A taxisblokád szimbolikus eseményéig követjük hősünket a főváros kultikus helyszínein, alternatív pincékbe és filmklubokba, középiskolai menzákra és lóversenyre, a kül- és a belváros kocsmáiba. Jánossy Lajos új regényében megelevenednek a rendszerváltás időszakának jellegzetes alakjai, felvillannak az ellenzéki mozgalmak születésének pillanatai, és megismerhetjük a kezdetben szórványos tüntetések koreográfiáját is. Az Örök hely és mindenhol idő a szabadságnak azzal a gyakorlatával igyekszik számot vetni, amely jelenkori életünket is keretbe foglalja. Nem ítélkezik, hanem sorra veszi a túlélési és boldogulási stratégiákat.
Jánossy Lajos: Örök hely és mindenhol idő (részlet)
Nem, ez így nem pontos, igazítja ki magát a Mosodás. Igenis felszínre törtek a gyökerek, az éltető múlt idő, a felmenőkkel népes családok szövevényébe font alakok forgatagába belepillanthattál. Csak azt vétetted szem elől, attól zártak el, és hagytad elzárni magad, hogy észrevedd, ők is te vagy, ők is ti vagytok; a kényelmetlenségek, a korlátok, a sérelmek, a veszteségek, a sikerek, a kudarcok, a kíméletlenségek, a gyengédségek, az önzőségek, az agyafúrtságok, az ügyeskedések, a tudások, a tudatlanságok, a mulasztások, a bosszúvágyak, a kiengesztelődések, a kiszolgáltatottság, a fölény, az erőszak, a kapzsiság, a szegénység, a gazdagság, a bizakodás, az összeomlás, a felemelkedés, a megalázottság, a lázadás, a belenyugvás, a rafinéria, az irigység, az ügyetlenség, a gőg, a szerénység, a dölyf, a butaság, a rosszindulat, a jóindulat, a származás közös.
Erről felejtettek el értesíteni.
Pontosabban, nem elfelejtettek szólni, hanem azt sugallták, azt állították, arról voltak szentül meggyőződve, hogy nincs közös alap, voltaképp a különbség a közös, a határvonalak, az elválasztó árkok közösek, amelyeknek az egyik oldalán vagyunk mi, a másikon ők. Ami másoknál ügyeskedés, az a mieinknél ügyesség, ami náluk rosszindulat, az nálunk tisztánlátás, ami a túlfélen gőg, az innen öntudat, ami arra megalkuvás, az erre realizmus, ami másutt helyezkedés, az köztünk áldozat, ami távolabb okoskodás, az közelebb okosság, ami odébb hajlékonyság, az idébb találékonyság, ami a körön kívül törtetés, az a körön belül szorgalom, ami ott jammerolás, az itt bánat, ami nekik jár, az nekünk nem jár, amit ők kapnak, azt mi nem kapjuk. Mi szenvedtünk, minket aláztak meg, mi tartottunk ki, mi éltük túl, mi küzdöttünk, mi nem hagytuk magunkat, mi maradtunk, mi nem adtuk fel. A mi sebeink véreznek a Don mentén, Erdélyben és a Felvidéken.
A mi könyveink a könyvek, a mi címerünk az aranytartalék; az ország a mi hazánk.
Holott.
Holott parasztok, munkások, értelmiségiek, papok, vallásosak és ateisták, baloldaliak és jobboldaliak, rendszerkritikusok és rendszertagadók, ellenállók és ellenzékiek, rendszerhűek és rendszersemlegesek, hagyományőrzők és magánzók, néptáncosok és filmklubosok, bölcsészek és műszakiak, kiegyezők és kiállhatatlanok, ipari tanulók és kisegítősök, lapítók és lapítottak, igazgatók és igazgatottak, költekezők és puritánok, technokraták és demokraták, reformerek és vonalasok, zsidók és katolikusok, béemesek és gebinesek, Fradi-drukkerek és Dózsa-szurkolók, maszekok és kötősök, melósok és tanárok, bebörtönzöttek és bebörtönzők, árulók és elárultak, KISZ-titkárok és párttitkárok, párttagok és társutasok, vallatók és vallatottak, szakszervezeti beutaltak és kiközösítettek, téesztagok és tanácstagok, támogatottak és megtűrtek és betiltottak, volt nyilasok és volt kisgazdák, elvhű és elvtelen szocdemek, royalisták, monarchisták és föderalisták, Deák-hívők és Görgey-hívők és Kossuth-hívők, hajbókolók és dacolók, gépkocsi-kiutalásra és telefonvonalra várók, anyakönyvvezetők és külügyérek, ünneplők és gyászolók, fodrászok és zöldségesek, takarékbetétesek és gyűjtögetők, dzsentrik és úrhatnámok, munkásőrök és rendőri felügyelet alatt állók, csövesek és popperek, totózók és lottózók, albérlők és főbérlők, megalkuvók és alkudozók, portások és pincérek, elhajlók és behódolók, brigádvezetők és segédmunkások, meggyilkoltak és életben maradtak, hősök és árulók, deklasszáltak és feltörekvők, besúgók és besúgottak, karrieristák és hitvallók vettek körül.
