai próza
A könyvet olvasva gyakran lehet olyan érzésünk, mintha a szerző prózaíróként a lírai művek által megközelíthető valóságról kívánt volna beszélni. Arról a realitásról, mely a hétköznapok történéseitől távol, mégis azokból csírázik ki, és egy hangulatot, egy pillanatnyi érzést igyekezett volna elkapni. A könyv a fentiek miatt nem láncszerűen és kronologikus sorrendben elmesélhető történetté áll össze, hanem hangulatok, megfigyelések, érzékelések vibráló és színes palettájává. Az emberi élet történései helyett az emberi lélek tájai és mozgásai lesznek itt igazán érdekesek, az olyan dolgok, melyek a szem számára láthatatlanok és a racionalitás is csak nehezen fér hozzájuk.
Mintha egy impresszionista festő ecset helyett tollat vett volna a kezébe, úgy íródik ez a regény, melyben nemcsak a főhős, hanem a hozzá kapcsolódó, az ő útját keresztező szereplők is megkapják a maguk hosszabb-rövidebb bekezdéseit, oldalait.
A mindentudó elbeszélő ki-be járkál a különböző hősök tudatába, és hol Clarissa, hol egykori szerelme, hol lánya szemszögéből mutatja meg a világot,
kiválóan példázva azt, hogy ugyanaz a dolog vagy személy mennyire mást jelenthet a különböző emberek számára. Minden gondolatmenet és tudattartalom más és más, de radikálisan kilóg a sorból a normalitás határán túljutott, az első világháborús harcterén szolgált és az ott tapasztaltak miatt összeomló hős, akinek gondolatai között az irreálissal is találkozhat az olvasó.
Gyakori nézőpontváltások
A terjedelmes monológokban rögzített tudati tartalmak sokszor tagolatlanok és esetenként a váltások is nehezen követhetők, befogadóként fel kell vennünk a könyv ritmusát, rá kell bíznunk magunkat a kissé kaotikusnak tűnő áramlására. Nemcsak ez a viszonylagos rendezetlenség, hanem az egyes tudatokba való betekintés is fokozza az olvasás során tapasztalt bizonytalanságot, hiszen bennük mindenki a világot, másokat és saját magát analizálja, de ez az állandó elemzés ritkán fut ki bármiféle bizonyossághoz, csak újabb és újabb kérdéseket vet fel.
Nemrég öt vaskos kötetben jelentek Virginia Woolf 1915 és 1941 között írt naplói. Ezúttal vágatlanul. Az írónő háborús nyarait megörökítő részletek minden bizonnyal az utolsó fennmaradt önéletrajzi töredéket jelentik, amely korábban nem volt hozzáférhető.
Tovább olvasokA(z ön)reflektív tudat olykor iszonyatosan közel megy saját magához, máskor kívülről, távolítva tekint saját magára, nem érti a másikat, sokszor önmagát sem, és előfordul, hogy nem tud mit kezdeni a múlttal és a jelennel sem. Homályos sejtések, töredékes emlékek, egy virág illata által keltett benyomások, racionális gondolatfoszlányok – mindezek a tudattartalmak töredékek formájában keverednek össze, és nem alkotnak szabályos formát, nem állnak össze megnyugtatóan elrendezett értelemegésszé.
A Mrs. Dalloway amellett, hogy megmutatja, hogyan lehet a próza eszközeivel érzékenyen ábrázolni nehezen konkretizálható, tünékeny érzéseket, azt is láthatóvá teszi, hányfélék vagyunk, milyen sokféle perspektívából látjuk ugyanazt a várost, ugyanazt a szobát vagy ugyanazt az emléket. Rávilágít arra, hogy
bizonyos szempontból mennyire közel vagyunk egymáshoz, más szempontból pedig milyen irgalmatlanul távol,
mennyire mások a lehetséges valóságaink.
A nézőpontok relativizálása fontos jellemzője a regénynek, és meglepő módon Woolf nem a szereplőkhöz rendel nézőpontokat, hanem a nézőpontok által teremti meg vázlatos karaktereit. Szereplői pár vonallal megrajzolt, pasztellszínű alakok, akiket sokszor csak egy-egy érzés vagy egy múltbéli emlék alapján ismerhetünk meg valamennyire. Persze nemcsak az emberek, hanem az őket körülvevő környezet is felvillan, a Westminsterben játszódó eseményekben a park, a főhős lakása, az utcák is megjelennek előttünk.
A múló idő
„Pontban tizenkét óra volt; tizenkettő, a Big Ben szerint; melynek kongatásai London északi része felé sodródtak fönn a levegőben; elvegyültek más órák ütéseibe, összekeveredtek finoman, éterien a felhőkkel, füstszalagokkal, elhaltak a sirályok magasában – tizenkettőt ütött éppen, amikor Clarissa Dalloway az ágyra terítette zöld ruháját, Warren Smithék pedig végigmentek a Harley Streeten.” Az idő múlása központi eleme a szövegnek, és nemcsak a Big Ben visszatérő óraütései adnak egyfajta ritmust az írásnak (és a szereplők által megélt szubjektív idővel szemben képviselik az objektív időt), hanem az idő mint téma is meghatározó jelentőségű. Az élete derekán túljutott főhős gyakran elmélkedik az idő múlásán, a múlt rétegein, a valaha volt és a jelen kapcsolatán, sőt az öregedésen, az emlékek távolodásán is.
140 éve született Virginia Woolf, a 20. századi modern irodalom egyik legfontosabb írója, a Mrs. Dalloway, az Orlando, A világítótorony és a Felvonások között szerzője. Születésének évfordulója alkalmából tíz érdekességet gyűjtöttünk össze az életéről.
Melankólia és tragédia
Törékeny és elegáns regény a Mrs. Dalloway, nyugodt melankóliát áraszt, az egyetlen igazán tragikus szálat Septimus (és felesége, Reza) szenvedése viszi a történetbe. A háborús veterán összeomlása, lelki krízise, látomásai és hallucinációi, váratlan emlékbetörései (melyeket ma már egészen biztosan PTSD-nek bélyegeznénk) megmutatják a háború pusztítását, de nem a harctéren, hanem a lélekben, legbelül. A férfi öngyilkosságának motívuma nem harcos pacifizmussal, hanem a Woolfra jellemző finom határozottsággal ábrázolja azt a pusztítást, amit a háború az emberi lélekben, elmében végezhet.
Folyamatosan áradó, monologikus gondolatfutamok kavalkádja ez a regény, melynek olvasása során nem lehet megállapodni, biztos pontra lelni, csak sodródni a különböző szereplők áramló gondolatai között, hogy végül az utolsó mondattal, a történetet nem befejezve, csak abbahagyva partra tegye az olvasót a szerző.
Aki célzott tanulságokért olvas, annak nem a Mrs. Dalloway lesz a könyve, tökéletes választás viszont annak, aki az élet ingoványos, tünékeny és kérdésekkel teli lényegét szeretné viszontlátni. Mert a regényt olvasva az a benyomásunk, hogy az élet kiismerhetetlen, gyakran változó, alapvetően sötét tónusú hely, olykor felragyogó fénnyel, melynek esszenciájával nem lehetünk tisztában sosem: „(...) mert ez az igazság, ekképpen állunk a lelkünkkel, gondolta, eképpen állunk egész lényünkkel, önmagunkkal,
mely úgy él, mint egy mélytengeri hal, különféle sötétségek közt úszkál ide-oda, óriásnövények százai, ágbogai közt keresi útját, napfényes pásztákon vág át, aztán megint árny jön, sivár sötétség, hideg, mély ismeretlen…”
