Vészjósló háborús vers Szabó Lőrinc Ibisze, amelyben egy rémálom elevenedik meg. Ebben a rémlátomásban futni kell, menekülni, a semmiben úszni. Árnyak jönnek, a Van, a Kell, a Lesz és a Lehet birkózik. Közben egy ibiszfejű őr arra utasít: „Legyen!/ Háború!!”.

Szabó Lőrinc 1937 táján írta ezt a verset, hogy valamiképp formát adjon a saját zaklatottságának a háború miatt. Az Ibisz keletkezéséről ő maga ezt írta: „»A mi lesz?« Rettenetes aggodalma szólalt meg ebben az álomrajzban és a bizonytalanságé, amely ettől kezdve mindmáig állandóan kísért. Egyúttal nyomai jelződnek az ellentmondó világnézeti harcoknak, melyekből csak az volt bizonyos, ami be is következett, az, hogy »a Lehet-ből trombitálva megszületik a szörnyü Lesz«.”

Szabó Lőrinc: Ibisz

Álmodtam. Sötétben futottam,
menekültem a semmiből.
Egy kaput láttam, az Idő volt,
előtte ibiszfejü őr.

Álmodtam. A semmiben úsztam
s láttam lebegő szirteket,
ott állt a Van, ott állt a Kell és
két árny, a Lesz és a Lehet.

Harmadszorra egy varázstükröt
láttam; s megdördült a Legyen!
– Háború! – mondta az Ibiszfej
s: – nézz bele! – Döngött a szivem.

– Mi ez? – kérdeztem. S ujra szólt az
isten: – Háború! Nézz bele! –
Rémülten néztem, hogy forog, hogy
háborog a tükör vize.

Rémülten láttam, hogy forog, hogy
háborog értelmetlenűl.
– Mit tegyek? – mondtam. Forrt a tűkör
és ami lent volt, most felül

uszott s csikorgott: összecsaptak
a forgó szirtek. – Mit? Mi ez?
– Háború! – trombitált az Ibisz
és birkózott a Van s a Lesz.

Minden birkózott és titok volt
s betűket gyujtott a homály
s egy hang sikoltott: – A kapun túl! –
s más hangok: – Élet! – és: – Halál! –

és: – Megszületni! – és: Igazság! –
és Kell és Lehet összefolyt
s az értelmetlen zürzavarban
mindennek száz értelme volt.

És ujra szóltam: – Menjek én is? –
Nyilt és csukódott a kapu.
Könyörögtem: – Szólj, döntenem kell! –
S felelt az Ibisz: – Háború! –

– Mi vár rám?! – üvöltöttem. És most
felugatott a keserű
trombita, de már hahotázva,
s rám nézett az Ibiszfejü:

ugy nézett rám, mint egy bolondra
és mialatt a végtelen
a nagy háborút trombitálta,
megszólalt, ünnepélyesen,

megszólalt, minden szót tagolva:
– „Ébredj és ne hallj és ne láss:
szerencse kisér oda vissza
nem végzeted a pusztulás!"

Ezt mondta és nevetve eltünt.
A tükör eltört. – Háború! –
búcsúzott még az ugató hang,
az elnyúlt, irtózatos ú,

aztán elzengett az is. És én
felébredtem s most itt vagyok,
élek s próbálom összerakni
a messzi, ősi jóslatot:

– Szerencse… – mondom – oda-vissza…
Vissza?… Vissza nem!… Végzeted…
Nem végzeted!… Hogy volt? Az éber
szem vak lett és a fül süket,

vak és süket lett már az emlék,
nem értem és csak dadogok,
mint zárban a tört kulcs, a jóslat
előre-hátra úgy forog,

oda-vissza, s vele a végzet,
s a szerencse s a pusztulás,
ugy forog, ahogy ő akarja!
az Ibiszfejü! a varázs!

Vagy ahogy én!?… A zűrzavarban
már minden szó bizonytalan,
dadogok és a dadogásnak
mindig más-más értelme van

és csak az biztos, hogy álmodtam,
hogy jön valami végzetes,
és a Lehet-ből trombitálva
megszületik a szörnyü Lesz.