Szabó Magdát sokan elsősorban regényíróként ismerik, pedig költőként indult. A Szilfán halat a legfontosabb versei egyike, ezzel a címmel jelent meg 1975-ben gyűjteményes verseskötete is. Ebben a kötetben sok olyan szöveget találunk, amely a háborús terror ellen íródott. Ezek közé tartozik a címadó vers is, amely Horatius egyik ódáját idézi meg, amelyben az emberek attól félnek, hogy visszatér az özönvíz: „Fenn a szilfák ormán halak csüggnek ujra, / Ott, ahol különben vadgalamb lakott” (Csengery János fordítása).
A Szilfán halat olyan, mint egy döbbenetes erejű, apokaliptikus látomás a háborúról, a dörrenésekről, a sebekről, a holttestekről és a menekülő emberekről. A kiszolgáltatottság verse ez, amelyben egymás mellé kerül a jelen háborúja és az antik vízió a vészről, az özönvízről és az egymás ellen forduló polgárokról.
Szabó Magda: Szilfán halat
Hor. Carm. I. 2.
Én láttam, mint az antik látomásban,
szilfán halat, s a Barna utca táját
egy dörrenésre széttágulni sebbé,
melynek mélyén bámész testek rohadtak,
s fátyolt lengettek hízott, zöld legyekből.
És láttam, hogy vonultak kis szekéren
a városok falukba, s a faluk
városba, s hogy vezette vak gebéjük,
rá sem tekintve arra, kit vezet,
a háború. De nem láttam a tengert,
nem ismerem a népek jó beszédét,
hozzám csak ágyú szólt. Testvéreim,
fiatalok, kik helyettem feküsztök,
s békés szátok szétnyílt az elmúlás
keserű emlőin: hol van a part,
amelyen kagylók és szirtek között
ülnek a nemzetek, s villantva farkát
felbukkan, mint a nyíl, a víz alól,
hallgatni jó beszédüket a hal,
s nem szilfán függ, mint antik látomásban?
