Anna Todd a Wattpad felületén kezdte el írni több mint tíz évvel ezelőtt az óriási népszerűségnek örvendő Miután-sorozatot. Az eredetileg Harry Styles-fanfictionként induló történetet azóta 35 nyelvre lefordították, és film is készült belőle Josephine Langford és Hero Fiennes Tiffin főszereplésével, amely a magyar nézőket is hamar meghódította. A szerző mára számos sikeres könyvet tudhat maga mögött, illetve producerként is dolgozik. A BookTok-közösség köré épülő BookvibeZ fesztiválon találkoztunk vele, és beszélgettünk írásról, klasszikusokról, mérgező kapcsolatokról és a filmes világról.
Jártál már Magyarországon? Mesélsz kicsit arról, milyen itt lenni?
Nem voltam még itt, de nagyon tetszik! Írtam egy listát az összes helyről, amit szeretnék megnézni, mert minden alkalommal, amikor utazom, végzek egy kis kutatómunkát a TikTokon. És a BookvibeZ egyik munkatársától is kaptam tippeket, de ennek a nagy része már amúgy is tervben volt. Tegnap több, mint 10 kilométert gyalogoltunk: elmentünk mindenhová, amit kigyűjtöttem, megnéztünk egy csomó nevezetességet.
Gyönyörű volt a város, csak úgy reggel, sétálgatás közben is nagyon sok szépet láttunk.
Szeretek Los Angeles-ben élni, de nálunk az építészet össze sem hasonlítható azzal, ami itt van.
Sokat utazol a könyveidnek köszönhetően, sűrű a programod?
Igen, most például Az utolsó napkelte című regényem jelenik meg Spanyolországban, és ott is meghívtak egy fesztiválra. De mivel az csak májusban lesz, addig kitaláltuk, hogy elmegyünk Athénba, ahol még szintén nem jártam.
Magyarországon leginkább a nagy sikerű Miután-sorozat apropóján ismerik a neved, amelyben Tessa Young és Hardin Scott viharos szerelmi történetét tárod az olvasók elé. Már több mint 10 éve jelent meg az első könyv. Milyen ezt megélni?
Nem érződik 10 évnek. Néha csupán 6 hónapnak tűnik, de az is igaz, hogy máskor 30 évnek. Például amikor találkozom az olvasóimmal, akik a megjelenéskor 15 évesek voltak, most pedig már 27 éves felnőttek.
Azt érzem ilyenkor, hogy együtt nőttünk fel.
Sokszor tényleg úgy tűnik, mintha az egész tegnap történt volna. Elég őrült dolog ez, mert bizonyos szempontból még mindig új szerzőnek érzem magam, miközben már jönnek oda hozzám kezdő írók úgy, hogy azt mondják, felnéztek rám. Nagyon furcsa, hogy az ő szemükben már veterán szerzőnek számítok.
Menjünk kicsit vissza a kezdetekhez! Emlékszel még, milyen érzésekkel vágtál bele a sorozat írásába?
Őszintén szólva nekem ez csak egy hobbi volt: szerettem a romantikát, és szerettem fanfictionöket olvasni a Wattpad felületén, szóval egy nap azt gondoltam, miért ne írhatnék egy fejezetet én is.
Nem volt rajtam nyomás, mert nem gondoltam, hogy bárki elolvassa majd.
És nem is mondtam el senkinek. Az én kis privát ügyem volt. Aztán amikor megírtam az első fejezetet, úgy voltam vele, hogy ez jó móka, szóval folytattam, de még mindig nem olvasta senki. Aztán egyszer csak felrobbant, és hirtelen rengeteg követőm lett. De még egyszer mondom, csak hobbinak indult, nincs semmilyen írói végzettségem.
A sorozat azóta 35 nyelven jelent meg, és több mint 12 millió példányban kelt el világszerte. Szerinted mi a titka ennek a történetnek, amiért ennyien azonosulni tudnak vele?
Szerintem mindenki tudja, vagy szeretné tudni, milyen érzés szerelmesnek lenni. A romantika mindig is létezni fog – ahogy létezik már több száz, több ezer éve. De azt hiszem, amikor a történelemben és a politikában a dolgok egyre durvábbnak, ijesztőbbnek tűnnek – mint ahogy mostanság is –, akkor még nagyobb szükségünk van egy helyre, ahová elmenekülhetünk. Szerencsére nekem nagyon egészséges a párkapcsolatom, de nem mindenkinek az.
Az emberek néha ki akarnak törni a saját életükből, hogy újra úgy érezhessék, mintha most lennének először szerelmesek.
