100 évvel ezelőtt, 1926. április 28-án született Nelle Harper Lee, aki megírta az amerikai irodalom egyik legismertebb és legnépszerűbb regényét, a Ne bántsátok a feketerigót! címűt, majd évtizedekre eltűnt a nyilvánosság elől. A Pulitzer-díjas szerző a 20. századi amerikai és világirodalom megkerülhetetlen alakja, de egyben talán a legszótlanabb is. Hosszú élete során alig pár interjút adott, könyvekből is mindösszesen kettőt jelentetett meg (illetve egy elbeszéléskötet látott még napvilágot posztumusz kiadásban), mégis örökre beírta magát az irodalomtörténetbe.
Hogyan jött létre ez a karcsú, de meghatározó életmű? Miért hallgatott ennyit Harper Lee? És miért fontos még ma is a közel 70 évvel ezelőtt megjelent Ne bántsátok a feketerigót! című regény? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben a cikkben az amerikai szerző 100. születésnapi évfordulója alkalmából.
Egy légitársaság jegyirodájából a világsikerig
Harper Lee az Alabama állambeli Monroeville városába született, anyja háztartásbeli volt, apja lapszerkesztőként, jogászként és üzletemberként dolgozott, három idősebb testvére volt. Jellegzetes amerikai déli kisvárosi környezetben nőtt fel, az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága ezen a környéken hosszantartó és drasztikus volt, ezért a fiatalkori élményei között meghatározó volt a kiszolgáltatottság, a rasszizmus és a szegénység – amik később az életművének fontos témáivá váltak. Az Alabamai Egyetemre ment jogot tanulni, illetve cserediákként egy évet eltöltött az Oxford Egyetemen, de hat hónappal a diploma megszerzése előtt New Yorkba költözött, hogy írással foglalkozzon.
Családi tragédiák – anyja és bátyja halála – hatására kezdett bele gyerekkori világának megörökítésébe, sőt gyakran járt haza New Yorkból, hogy segítsen apja gondozásában. Ekkor kezdett el olyan történeteket írni, amelyekben össze akarta egyeztetni egykori és új életét, bár ezek a szövegek csak később, posztumusz formában láttak napvilágot, és inkább gyakorlatnak szánta őket az ekkor még csak tervben lévő regényhez. Több ekkor íródott novella nyújtotta az alapot a regény egyes fejezeteinek. Az 1950-es években kisebb munkák mellett foglalkozott írással, először egy könyvesboltban, majd egy légitársaság jegyirodájában helyezkedett el.
1956-ban viszont barátai egyévi fizetésének megfelelő pénzzel ajándékozták meg, hogy minden idejét írással tölthesse.
Egy éven belül elkészült a Ne bántsátok a feketerigót! első vázlatával, bár még egyáltalán nem volt publikálható állapotban a szöveg. 1957 őszén különböző kiadóknak elküldte az akkor Menj, állíts őrt! című kéziratot, amit a már csődbe ment J. B. Lippincott Company meg is vásárolt. A szöveg egy 50-es éveiben járó, tapasztalt szerkesztő (Therese von Hohoff Torrey) kezébe került, aki nagyon le volt nyűgözve, de tapasztalatból tudta, hogy még egyáltalán nincs kész a könyv. A szerkesztő szerint inkább anekdoták sorozata volt a szöveg, mint egy kész regény – viszont néhány év alatt közösen kidolgozták, majd átnevezték a ma is ismert címére.
Természetesen az ekkor a 30-as évei elején járó, kezdő író egyáltalán nem volt biztos magában, nem tudta, hogy mire viheti még, de minden lépésben követte a tapasztalt szerkesztőjét:
Mivel még kezdő író voltam, úgy tettem, ahogy mondták” – fogalmazott.
Lee végül 1959-ben véglegesítette a kéziratot. Még abban az évben elkísérte gyerekkori barátját, a szintén neves amerikai írót, Truman Capote-t egy kansasi útra, ahol utóbbi a Hidegvérrel című, kultikus regényéhez gyűjtött éppen anyagot – erről bővebben ebben a cikkben írtunk.
