Natori Szavako regényíró, valamint szabadúszó forgatókönyvíró, a Drakengard szerepjáték egyik forgatókönyvírója. Regénye egy misztikus könyvesboltba kalauzolja az olvasót. Terjed ugyanis egy szóbeszéd az interneten, miszerint Nohara városka vasútállomása különös üzletet rejt. Egy olyan könyvesboltot, ahol mindenki megtalálhatja azt a könyvet, amire épp a legnagyobb szüksége van. A gátlásos fiatalember, Kurai Fumija szerencsét próbál, mert egy olyan könyv után kutat, amely súlyosan beteg édesapját felvidíthatná. Az aprócska üzlet küszöbét átlépve titokzatos, abszurd világba csöppen, ahol az elbűvölő üzletvezető, Makino fogadja. Olvass bele A Pénteki Pavilon könyvesbolt című kötetbe!
Natori Szavako: A Pénteki Pavilon könyvesbolt - Tavaszi találkozások (részlet)
Fordította: Ikematsu-Papp Gabriella
ELSŐ FEJEZET
Nem találom a könyvet, amit keresek
Azt mondják, egy észak-kantói vasútállomáson, az állomás területén van egy kicsiny könyvesbolt, ahol mindig megtalálhatjuk azt a könyvet, amit épp keresünk. Persze nyilván sok ilyen könyv létezhet, ám ebben a boltban az ember arra a könyvre talál rá, amire akkor éppen a legnagyobb szüksége van.
Amikor erre a kósza hírre rábukkantam a neten, megigazítottam a szemüveget az orromon, és az égre emeltem a tekintetemet. Gyanakodhattam volna, hogy „Tényleg?”, vagy mosolyoghattam volna gúnyosan, hogy „Na, persze”, esetleg mérgelődhettem volna, hogy „Á, ilyen nincs!”, de nem tettem. Képtelen voltam rá. Csak böngésztem tovább némán, majd amikor megtaláltam az állomás és a bolt nevét, azt kezdtem el keresni, milyen útvonalon juthatok el oda.
Tizenkét órával később a szóban forgó állomás felé tartó vonaton ültem, a közösségi média bugyraiba merülve.
Már több mint két és fél órája elhagytuk Tokiót. Habár az idő gyorsan repült azzal, hogy a barátaim és a barátaim barátainak posztjait, ismerősök és ismerőssé vált ismeretlenek bejegyzéseit és megosztott cikkeit olvasgattam, matricákat és kommenteket hagytam alattuk, épp csak annyit, hogy ne tűnjek tolakodónak, azért a két és fél óra rém hosszú volt.
A tokiói Hiroo állomás peronokhoz vezető lépcsőit narancsszínűre festő alkonyi nap már rég lement, az égbolt sötétségbe borult. A furán éles kontúrral körberajzolt hold ragyogása a levegő hidegségéről árulkodott. Eszembe jutott a jó kis tollkabátom, amit otthon hagytam, mondván, már úgyis március van.
– Még három megálló – dörmögtem magamnak biztatásul, miközben feltoltam az orromon a szemüveget.
A vasúti kocsi kongott az ürességtől, a gondolataimat nyugodtan kimondhattam hangosan is. Péntek este nyolc óra volt, az az időpont, amikor teljesen természetes, hogy a vonatok tele vannak a munkahét végeztével hazaözönlő vállalati dolgozókkal, a hétszemélyes üléssoron velem szemben azonban senki sem ült. A saját oldalamat is én foglaltam el egyedül.
Miután kiosztottam néhány matricát és kommentet, megnyitottam a böngészőt. Bepötyögtem a keresőbe: Miért utaznak kevesen, Csórin vasúti vonal. Azonnal kidobta a válaszokat. Valószínűleg azért, mert ezen a vonalon leginkább diákok közlekednek, ezért a reggeli iskolába járás és a délutáni hazamenetel időintervallumait kivéve általában – idézem – „Meglepően kevés az utas”. Az egyik blog egyenesen kijelentette, hogy
„Ha a népességcsökkenés ilyen ütemben halad tovább, szükségszerűvé válik a vonal megszüntetése”.
– Hát ja – bólogattam a szemüvegem szárát babrálva, majd hirtelen felkaptam a fejem.