Szerintem ez egy univerzális dolog: nem számít, hol vagy a világban éppen, mindenkinek törték már össze a szívét.
Szoktál még Hardinre és Tessára gondolni?
Igen, egy felnőttebb változatukra. Lehet, hogy furcsán működik az agyam, de én olyan típus vagyok, aki állandóan képzelődik. Ha olvasok egy könyvet, vagy nézek egy sorozatot, teljesen a megszállottja tudok lenni.
Nem sok időt töltök a mindennapi életben, mondjuk úgy: rengeteget vagyok a saját fejemben.
Ha véletlenül meglátok valamit, ami rájuk emlékeztet, eszembe jut, hogy például „ó, fogadok, hogy Tessa és Hardin imádná ezt az éttermet”. És szoktam azon is gondolkodni, milyenek lennének a gyerekeik. Ha követjük az idővonalat, mostanra már valószínűleg ők is tinédzserek. Tessa és Hardin fontos részét képezik a felnőtté válásomnak. Még csak a húszas éveim elején jártam, amikor kitaláltam őket, de azt hiszem, mindig a részeim maradnak.
Mennyire volt nehéz mégis lezárni a sorozatot, és elengedni a kezüket?
Nagyon, mert végül is egész napokat az ő fejükben éltem. Imádtam az érzést, hogy történeteket írok, és annyi sztori volt a fejemben róluk, hogy nehéz volt leválasztani őket. Különösen Hardinnal gyűlt meg a bajom, mert annyira erős volt a személyisége, hogy tényleg átvette az irányítást az agyam egy része felett.
Mindig ott volt bennem a kérdés, hogy „most akkor tényleg vége van?”.
Olvasóként például A bronzlovas a kedvenc sorozatom, amely a szereplők 16 éves korától egészen addig tart, amíg nagyszülők lesznek. Kicsit úgy vagyok vele, hogy bárcsak minden romantikus történet ilyen lenne, mert szeretném látni a karakterek egész életét. Szóval legszívesebben addig írtam volna, amíg meg nem halnak, de egy másik részem már tudta, hogy készen áll a továbblépésre.
Ha jól sejtem, már kiskorodban is a képzeletedben éltél. Korán szerelembe estél a könyvekkel?
Persze, olvasóként nőttem fel. Az első részletes emlékem az, hogy várom a Harry Pottert. A szülővárosom nagyon kicsi volt, és nem nagyon olvasott ott senki, nem tartozott a menő dolgok közé. Nem is nagyon volt pénzem könyveket venni, úgyhogy rengeteget kölcsönöztem a könyvtárból – talán ezért is szeretem annyira a klasszikus irodalmat.
Az iskolában nagyjából én voltam az egyetlen, aki tényleg élvezte, szóval volt egy tanárom, aki megengedte, hogy megtartsam a könyveket.
Nagyon örültem neki, mert így újra is olvashattam a kedvenceimet. Elég fiatalon megtaláltak tehát a könyvek, de a romantikus műfaj csak később. Szerettem a spicy regényeket, emlékszem az Alkonyat berobbanására is – bár az nem spicy, de a képzeleteddel bármit azzá tehetsz. Akkor még kicsit szkeptikus voltam a vámpírokkal, de most már imádom a fantasy könyveket, minden műfajt szeretek. Ahogy mondtam is, elég vad képzelőerőm volt, de sokáig azt hittem, mindenki így működik.
Ha már említetted a klasszikusokat: feltűnt nekem, hogy a Miután-sorozatban is fontos szerepük van. Szerinted mi rejlik ezekben a történetekben, amiért évszázadokon át képesek elvarázsolni minket?
Szerintem valójában a klasszikus szerzők találták fel a ma népszerű „trope”-okat, amiket annyira szeretünk – például „ellenségekből szerelmesek”. És ők írtak először a vágyakozásról is. Persze régebben jóval nagyobb többségben voltak a férfi szerzők, de aztán elkezdtek a nők is történeteket mesélni, és megjelent a szerelem mint központi téma. Bár Jane Austen könyvei sem feltétlenül kizárólag a szerelemre koncentrálnak, de azért mindig ott van valamilyen formában. Mr. Darcy és Elizabeth sztorija a Büszkeség és balítéletből a mai napig sokakkal rezonál – vagy ott van például Heathcliff, aki talán az első igazi rosszfiú.
Éppen mostanában beszélgettünk egy podcastben az új Üvöltő szelek-filmről. Heathcliff azért a könyvben elég extrém eset!
