Méhek a kísértetjárta ház kéménye körül
1917. augusztus 3-án Virginia Woolf két év után először írt a naplójául szolgáló tenyérnyi méretű füzetbe. Péntek volt, a bankokban szünnapot tartottak, az akkor harmincöt éves írónő Londonból Sussexbe érkezett férjével, Leonarddal. Napok óta először elállt az eső, úgyhogy sétált egyet a környék földjein, aztán az Ashehamnek nevezett házukat javító férfiakat, majd a kertész szorgoskodását figyelte egy ideig, végül méheket vett észre a kémény körül.
Asheham a sussexi Beddingham közelében állt. 1912 és 1919 között Virginia és Leonard Woolf itt töltötték a hétvégéik egy részét, illetve a vakációt. „Olyan, mintha a tenger fenekén élnék” ‒ írta egy barátjának Ashehamről Virginia Woolf 1914 elején. „Az ember néha hall pletykákat arról, ami a fejünk felett történik”. A kísértetjárta ház című novellában is megörökített épület elsősorban a gyógyulás, a felépülés színterét jelentette neki.
Huszonhat év, harminc füzet
1915 és az 1941-ben bekövetkezett halála között Woolf közel harminc füzetet töltött meg naplóbejegyzésekkel. Ezek a sorok őrzik későbbi műveinek kezdeményeit, illetve ezekből értesülünk érzelmi ingadozásairól és a körülötte élőkhöz fűződő kapcsolatairól is. Ezért a naplóit olvasva kerülhetünk talán a legközelebb Virginia Woolf személyiségéhez és mindennapjaihoz. Az író megfigyelései játékosak és kísérletezők,
keserűek és olykor kegyetlenek.
Halálát követően férje, Leonard állított össze válogatást Woolf naplóiból. 1953-ban, A Writer's Diary címmel látott napvilágot ez a kötet, 1966-ban pedig a naplók szisztematikus feldolgozása is megkezdődhetett. Ebben az író biográfiáját jegyző Quentin Bell mellett óriási szerepe volt a feleségének, a naplókat sajtó alá rendező Anne Olivier Bellnek is. A grandiózus projekt 2317 oldalnyi szöveg rendszerezését, jegyzetelését és indexelését jelentette. 1977 és 1984 között a Hogarth Press öt kötetben adta ki Virginia Woolf naplóit.
Mivel úgy döntöttek, nincs sok értelme felbosszantani a még élő barátokat, ismerősöket, így ebből a kiadásból kivágták a nem túl hízelgő leírásokat és a kicsinyesnek ítélt részleteket. Az Ashehamben keletkezett szórványos jegyzetekből pedig – amelyekről Anne Olivier Bell megjegyezte, hogy a karakterük „túlságosan eltér” a többitől, ráadásul „meglehetősen lakonikusak” – a Hogarth-nál kiadott kötetekbe csupán részletek kerültek bele. Az 1918 nyaráról származó bejegyzések pedig kimaradtak teljesen.
Az idén nyáron, a Granta gondozásában megjelentetett Woolf-naplók azonban hiánytalanok ‒ legalábbis az 1915-től 1941-ig tartó szövegrészek tekintetében. Nem tartalmazzák viszont Woolf korai, 1897 és 1909 írt bejegyzéseit – amelyek 1990-ben A Passionate Apprentice (Szenvedélyes tanonc) címmel láttak napvilágot a Mariner kiadónál. A mostani „vágatlan” kiadás mégsem a korai passzusok kimaradása miatt keltett felzúdulást a Woolf-kutatók körében, hanem inkább azért, mert teljesnek vélték a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján kiadott ötkötetest. A friss megjelenés egyébként Anne Olivier Bell beosztását követi, és a jegyzetei, valamint a mutatói is érintetlenek.
A „3. függelék”, vagyis a háborús nyarak
A Granta-féle változatban napvilágot látott „új” bejegyzések java valóban jelentéktelen. A legfontosabb kiegészítés ‒ a Woolf háborús nyarait megörökítő részletek ‒ viszont minden bizonnyal az utolsó fennmaradt önéletrajzi töredéket jelentik, amely eddig nem volt még olvasható. Még ha elsőre kissé furcsa döntésnek tűnik is, hogy az 1918-as nyár eseményei az első kötet végén, a „3. függelék” címszó alatt kaptak helyet.
A sussexi feljegyzések – ahogy a cikk elején idézett példa is rámutat – lényegre szorítkozók, rövidek. Érdekesség, hogy amikor 1917 októberében visszatért Londonba, Woolf új füzetet kezdett, és a betegségét megelőző feljegyzések stílusát folytatták az akkori bejegyzései. Az Ashehamben írt naplója pedig ez idő alatt egy fiók mélyén maradt. Aztán a következő nyáron felváltva használta a „sussexi” és a „londoni” füzeteit. Élete során ez volt az egyetlen alkalom, amikor egyszerre két naplót vezetett.
Madarak, gombák, rovarok és ágyúdörrenések a kontinens felől
Az Ashehamben készült naplóbejegyzések jól körvonalazható sémát követnek. Woolf először az időjárást jegyzi fel, aztán megfogalmazza a postára, a boltba vagy a közeli erdősávba tett sétáinak tapasztalatait. Feljegyzi, hány gombát talált, hogy milyen rovarokkal és madarakkal találkozott. Rendszeresen beszámol a természet hátborzongató látványosságairól is ‒ megörökíti például annak az énekesmadárnak a tetemét, amelyet alighanem egy sólyom ejthetett el. Élvezi a csendet, de a Franciaország felől hallatszó ágyúdörrenésekről sem feledkezik meg, és figyeli a földeken dolgozó német foglyokat, akik „hatalmas, barna kancsóból” isszák a teájukat. Számba veszi aztán a hozzájuk érkező látogatókat, valamint a kertészkedéssel, olvasással vagy varrással töltött órákat is. Olykor érinti a betegségét is, az „öreg ördögöt”, amely megkeseríti a napjait.
Az egy évvel később, ugyanitt készült sorai kezdetben a korábbiakhoz hasonlóan színesek: a pincéből eltűnik a szénkészlet java, egy rejtélyes járvány végez a gazda bárányaival, és az író egy hernyó bebábozódását is napról napra követi. Franciaországból jobb hírek érkeznek, és még mindig német foglyok dolgoznak a földeken. De a bejegyzések ritkulnak. Szeptemberben már – ahogy Woolf fogalmaz ‒ „nincs semmi újdonság”,
csak néhány teknőspáncél, és kimosásra váró textíliák.
A sussexi napló Virginia Woolf életének tán legcsendesebb és vitathatatlanul legfontosabb időszakában keletkezett. Az 1917 és 1918 nyarát megörökítő naplóbejegyzések hidat képeznek munkásságának két korszaka, a betegség és az egészség, valamint az írás és a hallgatás periódusai között is.
Forrás: The Paris Review, The Guardian, Charleston.