Az állomás neve, ahol a vonat megállt, ismerősen csengett. „Kamado.”
– Á, itt lesz az egyetemünk!
Azt tudtam, hogy amikor harmadéves leszek, a kar, ahova járok, kiköltözik majd Tokióból Kamadóba, de arról fogalmam sem volt, hogy Kamado ilyen félreeső helyen van.
Ugyan az egyetem brosúráján feltüntetett „bejáráshoz szükséges idő” arra az esetre volt csak érvényes, ha az átszállásoknál nem kell várakozni, lehangoltan vettem tudomásul, hogy egy ilyen helyen várakozás nélküli átszállásról nemigen beszélhetünk.
– Mondjuk engem úgysem érint – esett le hirtelen –, mivel másodév végétől szüneteltetem a sulit!
Hátrafordultam az ülésen, és a sötét tájat bámultam. Sehol egy magas épület, csak rizsföldek, hirdetőplakátok, és itt-ott egy-egy elsuhanó ház. Egy sínekhez közeli kúria hatalmas kertjében fehér virágok nyíltak egy fán.
Ahogy néztem a virágok elmosódva tovatűnő fehérségét, újra tudatosult bennem, hogy itt a tavasz. Mindenki számára beköszöntött, részrehajlás nélkül. Az már az illetőn múlott, hol és milyen kedvvel fogadja.
Ettől kis híján elbőgtem magam, úgyhogy gyorsan megráztam a fejem, és a homlokomat az ablaküveghez nyomtam. Éreztem, ahogy a vonat fokozatosan lelassul, és félrecsúszik a szemüvegem.
„Nohara állomás” – közölte a hangosbemondó, amit közben a peron melletti tábláról is leolvastam. Megérkeztem a célállomáshoz.
Felkaptam a hátizsákomat, és leszálltam a vonatról az üres peronra.
Nohara állomáson két peron volt. Annak, amelyikre leszálltam, mindkét oldalához tartozott egy-egy vágány, a Tokióból érkező és az oda induló szerelvények így egy időben tudtak elindulni. A másik peron azonban egy üres telekkel volt határos, ami miatt sínpár csak az innenső oldalán futott. Ez utóbbi, „hármas számú vágány” világítás hiányában teljes sötétségbe burkolózott. Talán ma már nem halad át rajta több vonat?
Félre billentett fejjel tüzetesen körbenéztem, de sehol sem láttam könyvesboltot. Na jó, gondoltam magamban, és a neoncsövek gyér fénye mellett elindultam a peron végén lévő lépcső irányába. A két peront és a jegyellenőrző kaput felüljáró kötötte össze. A lépcsősor ehhez a felüljáróhoz vezetett. Egy szűk liftet észrevettem ugyan mellette, de mozgólépcső nem volt. Én, aki sem szakkörre, sem dolgozni nem jártam, a testmozgást pedig az „egyetem–otthon” közötti utazgatás jelentette, gondolkodás nélkül a liftet választottam.
Ami a külsejét és a hangulatát illeti, Nohara állomás vasúti felüljárója, bár egy belvárosi pályaudvarral nem vehette fel a versenyt, meglepően impozáns volt. Vastag falak, megfelelő világítás, működő légkondicionálók.
A peronra vezető lépcsővel szemközti falnál valóban megláttam a könyvesboltot. Tehát tényleg az állomás területén volt. Felgyorsítottam a lépteimet.
Mind a bolt peron felőli fala, mind az önműködő ajtaja átlátszó üvegből készült, így könnyen beláthattam a belső térbe. Lassítottam a tempón, és bekukucskáltam. Semmi szembetűnőt nem találtam, az üzlet egyszerű könyvesboltnak nézett ki. Pont annyi polc és könyvsziget volt az eladótérben, amitől még nem vált túlzsúfolttá, ugyanakkor elnézve a rendelkezésre álló teret és a könyvespolcok számát, azokon a népszerű képregényeken, illetve felkapott alkotásokon kívül, amelyek vagy díjat nyertek, vagy film készült belőlük, nem nagyon férhetett el rajtuk más, mint néhány bestsellerszerzőnek nevezett író legújabb műve.
– Biztosan ez az? – morfondíroztam, miközben megigazítottam a szemüvegemet.