Igen, mondtam is azoknak, akik kifogásolták, hogy miért nem hasonlít jobban a könyvre a feldolgozás, hogy nem biztos, hogy jó ötlet lenne. Heathcliff sokkal szörnyűbb a könyvben! Imádtam a regényt, amikor fiatalabb voltam, de akkor még szerintem nem igazán értettem, miről is van szó, csak a megszállottságra figyeltem benne. Még nem nagyon tudtam, hogy létezik a romantikus történeteknek egy modernebb, egészségesebb formája, így odavoltam Cathy és Heathcliff toxikus párosáért.
Aztán amikor idősebb lettem, úgy voltam vele, hogy „ó, te jó ég”.
Mindketten szörnyű emberek, de ennek a történetnek ez a lényege. És szerintem csodálatos lett az új film.
Engem is nagyon mélyen érintett. Sokat gondolkozom mostanság azon, hogy mintha a felgyorsult világunkból kiveszett volna a vágyakozás. Te is így látod?
A való életben abszolút elveszett érzelemnek látom én is a vágyakozást. Ma már minden az azonnali kielégülésről szól, pörögnek a társkereső alkalmazások, úgy válogathatsz a partnerek közül, mintha az Amazonon vásárolnál.
Elfelejtették az emberek a sóvárgást.
Persze párszor már én is átmentem a nyúl üregén ezzel kapcsolatban – múltkor egy barátommal beszélgettünk arról, hogy például mi a különbség aközött, hogy vágyakozol, és aközött, hogy valaki az orrodnál fogva vezet. Mert ha azt akarjuk, hogy valaki vágyakozzon utánunk, akkor elkezdjük szándékosan kerülni, ami azért furcsa dolog. Mindezek ellenére az irodalomban szeretek ezzel a témával találkozni. A régi generációkban tényleg több volt a vágyakozás, de az is igaz, hogy azóta a nők erősebbek lettek.
Szerinted az miért van, hogy olvasóként még mindig szeretünk kifejezetten mérgező kapcsolatokról olvasni?
Azt hiszem, a feszültség érzése függőséget okoz. Ugyanakkor a romantikus irodalom mégis biztonságos műfaj, hiszen általában boldog véget ér. Ha nem így van, az nem is romantikus könyv! Nagyjából A szürke ötven árnyalata óta kifejezetten szeretjük a toxikus sztorikat, de ebben szerintem benne van az is, hogy azért tetszik, mert nem velünk történik.
Ennek ellenére olvasás közben bele tudjuk magunkat élni ezekbe a kapcsolatokba, olyanok, mint egy hullámvasút.
Hogy őszinte legyek, én sem vagyok egy romkom-olvasó, jobban szeretem a sötétebb, izgalmasabb történeteket. Ha mindenki boldog, mindenki lelkileg egészséges, mindenki tökéletes, aztán egyszer csak egymásba szeretnek, az valljuk be, unalmas tud lenni.
Hardin és Tessa is kellőképpen toxikusak, de megkapják a happy endet. Szoktál azon gondolkodni, hogy esetleg az ilyen történetek irreális elvárásokat ébreszthetnek a fiatal olvasókban? Vagy a való életben is hiszel a „rosszfiúk” megjavulásában?
Nem! Illetve talán egy a millióból képes rá. Nekem akkor jött egy elég durva felismerés ezzel kapcsolatban, amikor nagyon népszerű lett a sorozat, és elkezdtem találkozni az olvasóimmal, akik jóval fiatalabbak voltak, mint gondoltam. Ezt nagyon nehéz volt megélni mentálisan, mert úgy éreztem, hogy felelősséggel tartozom ezekért a lányokért. Imádták Hardint, és a Wattpaden sok kommentelő Tessa ellen volt.
Tudom, ő sem tökéletes, de akkor úgy voltam vele, hogy „na álljunk csak meg!”.
Szóval ezt akkor nehezen viseltem, mert nyilván nem akartam, hogy egy 12 éves gyerek a hálószobájában arról ábrándozzon, hogy egy tetovált főiskolás fiú zaklatja őt. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg az olvasóim okosabbak ennél a való életben. És persze be kellett látnom azt is, hogy minden nő követ el hibákat, és kerül rossz kapcsolatba az élete során. De azt hiszem, bizonyos szintű felelősségtudat azért kialakult bennem az évek során, és már jóval kevésbé mérgező kapcsolatokról írok.
Nem könnyű megküzdeni azzal a dilemmával, hogy „úristen, tönkreteszek egy egész lánygenerációt?”, vagy „ez csak fikció, érteni fogják”.
A személyes találkozások és beszélgetések sokat segítenek abban, hogy megnyugodjak. Okos lányok az olvasóim, és végső soron én sem kezdtem el domináns kapcsolatot keresni A szürke ötven árnyalata után.