Az ő cicanadrágjaik és tréningruháik, az öltönyeik és a kötényeik, a barna és a makkos cipőik, a könyveik, a cájgnadrágjaik, a gojzercipőik, a puncstortáik és a körömpörköltjeik, a cigarettáik füstje, a híg és a nehéz fröccseik, a rádió- és tévé- és rejtvényújságjaik, a nyaralásaik és a karácsonyaik, a bicskáik és a borotváik, a szatyraik és a kosaraik, a húsvétjaik és a télapóünnepségeik, a születésnapjaik és a névnapjaik, a nippjeik és a sétabotjaik, az örömeik és a csalódásaik, a pecsét- és a szalvétagyűrűik, a házassági évfordulóik, a válásaik, a vágy- és a rémálmaik, az eszméik és a rögeszméik, a terveik, a söreik, a szörpjeik, a léggömbjeik, a virslijeik, a nyugati és a keleti autóik, a nagyszüleik és a dédszüleik, a fogkrémjeik és a lábosaik, a részegségük és a józanságuk, a távirataik és a képeslapjaik, a henteseik és a szabóik, a fényképalbumaik és a vitrinjeik, a falvédőik és a képeslapjaik, a gyógyszereik és a lúdtalpbetéteik, a bérleteik és a munkakönyveik, a kar- és falióráik, a naplóik és a bizonyítványaik, a születésük és a haláluk, a vitézségi érmeik és a bárcáik, az orvosi igazolásaik és az útleveleik, a tagsági igazolványaik és a bélyeggyűjteményeik, a vállalati kitüntetéseik és az állami díjaik, a metróik és a kilátóik, a prémiumaik és a szabad szombatjaik, a börtöneik és az üdülőik, a fésűik és a szódásszifonjaik,
a szappanjaik és az arcszeszeik szagos és zajos, színes és fakó csendélete vett körül.
Az ő félmondataik, mellébeszélésük, hallgatásuk, némaságuk, ordításuk, suttogásuk, sziszegésük, sikoltásuk, kérdéseik és válaszaik, kételyeik, aggodalmaik, bizonytalanságuk, állításaik, vitáik, jogaik és jogtalanságaik.
Az övéket helyettesítsd be a tiétekre, a tiédre.
Velük voltál a zsúfolt, dezodorral elegy izzadságtól füstölgő villamosokon és metrókon és buszokon zötykölődő reggeleken, az ugyanilyen délutáni hazautakon, a napolajos nyarakon, az augusztusi M7-esen őszbe tartó autók féklámpájának piros kígyójában, a téli latyakban tekergő áruházi sorokban, a tavaszi locsolkodások kölnisüveget csörgető reklámszatyrában. Velük a felvonulásokon, a katonaságnál, az SZTK-folyosókon, a horgászstégeken, a közértben, a telkeken, az iskolában, a futballmeccseken, a presszókban, a taggyűléseken, a kórusokban, a szavalóversenyeken, a tribünökön, a koncerteken, az éjszakai ügyeleten, a rendőrautókban, az elvonókon, az elmeosztályon, a parlamentben. Együtt várakoztatok Hegyeshalomnál, együtt vettétek a reggeli Népsportot a Blahán, együtt nevettetek Hofi Gézán, együtt sírtatok Szécsi Pál halálakor, együtt néztétek A tavasz tizenhét pillanatát, együtt hallgattátok a kívánságműsort 2-től 5-ig, együtt vásároltátok a színes tévét, a dollárboltban a videomagnót, együtt ettétek a finomfőzeléket a menzán, együtt énekeltétek a Himnuszt szilveszterkor.
