Adeline névre keresztelték születésekor
Az író, akit ma Virginia Woolfként ismerünk, valójában Adeline Virginia Stephenként látta meg a napvilágot 1882. január 25-én. Később azonban az Adeline nevet elhagyta és inkább a középső nevét, a Virginiát használta. A Woolf-kutatók egy része szerint ez valamiféle megküzdési stratégia lehetett a részéről, el akart távolodni a gyerekkori énjétől és a problémás családi múlttól, ami valamelyest sikerült is. A testvérei egyébként ügyetlensége miatt Goatnak csúfolták gyerekkorában. De voltak más becenevei is, például ezek: Goatus Esq, Il Giotto, Sparroy és Wallaby. Ő maga egy időben egyszerűen Janetnek hívta magát.
Volt egy féltestvére, aki intézetben élt
Virginia Woolf családjában a viszonyok meglehetősen bonyolultak voltak. Anyja, Julia Prinsep Stephen híres szépség volt (preraffaelita festőknek állt modellt), apja, Leslie Stephen pedig híres irodalmár és filozófus volt. Korábban mindketten házasok voltak és mind a ketten megözvegyültek, Julia Stephen első házasságából három gyerek született, Leslie Stephennek pedig egy lánya volt, Laura, amikor megismerkedtek. Lauránál azonban fejlődési rendellenességet állapítottak meg és mentálisan elég instabil volt, ezért ő csak 1891-ig élt a családdal, utána intézetbe került, és ott lakott egészen 1945-ös haláláig. Leslienek és Juliának négy közös gyereke született: Vanessa, Thoby, Virginia, és Adrian.
Az első publikációját a Bronte-nővérekről írta
Virginia Woolf első írása 1904-ben jelent meg a The Guardian hasábjain Haworth, November 1904 címmel. Woolf, aki bálványozta a Bronte-nővéreket, azután írta meg ezt az esszét, hogy látogatást tett a házukban, azon a helyen, ahol többek közt a Jane Eyre és az Üvöltő szelek született. Ebben a cikkben már megmutatkozott egyéni írói stílusa, amely később a regényeiben is kibontakozott, ráadásul olyan nőkről írt, akik a saját eszük és tehetségük révén boldogultak.
Egy időben esti iskolában tanított
Édesapja, Sir Leslie Stephen 1904-es halálával egy kisebb örökség maradt rá, amin testvéreivel osztozott. Emellett azonban független nőként dolgozott is, cikkeket, kritikákat írt és elvállalt egy részmunkaidős állást is egy esti iskolában, hogy kiegészítse a bevételeit. 1906 és 1907 között a Morley College-ban tanított, ahol munkásosztálybelieknek segített fejleszteni az íráskészségét.
80 évvel ezelőtt, 1941 márciusában halt meg Virginia Woolf. Halálának évfordulójára a BBC animációt készített az egyetlen fennmaradt felvételhez, amelyen hallható a világírű író hangja. Az angol nyelvről és irodalomról szóló gondolatait Woolf 1937. április 29-én mondta el a rádióban.
Tovább olvasokRövid időre eljegyezte őt Lytton Strachey
Hosszú és rögös út vezetett addig, mire Virgina Stephen és Leonard Woolf oltár elé tudott állni. Virginia kezét ugyanis először a Bloomsbury-kör egy másik tagja, Lytton Strachey kérte meg 1909-ben, aki egyébként homoszexuális volt és csak a társadalmi elvárások miatt akart házasodni. Már a lánykérés közben megbánta döntését, mert ráébredt, hogy a kettejük házassága nem vezet sehova, Virginia azonban igent mondott. A férfi egy nappal később vonta vissza az ajánlatát, majd levélben írta meg barátjának, Leonardnak, hogy vegye feleségül helyette ezt a csodálatos nőt, aki csak rá vár. Mindennek ellenére évekbe telt, mire Virginia és Leonard végül egymásra talált Angliában. A hat hónapig tartó udvarlás alatt a férfi többször is megkérte az író kezét, ő azonban sokáig hezitált. 1912. augusztus 10-én házasodtak össze. Kis esküvő volt, csak néhány barát és családtag volt jelen. Leonard visszaemlékezései szerint a szertartást csak Virginia testvére, Vanessa zavarta meg, aki egyszer csak megkérdezte, hogy meg lehet-e változtatni egy gyerek nevét. (Utólag nem tetszett neki a Clement név, amit második fiának adott.) Az anyakönyvvezető állítólag csak annyit reagált, hogy: „Egyszerre egy dolgot, hölgyem”. Leonard családjából senki sem volt jelen az esküvőn, még édesanyja sem, akinek utólag csak annyit írt, hogy csöndben keltek egybe, még parti sem volt, és reméli nem bántotta meg azzal, hogy nem hívta meg. Mrs. Woolf persze nagyon is bánta, hogy kimaradt fia életének egyik legfontosabb eseményéből.
