Nyolc nap: ennyi idő alatt kerülnek terítékre a generációkon át öröklődő traumák, bűnök és titkok Horváth Adél a mágikus realizmus világát idéző, Sok ördögök című regényében, amelynek helyszíne egy ködbe burkolózó partiumi falu. A szereplők egy része képtelen szembenézni a jelen tragédiáival és felelősséget vállalni, az önreflexió helyett marad a függőség és a rémálmok. Vajon a természetfeletti, vagy az emberi gyarlóság áll a megmagyarázhatatlan események mögött?
Terék Anna, a Jég című verses regény (itt beleolvashatsz, itt elolvashatod a kritikánkat) szerzője így ajánlja a kötetet: „Hogy érezhet szabadon az ember egy kicsi településen? Szabályok kötik az embereket, megszólják azt, akinek a viselkedése nem konform, ezért mélyre szorítjuk dühünket, ami kelepcébe zárva viszont egyre csak rothad és növekszik bennünk. És aztán szemmel verünk, rosszat kívánunk, ütünk, gázolunk, ártunk. Felborítják bennünk az egyensúlyt a sok ördögök, nem látjuk tőlük, hol a határ, s ha nem tudunk mit kezdeni szorító érzelmeinkkel, kiszabadulnak, megtörténik velünk a legrosszabbtól is rosszabb.”
Horváth Adél: Sok ördögök (részlet)
péntek
Annyira szorította a kormányt, belefájdult a tenyere. A fennsíkon tudta tartani a tempót, de itt már alig bírt az autóval. Ekkora sebességgel még sosem ment le szerpentinen. Fék, kuplung, váltó, kanyar, gáz. Füleiben dobolt a vér, csak a szünetekben hallotta a kihangosított mentőst. Elindultunk maguk felé. A visszapillantóból a kisírt szemű Terit figyelte.
A lány feje köré tekert textil alól már patakokban tört elő a vér.
– Nyomd rá a gombócot, drágám…
– De nagyon fáj!
– Nyomjad és el ne engedd! – szólt rá erélyesebben, mire a lány megszeppenve szót fogadott. Fék, kuplung, váltó, kanyar, gáz. Érezte, ahogy az autó egyik oldala elemelkedik az aszfaltról. Anyádat!, kiáltotta, huppantak, mikor földet értek. Teri felsírt.
– Apa, félek! Túl gyorsan mész!
Tudta, le kellene higgadnia, de a lány keserves vinnyogása pattanásig feszítette az idegeit. Tamás, a rohamkocsi most hagyta el Vimkát. Maguk merre járnak?, kérdezte a nő a telefonból.
– Most hagytuk el a vadászház letérőjét. Úgy három kilométer még Grécel.
Kanyar kanyart követett, a bükkfák összeborultak, lombjuk alig eresztette át a holdfényt. A hosszúfázistól fehéren világított egyenes törzsük, Tamást kopjafákra emlékeztették. Lüktetett a halántéka.
Ahogy elérték a forrást, megjelentek a ködfoltok. Éjszaka gyűlölt ezen a szakaszon vezetni: az út hirtelen ereszkedett, kanyargott, de már alig lehetett látni a párától. A ködlámpa sem segített, muszáj volt lassítani. Annyira koncentrált az útra, fel sem tűnt neki, hogy egy idő után abbamaradt a sírás. Szörcsögésre fordult hátra. Felkiáltott.
– Úristen! Teri! Terike!
A lány teljes testében rázkódott, rézvörös fürtjei lebegtek körülötte. Tekintete a tetőkárpitra szegezve, szájából bő, habzó nyál csorgott. Tamás, szólt a mentős a hangszórókból, mi történik? Egyszerre öntötte el forróság, és kezdtek hűvösen zsibbadni végtagjai.