Ha kívül voltál, akkor is belül voltál, az a kívül ennek a belülnek a kívülje volt.
Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda.
Minderről van valamilyen képed, lassít a Mosodás, ellenben nem látod a korlátaidat, teszi hozzá. Szinte örömmel nyugtázom félmondatát, nem hagyott cserben ezúttal sem, az elmarasztalás váratott magára, de a türelmemet nem vette túlzottan igénybe, végre megkaptam a magamét. Nem lankad mégsem. Amit elmulasztottál, ami fölött elsiklottál, aminek híján maradtál, licitál tovább, az az erőfeszítés, hogy megkísérelj onnan látni, ahonnan ők.
Mi látszik egy lakótelep harmadik emeletéről, egy frissen kiutalt lakástulajdonos muskátlis ablakából, egy kalauz vékony erkélyéről, egy sofőr ágynemű-szellőztető ablakából, egy nyugdíjas pártmunkás befőttesüveggel zsúfolt erkélyéről, egy szerszámlakatos alagsorából, egy HÉV ablakából, sorolhatnám, csak a hasamra ütök, nincs jelentősége, milyen példákat hozok, szinte bármilyet hozhatnék.
Milyen kilátás nyílik arra a világra, amit te egy bel-budai, tágas lakás erkélyéről néztél. Mögötted két és fél szoba, Milli néni arcképe és a monogramos damasztterítő, a postaládában a Magyar Nemzet, az asztalon az Élet és Irodalom és az Ország-Világ című hetilap, az ágy alatt papucs; a világ, amiben nem akartál élni, és mégis élned kellett.
De hogy jobban érts, erősebb eszközökhöz nyúlok: mit lát egy elpusztított család túlélője, a nemzetéből kitagadott, jogaitól megfosztott, nincstelenné lefokozott férfi, avagy nő, miután hazaérkezik abból a táborból, ahol valamely véletlen folytán nem semmisítették meg. De a gyerekét elégették, a feleségét, avagy a férjét megölték. A szeme láttára. Áll a Keleti pályaudvaron, mit lát, mi van ebben a nézésben. Látja azt a kávéházat a Rákóczi úton, amely előtt, megannyi sorstársával együtt, csendőrök hajtották végig, látja annak a kávéháznak a teraszát, a kávéjukat kevergető, az újságjukból felpillantó vendégeket. Innen kell továbblépnie, innen kell látnia, innen elindulnia.
Ezt a nézőpontot nem tudtad felvenni, ezt a pontot, ott, a Rákóczi úti kávéház terasza előtt.
Mondhatok közelebbit is, folytatja a Mosodás, vegyük csak Etelka nénit, az ő történetét, amiről már olyan árnyaltan révedeztél. Etelka néni ’45-je és ’56-ja látható, hiszen elmondta, amit fontosnak tartott, viszont a nézésben, ahol ez a látvány összpontosul és életre szóló, megalapozó értelmet nyer, te, avagy ti igényeltetek-e helyet ebben az úgynevezett Etelka néni-kilátóban? Nem hiszem. ’45-ben némi engedménnyel tán igen, amennyiben Etelka néni önkéntesen megszakított karrierjének története a kommunisták csúfos és kudarcra ítélt történeteként volt látható, Etelka néni ’56-jában azonban az illendő és praktikus hallgatás taktikájához folyamodtatok. Etelka néni különös becsben tartott személye nélkülözhetetlen volt, ekképp az ’56-os traumát jobbnak tűnt nem feszegetni, miként a háború előtti és utáni társadalmakban betöltött státuszokat és életformákat sem volt ajánlatos összevetni, mert amint erre egy ízben a nagyanyád részéről nyíltan sor került, Etelka néni kis híján harcias búcsút intett a háznak. Ahogyan az övét sem abban a konyhában, ahova a férjétől űzötten betoppant, úgy számtalan nézőpontot nem tudtál felvenni.