És talán a világ is változik, nem? Én egyre több beszélgetést vagy problémafelvetést hallok ezzel kapcsolatban akár a BookTok felületén is.
Remélem, hogy így van. Annak ellenére, hogy büszke vagyok a Miután-sorozatra, és imádom, hogy ennyien szeretik, ha most venném a kezembe olvasóként, azért lennének fenntartásaim. Már amikor a filmeket csináltuk, és át kellett néznem a szöveget, akkor is úgy voltam vele, hogy „te jó ég, Hardinnek börtönben lenne a helye!”. A Wattpad-kommentelők meg ki voltak akadva, hogy elkezdett terápiára járni!
Más idők voltak akkor, de azóta hatalmas változás állt be.
Valószínűleg ma már én sem élvezném annyira az akkori kedvenceimet – beleértve a saját könyveimet is. Elkezdtem előnyben részesíteni a „green flag”-viselkedést. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincsenek konfliktusok a regényeimben, de jobban szeretem most már, ha ez a konfliktus kívülről jön, és nem egymást kínozzák a karakterek.
Beszéljünk még kicsit a filmekről, amelyek Magyarországon is nagyot futottak! Milyen érzés volt látni, hogy képernyőre kerül a történeted?
Minden olyan gyorsan zajlott, először nem is igazán tudtam feldolgozni, pedig részt vettem a castingban és az előkészületekben is. Amikor eljutottunk az első forgatásra, fel sem fogtam, mi történik, csak próbáltam magamba szívni az egészet, amennyire csak lehetett. Minden annyira új és király volt!
Emlékszem, nagyon megható volt látni, ahogy Hero és Josephine, a két színész próbálnak, annyira nagyszerűek voltak.
Közben persze ideges is voltam kicsit, mert kellett azért változtatni a szövegen: kicsit lágyítottunk, finomítottunk rajta, hogy tényleg tudjanak a nézők izgulni Hardin és Tessa szerelméért. Az első film után aztán elkezdtem jobban belemerülni a produceri oldalába is a dolognak. A második filmnek, hogy őszinte legyek, nem vagyok nagy rajongója, mert nem igazán szerettem a rendező stílusát. Akkor elkezdtem meglátni Hollywood sötétebb oldalát is, és nem tetszett a viselkedése bizonyos embereknek. De az utolsó részeket már ismét nagyon szerettem, mert újra női rendezőnk volt.
Ennyit számít a rendező személye?
Szerintem nagy hiba volt férfi rendezőt alkalmazni egy ilyen tartalomhoz. A mostani projektjeimben szinte csak nőkkel dolgozom, persze néha van egy-két srác, de a rendezők és producerek nők. Nagyon más így a hangulat. Nyilvánvalóan nem mondom, hogy minden férfi rendező ilyen, de történetesen mi kifogtunk egy rosszabb helyzetet. Nem is nagyon tudtam koncentrálni akkor arra, hogy milyen filmet csinálunk, mert nagyon közel álltam a fiatal színészekhez, és azt éreztem, hogy állandóan védenem kell őket. De sokat tanultam magamról, a válságkezelésről és sok minden másról is, viszont a mai napig eszembe jutnak rossz élmények, ha csak egy fotót is meglátok a második részről.
Nem titok, hogy Colleen Hooverrel is dolgoztál együtt producerként a Regretting You – Elrontott életek adaptációján. Mesélsz kicsit erről a munkafolyamatról?
Nagyszerű élmény volt. Bár ott is férfi rendezővel dolgoztunk, ő inkább olyan volt, mint egy apuka: nem is lehetett volna jobban bánni a fiatalokkal! Mason és Mckenna, a két színész nagyszerűek voltak, és jó volt olyan filmet készíteni, ami nem a saját könyvemen alapult, mert sokkal nagyobb szabadságot éreztem, nem volt rajtam akkora nyomás. Colleen Hoover rajongótábora nyugisabb, mint az enyém, akik határozottan megmondták, Hardinnek mit kéne például viselnie vagy mondania.
Colleen egyébként az egyik első író barátom, már korábban ismertem őt, és nagyon jól éreztük magunkat a forgatáson.
Imádtam a filmet, nagyon büszke vagyok rá. Bár a Miután-sorozatban is dolgoztam producerként, ott azért jobban bevonódtam érzelmileg, míg a Regretting You készítése során rengeteget tanultam. Nagyon szeretek producerkedni, de az elején még nem voltam olyan pozícióban, hogy igazán ki merjek állni a véleményemért. Mostanra ez megváltozott.
Fotók: BookvibeZ fesztivál