– Nem tudom, nem tudom! Teri! Teri, hallasz??? – fordult a lány felé, de ő nem válaszolt. – Rángatózik, habzik a szája…
Valószínűleg görcsrohamot kapott, fejsérülés esetén gyakori. A mentős utasításokat adott, de mintha víz alól beszélt volna. Tamás nem gondolkodott, a gázra lépett, csikorogtak a kerekek. Kuplung, váltó, kanyar, gáz. Ahogy befordult a Grécel előtti szorosba, szíve kihagyott egy ütemet.
Egy idős, meztelen asszony állt az úttest közepén, derékig érő ősz haja szinte lebegett körülötte.
Egyszerre dudált és nyomta tövig a féket, de érezte, elveszíti az uralmat az autó fölött. A jármű kicsúszott, Tamás feje pedig teljes erőből az ablaknak csapódott.
Lassan tért magához.
Tamás? Ott van? Hall engem? Nem érzett még hasonló fájdalmat: a feje szimultán lüktetett és égett. Megdörzsölte az orrnyergét, átmasszírozta a szemöldökét. Felszisszent. A bal oldalán, ahol az ablaknak verődött, szétcsattant a bőr. Tamás?! Jól vannak? Ha hall, kérem, válaszoljon! Kellett némi idő, mire rájött, mi történt. Tamás, kérem, mondjon valamit! Most értünk be Grécelre. Maguk hol vannak?
– Teri – suttogta. Hátranézett. Beleszédült a mozdulatba. – Terike! – üvöltötte.
A lánya eltűnt a hátsó ülésről. Kikapcsolta az övét, hogy teljesen hátra tudjon fordulni. Az autó üres volt. – Teri!
Kinyitotta az ajtót, de azonnal a sziklafalba ütközött. Tamás, hol vannak? Mi történt? Lihegve válaszolt.
– Kisodródtunk… a szorosban. Szerintem egy darabig… – Kétszer még a sziklának csapta az ajtót, aztán belátta, hogy ott nem fog kiférni. – Mire magamhoz tértem… Teri már nem volt hátul.
Tamás átmászott az anyósülésre, majd kiszállt. A sötétben káprázott a szeme. – Teri! – ordította. Visszapattant az autóba és a kesztyűtartóból egy elemlámpát vett elő. Percek kérdése és odaérünk. Riasztjuk a rendőröket is. Ne mozduljon a jármű mellől!
A mentős annyit beszélt, hogy Tamás inkább kinyomta a telefont és az anyósülésre hajította. Lámpafénnyel pásztázta az aszfaltot, keresett valamit, bármit. Körbejárta az autót. A hátsó ajtó résnyire nyitva volt, előtte a földön hevert valami. Csak akkor ismerte fel a lánya vérével átitatott vattagombócot, amikor már a kezében tartotta. A vattába tapadva vöröslött Teri göndör hajszála. Összeszorult a torka.
Eszébe jutott a pucér öregasszony. Nem volt biztos benne, hogy időben elrántotta a kormányt. Lehasalt és bevilágított az autó alá: csak falevelek, meg némi szemét. Tamás teljes testében reszketett.
– Istenem, Teri! Hol vagy?!
A zseblámpa remegő fényével a környező fákat pásztázta, közben meg-, megcsúszott az úttestre vékony rétegben kicsapódott párán. Óvatosan sétált vissza oda, ahol az idős nő az autó elé lépett. Átvilágított minden négyzetcentimétert, de semmit sem talált. A kanyar kis ívén sétált, zihálva vezette végig a fénycsóvát az aszfalt mellett. Valahonnan innen jött, zakatolt egyre a fejében, lábnyomokat keresett.
Már közeledett az autóhoz, amikor a szalagkorláton egy vörös foltra lett figyelmes. Émelygett.
Hiába bámult a völgybe, mindent elfedett a kékesszürke köd. Megdörzsölte a nyakában lüktető verőeret, majd átlépett a korláton. Zaklatottan haladt a latyakos avarban, minden lépésnél Terikéért kiáltott. A földet fürkészte, vérnyomok után kutatott. Valami neszezett. A hang irányába fordult, de túl hirtelen, farra vágódott. Ijedtében elejtette az elemlámpát, a fénycsóva sebesen gurult le a völgybe. Pár centit csúszott a nyirkos leveleken, szíve a torkában kalapált. Kétségbeesetten markolt a talajba, végül egy fa törzsében kapaszkodott meg. Felhúzta magát a bükk tövébe. A sötétben a cipőjéig sem látott. Hallgatott.