Az író, aki megírta a legnépszerűbb regényt, majd eltűnt
1960-ban látott napvilágot a Ne bántsátok a feketerigót!, és azonnal óriási sikert aratott. Az azt követő évben Pulitzer-díjjal tüntették ki a szerzőt, a megjelenés óta pedig 40 millió példányban kelt el a könyv. 1999-ben az évszázad legjobb regénye titulust is megkapta az amerikai Library Journal szavazása alapján.
A kötet tehát szinte a semmiből azonnal az irodalmi köztudat tetejére repítette az írót, és beírta a nevét az irodalomtörténetbe.
A Ne bántsátok a feketerigót! egy kisvárosi történet, amelynek közepében Atticus Finch ügyvéd áll, aki egy fehér nő megerőszakolásával hamisan megvádolt fekete férfit véd. A történet lassan, Finch lányának, Scoutnak a szemszögén keresztül bomlik ki három év lefolyása alatt. Miközben egy kedves és humoros kezdéssel indít a regény, ahol a kisvárosi idill és a gondtalan gyerekkor rajzolódik ki előttünk, hamar teret enged nagyobb témáknak – mint például a rasszizmus, az osztálykérdés, a megkülönböztetés és kiszolgáltatottság, vagy a felnőtté válás.
A kötet egyszerre mutatja fel a kisvárosi illúziók és bezártság fojtogató, zárt világát, amelyben a rasszizmus szinte kimondatlan, mindenki által természetesnek vett reflexként működik, másrészt a felnövés folyamatát is izgalmas és sokrétű formában szemléteti, ahogyan a naiv gyerekek egyre több morális és erkölcsi kérdésekkel találkoznak a per során.
A regény sikere pedig az időzítésen is múlt. Az 1950-es években kapott nagy lendületet a feketék polgárjogi mozgalma, amely a faji megkülönböztetés eltörlését követelte. Ekkoriban tűnt fel, és lett meghatározó jelentőségű Martin Luther King, aki a mozgalom fő szószólójává vált az évek során. A közvélemény tehát változóban volt, egyre több amerikai polgár kérdőjelezte meg az addig érvényben lévő szabályokat és társadalmi berögződéseket.
Lee regénye így rengeteg olvasóval rezonált, mintegy közvetlen tapasztalatot nyújtott a korszak rasszbeli és társadalmi kérdéseiről.
A regényből 1962-ben film is készült, ami később Oscar-díjat kapott.
A kötet hírneve azonban akkorára nőtt, hogy Lee nem tudta folytatni a munkát. Több regénynek is nekiállt, de egyikkel sem volt megelégedve. Visszavonultan, a nyilvánosságtól távol élt, szinte csak pár esszét és publicisztikát készített néhány magazinnak, több tiszteletbeli doktori címet is elfogadott, de nem lépett fel nyilvános eseményeken, és interjúkat sem adott, vagy csak nagyon ritkán. És miközben az első – és közel 50 évig egyetlen – regénye egyre magasabbra jutott az irodalomban, végül kötelező olvasmánnyá válva, Lee egyre inkább háttérbe vonult. Évtizedekig hallgatott, kétségben hagyva egy egész országot, hogy vajon ír-e még valaha.
Semmilyen sikerre nem számítottam a Feketerigóval kapcsolatban.
Abban reménykedtem, hogy a kritikusok gyors és kegyes halálban részesítik, ugyanakkor bíztam abban is, hogy lesz valaki, aki kedvelni fogja annyira, hogy az nekem is bátorítást nyújtson” – mesélte az író egy interjúban 1964-ben, ami mára már az egyetlen fennmaradt interjú, amelyben Lee beszél a regényének születéséről.