Különös viszonyt ápolt a sógorával
Virginia testvérének, a festőművész Vanessának a neves kritikus, Clive Bell volt a férje. Mindhárman benne voltak a lázadó értelmiségiekből és művészekből álló Bloomsbury-körben, amelynek tagjai a szabad szerelemben hittek. A visszaemlékezések szerint Clive, Virginia és Vanessa között egy bonyolult és intim érzelmi viszonyrendszer alakult ki, amelyben mindhárman egymás figyelméért versengtek, és ami aztán komoly súrlódásokhoz vezetett. Vanessa és Virginia címmel Priya Parmar írt regényt a testvérek közti kapcsolatról.
Írt egy életrajzi könyvet… egy kutyáról
1933-ban Virginia Woolf kiadta a Flush című könyvét, amelyben Elizabeth Barret Browning költő kutyájának szemszögéből mesélt el egy történetet. A könnyed, kísérletező kisregényt az utókor nem igazán tartja számon, pedig a maga idejében érdekes vállalkozás volt: a Flushban egy olyan spánielt ismerhetünk meg, aki hűségesen kitart a költő mellett, akármilyen bánat, betegség, szerelem vagy kaland jön. A könyv tavaly megjelent a Magvetőnél, a fülszövegben ezt írják: „Virginia Woolf kisregényében képzelet és valóság keveredik: elbűvölő mese egy nemes cocker spánielről, aki 1842-ben látja meg a napvilágot, majd a betegeskedő költőnő, Elizabeth Barrett házába és szellemi körébe kerül. Kutyatolvajok ellopják, hátborzongató kalandokban van része a londoni alvilág bugyraiban, de végül váltságdíj fejében visszakerül úrnőjéhez. Miss Barrettet idővel megszökteti Robert Browning, a jeles költő, s így Flushból világlátott kutya lesz: megismeri Itáliát, és a firenzei Casa Guidi boltívei alatt lel nyugalomra. A kutyaperspektívából, remek humorral írt mű a korabeli angol entellektüel társadalom rendhagyó képét is adja. A szerző a többszintes (kutya- és költő-) életrajzot Elizabeth Barrett két Flush-verse és férjével folytatott levelezése alapján konstruálta, és az sem kerülheti el figyelmünket, ahogyan Woolf a szabad mezőkön boldogan vágtató kutya alakjával párhuzamban kibontja egyik kedvenc témáját, az értelmiségi nő felszabadulását az apák és férjek zsarnoksága alól.”
Nem szerette James Joyce írásait
Virginia Woolf azok közé tartozott, akiket nem különösebben nyűgözött le híres kortársának, James Joyce-nak az írói munkássága. A naplójából azt is tudjuk, mit gondolt 1922-ben, miután megpróbálta elolvasni az Ulyssest. A feljegyzésben azt írta, eddig 200 oldal olvasott el a könyvből, és míg az első 2-3 fejezet felkeltette az érdeklődését és lenyűgözte, addigi későbbi fejezetek untatták, irritálták és kiábrándították.
Viszonya volt Vita Sackvill-Westtel
A 40 éves Woolf 1922-ben, három évvel a Mrs. Dalloway sikerei előtt ismerkedett meg a nála egy évtizeddel fiatalabb Sackville-Westtel, aki akkoriban egy Harold Nicolson nevű politikus és diplomata felesége volt, ám házassága mellett több hosszútávú kapcsolatot is fenntartott más nőkkel. Szerelmük barátságként indult, ám még a szakítás után is egymás megszállottjai maradtak. Vitából nemcsak szerető, de múzsa is lett, ő inspirálta Woolf regényének nemváltó hősét, Orlandót, a végeredmény pedig Vita fia, Nigel Nichols szerint a legszebb és leghosszabb szerelmeslevél lett az irodalomban. A fiú 1973-ban jelentette meg a könyvét szülei házasságáról Portrait of a Marriage: Vita Sackville-West and Harold Nicolson címmel. Történetüket a Vita és Virginia című film dolgozta fel.
Mentális betegséggel küzdött egész életében
Virginia Woolf már egészen kisgyerek korától kezdve ideges és nyugtalan természet volt, a visszaemlékezések szerint sok irracionális félelem gyötörte. Quentin Bell azt írta az életrajzában (Virginia Woolf: A Biography), hogy Virginia gyerekként kiszámíthatatlan volt és kissé különc, ráadásul eléggé hajlamos volt baleseteket okozni, és a felnőttek sokszor kinevették. Bár elég erős gyerek volt, amikor 1888-ban elkapta a szamárköhögést, nagyon nehezen gyógyult meg. A betegség eléggé megváltoztatta, ezután gyakran merült a gondolataiba, sokkal elmélázóbb lett. Mindössze 13 éves volt, amikor váratlanul elveszítette édesanyját: ekkor volt az első idegösszeomlása. Visszatérő depressziós periódusainak gyökere az életrajzkutatók feltételezése szerint az lehetett, hogy Virginiát és Vanessát a féltestvéreik, George és Gerald Duckworth szexuálisan molesztálták gyerekkorukban. Mentális betegsége és hangulatingadozásai egész életére hatással voltak. Többször intézetbe került, időnként pihenőkúrákra ítélték és több öngyilkossági kísérlete is volt. Virginia Woolf 1941-ben kövekkel a zsebében belegázolt az Ouse folyóba és életét vesztette. Életének utolsó időszát Michael Cunningham dolgozta fel Az órák című regényében, amelyből film is készült.