Az erdő csöndjét csupán a patak csobogása törte meg. Tamás hátán futkosott a hideg. Nyugtalanította a víz hangja. Csak azután mert ismét kiabálni, hogy mindent elárasztott a ködről visszaverődő kék fény.
– Itt vagyok! – ordította torkaszakadtából. – Itt vagyok! – A fának támaszkodva tápászkodott fel. A lábfejét minden lépéssel erősen a talajba fúrta, közben bokrokba kapaszkodott, úgy mászott vissza az úttestre.
– Tamás! Jól van?
A nő hangját már ismerte a telefonból. A külseje meglepte, valamiért fiatalabbnak és szőkének képzelte.
– Én jól, igen… De a lányom nincs sehol… – zihálta. – Elvitte az a nő!
– Miféle nő? – kérdezte a mentős, majd hirtelen a szemébe világított. Tamás ösztönösen hunyorított. – Ne, ne csukja be, kérem! – mondta. Tenyerét élével Tamás orrára fektette, először a jobb szemébe, aztán a balba világított. – Nem szédül? – Megrázta a fejét. – Feje fáj? – Tamás olyan pillantást vetett a nőre, hogy inkább rögtön folytatta is. – Egy tízes skálán mennyire?
– Kilenc.
– Kérem, érintse a mutatóujját csukott szemmel az orra hegyéhez! – utasította, Tamás pedig tette, amire kérték. A mentős belekarolt és elvezette a rohamkocsihoz. – Miféle nőről beszél? – ismételte meg a kérdést. Tamás úgy hadart, alig vett levegőt.
– Volt itt egy nő, egy öregasszony, kiugrott a kocsi elé… Félrerántottam… Bevertem a fejem – végigsimított a szétcsattant szemöldökén. – Elájulhattam, és mire felébredtem, Terike már… Biztos, hogy az a nő vitte el! Bementem utána az erdőbe, hátha ott van. De megcsúsztam, nagyon meredek, csúszik. Nem tudom, hol van, hívtam, kiabáltam, de semmi, semmi.
A mentő mellett egy nagydarab, egyenruhás férfi telefonált. Olyan akcentussal beszélt románul, hogy Tamás a felét sem értette. A nő egy barna folyadékkal átitatott vattát nyomott a sebére.
– Hagyjon már! – kiáltott rá. – Inkább keressük a lányomat! Nem érti, hogy eltűnt! Istenem, maga meg ezt a szar karcolást simogatja a fejemen! Teri! – ordította, mire a kövér férfi letette a telefont és hozzájuk lépett. Toronyként magasodott fölé, ingerülten, furcsa dialektusban hadovált. Tamás válaszképp széttárta karját.
– A kolléga szeretné felszólítani, hogy ne beszéljen velem ilyen hangnemben – magyarázott a nő, mire Tamás a combjára csapott.
– Bassza meg a kollégája! Nincs meg a lányom! Eleve ömlött a fejéből a vér, aztán rohamot kapott, most meg egyedül van az erdőben! Vagy azzal az asszonnyal!
A nő halkan, mégis határozottan folytatta.
– Tamás, már hívtuk a rendőrséget. A kolléga előbb elmondta nekik, hogy mi itt a helyzet. Hoznak keresőkutyát is, kérem, próbáljon meg lehiggadni. Nyilván tudja, hogy fejsérüléssel nem engedhetjük el egyedül az erdőbe.
Tamás egy darabig maga elé révedt, aztán felpattant és elszántan a kocsihoz sétált. A mentős hiába kiáltott utána, nem törődött vele. Feltépte az autó ajtaját, felkapta az ülésről a telefonját és tárcsázta a feleségét.
Nyitókép: Horváth Adél / Facebook