A váratlan visszatérés
Szinte a semmiből érkezett meg Harper Lee második regénye 2015-ben Menj, állíts őrt! címen, amely a Ne bántsátok a feketerigót! folytatásának tekinthető. Állítólag már az ’50-es években megírta a folytatást, de 55 éven keresztül az asztalfiókban tartotta, aztán egy nap váratlanul kiadatta. Ezzel kapcsolatban hamar felmerültek kétségek, ugyanis több amerikai kritikus furcsállta az időzítést, miszerint Lee gondviselője és testvére, Alice Lee halála után jelent meg a kötet.
Annyira nagy volt a kétely, hogy még rendőrségi eljárás is indult. Az író azt nyilatkozta, hogy azt hitte, a kézirat eltűnt vagy megsemmisült, de barátja és ügyvédje, Tonja Carter tavaly ősszel felfedezte az írónő archívumában.
A kutatók és a rajongók már régóta tudták, hogy van egy másik kézirat is, de mindenki azt hitte, hogy a Feketerigó vázlatáról van szó.
Nagy meglepődést váltott ki, hogy egy 20 évvel később játszódó, önálló történet került elő az ekkor már 88 éves író keze alól.
A kötet története szerint a már 26 éves, New Yorkban élő Jean Louise Finch Scout meglátogatja az alabamai Maycomban idős apját, Atticust. A déli kisvárosban még mindig nem rendeződtek a társadalmi kérdések, és miközben Scout szembesül gyerekkorának egykori, szeretett helyszíneivel, úgy foszlanak szerte előtte az illúziók.
A Menj, állíts őrt! keserű és nosztalgikus felidézése a gyerekkor üdeségének és gondtalanságának, amire kérletlenül és természetesen épül rá a felnőttkor tisztánlátása és józansága. A két könyv pedig hol kiegészíti, hol ellentmond egymásnak, sőt talán nehéz is közvetlen folytatásként olvasni a másodikat, mégis izgalmas elmerülni Lee világában.
A második regény hat nap alatt több mint egy millió példányban fogyott el Amerikában, egyben pedig a HarperCollins Kiadó addigi történetének egyik leggyorsabban fogyó kötete lett. A fél évszázadnyi kihagyás miatt az is felmerült, hogy mintha nem is ugyanaz az író készítette volna – erről beszélgettünk a megjelenéskor Pordán Ferenncel, aki mindkét kötetnek a magyar fordítója volt.
A szerző 89 éves korában, 2016. április 19-én meghalt, ezzel az egyik leghíresebb amerikai kortárs író ment el 10 évvel ezelőtt.
Egy utolsó meglepetés
Egy utolsó meglepetést tartogatott viszont az életmű. Harper Lee a Feketerigó sikerei után még próbálkozott, de sokáig úgy érezte, nem tudja felülmúlni önmagát, és végül úgy döntött, hogy amit szeretett volna, azt mind elmondta első regényében. Amikor halála után kiürítették New York-i lakását, az író levelei és fizetési csekkjei között egy jegyzetfüzetre bukkantak, amelyben nyolc novella és nyolc esszé szerepelt. Ennek az anyagából jött létre aztán a The Land of Sweet Forever című posztumusz kiadás.
Az ebben szereplő írások egy részét szinte egész életében őrizte: a novellák a Feketerigó megjelenése előtt íródtak, az esszék pedig 1961 és 2006 között.
„Az írások választ adhatnak arra, hogy milyen előzményei voltak Lee irodalmi sikerének, és hogyan lett a dél-alabamai kislányból bestselleríró” – írtuk a megjelenéskor a könyvről.
Talán kevés íróról lehet elmondani, hogy első és sokáig egyetlen művével nemhogy népszerű, hanem tankönyvi példa lett. Meglehet, Harper Lee jókor volt jó helyen, de az is biztos, hogy jó érzékkel figyelt fel arra, miként változik a közvetlen környezete, és hova sodródik egész Amerika. A regény, amit megalkotott, egy időtálló, bárhol elhelyezhető történet az emberi lelkiismeretről, összetartozásról és a gyerekkorról.