Ez volna az a könyvesbolt, ahol megtalálhatom azt a könyvet, amit keresek?
Lehet, hogy az egész nem több mint neten keringő városi legenda?
Ahogy elhaladtam az üzlet átlátszó üvegfala mellett, egyszeriben kijött rajtam az utazás okozta kimerültség, és szédelegve nekitámaszkodtam a krémszínű falnak. Nagyon szerettem volna tudni, vajon miféle bolt rejtőzik a fal túloldalán, de kíváncsiságomnál jóval erősebbnek bizonyult a fáradtság, hiába próbáltam mozdulni, nem ment. Háttal a falnak támaszkodva leroskadtam a földre, ám ahogy ott guggoltam leszegett fejjel, hirtelen kinyílt az önműködő ajtó, és valaki kiszaladt rajta. Hallottam, ahogy a szökellésszerű, könnyű léptek egyre közelebb érnek hozzám, majd az illető csendben megáll előttem.
– Üdvözlöm! – mondta egy magabiztos, derűs hang.
Fölemeltem a fejem. Egy fiatal nő állt előttem. Úgy ragyogott a tekintete, mint egy gyereknek, aki először jár Disneylandben. Meglehetősen nagy szeme volt. Hatalmas, kerek, felhőbodorító, súlyos szempillákkal. Hogy így született-e, vagy a kontaktlencséje, esetleg a fények játéka okozta, nem tudom, de kifejezetten nagynak tűnt az írisze és a szembogara. Mivel az orra, a szája és az arca többi része elég kicsi volt, úgy éreztem, szokatlan erő árad a tekintetéből.
– Ughfu.
Ez a furcsa hangsor azután hagyta el a számat, hogy az átható tekintetű lány leguggolt elém, majd hátközépig érő, enyhén hullámos haját hátradobta, és rám mosolygott. Kellemes, citrusos illat kezdte csiklandozni az orromat, amikor megkérdezte:
– Van tapasztalata?
– Hogy?
– Úgy értem… Csinálta már?
Nő szólít le férfit?! Hú, ilyesmiről már hallottam, de azt hittem, csak afféle mendemonda. Bárhogy is nézzük, gondoltam, kicsit közvetlen felhívás ez keringőre, ám annyira üdén mosolygott rám, hogy úgy éreztem, ha igazi férfi vagyok, nem hagyhatom a kérdését válasz nélkül.
– Még nem. Vagyis de! De.
– Jaj, de jó! – felelte, boldogan összeütve a tenyerét. – Akkor kezdhetjük is.
– Itt?! – kiáltottam fel meglepetten, mire ő vidáman bólintott.
– Persze hogy itt – mondta, és megkopogtatta a falat a fejem fölött. – Borzasztóan nagy szükségünk van a munkaerőre – tette hozzá, mire fölpattantam, és ránéztem a falra. Egy plakát volt ráragasztva „Részmunkaidőbe keresünk sürgősen kollégát!” felirattal. – Bajban vagyunk, mivel az egyik kolléganőnk férjét áthelyezték, így itthagyott minket. De maga tapasztalt könyvesbolti eladó.
– Á, persze, persze! A részmunkaidős állás – dadogtam, nehogy kitudódjon, milyen durván félreértettem a helyzetet, majd megigazítottam a szemüvegemet, és hozzátettem: – Csakhogy ma nem amiatt jöttem. Elnézést.
– Vagy úgy… – felelte a lány, és kihunyt a ragyogás a szemében. Ám abban a pillanatban, mint akinek hirtelen visszatért a jókedve, csettintett egyet az ujjával.
– Akkor bizonyára vásárló!
– Igen… az volnék.
A lány bizonytalan válaszommal mit sem törődve ismét elmosolyodott. Ahogy zavaromban elkaptam a tekintetemet, észrevettem, hogy mohazöld kötényt visel, a mellkasára pedig névtábla van csíptetve, rajta a nevével: „Minami Makino”.
Amint meglátta, hova nézek, megragadta a táblát, és bocsánatkérően bemutatkozott.
– Ne haragudjon az udvariatlanságomért. Minami Makino vagyok, a könyvesbolt üzletvezetője. Üdvözlöm a Pénteki Pavilonban!
Nyitókép: © Toshimitsu Koda, Penguin Random House