Ha már nekifutottam, nem állok meg itt, lendül bele a Mosodás. Aki magyar, velünk tart, ezt a forradalom napjaiban skandált jelszót egy életre megjegyezted, apád bízta rád, az ő elbeszéléséből maradt meg a mondat. Harminckét évnek kellett eltelnie, hogy a pesti utcán ismét felharsanjon. 1988. március 15-én a tüntető tömeg, amelyben te is ott voltál, vette a szájára, visszhangzott a pesti utca, remegtek a pesti utcák házfalai, ablakai. Tapsoltál és kiabáltad, aki magyar, velünk tart, összetalálkoztál az anyáddal és Boldi bácsival, a család egyik legközelebbi barátjával, egykori újpesti vagánnyal, a későbbiekben majd biztosan színre lépteted. Az igazi 56-ossal, az újpesti Forradalmi Bizottság tagjával. Ő kezdi kiabálni: aki magyar, velünk tart, ő húzza a kórust, mögé sorolnak be a többiek, lobognak a zászlók. Párásak a tekintetek. Az autók lassítanak, megáll a forgalom, dudálnak, integetnek. A boltok előtt, a Keravill, az Ofotért, a Közért, a 13. számú Ügyvédi Munkaközösség, a Dél-Pesti Vendéglátóipari Vállalat, az SZTK, az Aranypók, a patyolat, az önkiszolgáló elé fehér és barna és szürke munkaköpenyben kiállnak a kíváncsiskodó dolgozók.
Mosolyognak, merengenek, homlokukat ráncolják, szúrós szeműek, lelkesek, egykedvűek.
Vajon az, aki nem tartott veletek, ez a velős kérdésem, az nem volt magyar?
Aki visszahúzódott, bátortalan volt, kapaszkodott az íróasztalába, rossz emlékek kísértették, aggódott a családjáért, féltette a telkét, az autóját, az útlevelét, a beutalóját, az nem volt magyar? Az ő szemükkel láttál-e, a Közért, a Keravill, az Aranypók előtt álltál-e, néztél-e onnan valaha?
Felfénylik, felsistereg, megkondul, felszisszen, feljajdul, felmordul egy hang a tömegben és vele zúdul több száz, több ezer, meghasad a világ; újpesti cigányok, basszátok az anyátok, folytatom példának okáért ezzel, így a Mosodás, egykor kedvenc Fradi-táborod kedvenc rigmusával; egyszer valaki elkurjantotta magát, vele hördült a többi, azóta elég egynek belekezdeni, feljön a tribünre a Húgyos Tűzoltó, hullarészeg, mielőtt összeesik, még kifér a torkán, hogy úúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúj, és már jön utána, aminek jönnie kell, jön több száz torokból a folytatás: -pesti cigányok, basszátok az anyátok. Ezt nem értetted, hogy az újpestiek is fradisták és a fradisták is újpestiek, egy az otthon, közös az anyátok, amikor egymás anyját szidjátok, a sajátokét szidjátok, otthonosak a hajviseletek, otthonosak a gumimatracok, otthonosok az otthonok.
Ezen a helyen minden otthonos, az önkéntes rendőröktől az istentiszteletekig.
Mindenki ebben az otthonban lett összegyűjtve, ide volt beutalva, akár az öregek otthonába, állandó felügyelet mellett, vigyázó ápolókkal és vizitelő főorvosokkal, kis kerttel és múzeumlátogatással, és a kerítésen túli látogatókkal. Ne feledd, emeli fel a mutatóujját a Mosodás, te is, hitted, kívül tágasabb, de ez a tágasság a belülön volt csak lehetséges. Ez a Rubicon, ezt nem tudod átlépni, állandó jelleggel beszélsz, csevegsz, szövegelsz, dumálsz, húzod és ereszted, nyújtod és mángorlod, cizellálsz és csavarsz, cifrázol és tupírozol, nyomod a sódert, kevered a főzeléket, fűszerezel és díszítesz, zsonglőrködsz és bűvészkedsz, kunsztolsz és parádézol; a szereplőid helyett beszélsz, nem belőlük, a saját hangodba feledkezel, abban leled a kedved, ez a te legnagyobb bajod, olvastál nyakra-főre mindent, a regényekből azonban éppen a lényeget nem tanultad meg, azt, hogy nem egy főszereplő van.
Amit nem láttál, ez a nem tudás határolta a tudásodat, óvodás vagy, jeled is van: a hiányjel. Sokat segítettél, mondhatom, mondom neki, köszönöm igazán, főként a jóindulatú konklúziót. Sértődj meg nyugodtan, fordít hátat nekem, miként apád szokott, engem viszont nem büntethetsz, ahogyan ő szokta anyádat és téged, engem nem állíthatsz sarokba, nem némíthatsz el, nem fojthatod belém a szót, az utolsó leheletemig küzdeni fogok, minden látszat ellenére, nem ellened, hanem érted.
Nem körülötted forog a világ.
