1939-ben írta Radnóti Miklós a Lángok lobognak… című érzékeny versét, amelyben a háború ellen szólalt fel. A megölt katonákért szólnak ezek a sorok, akik bármelyik oldalon harcoltak is, „egyforma lelkek!”. Hánykódás, honvágy, félelem, aknák – Radnóti felfesti nekünk, hogy milyen lehet a fronton a harcok közepében lenni.

A vers megmutatja, hogy egy háborúban mindig ott „virraszt az érzékeny halál”. A világ teljesen megborul ilyenkor, ezt a szövegben főként a tenger motívumával fejezi ki, amely dagálykor holtakat sodor a partra, és amely a korallzátonyok helyett a vértől piroslik. Vak düh, visszhangzó félelem, "hosszuszáru" fájdalom, vész, pusztulás – ezt hozza magával a háború.

Radnóti Miklós: Lángok lobognak...

Lángok lobognak és kihunynak lassan s mindörökre
katonák lelke száll most a fényes délkörökre;
egyforma lelkek! ó, mindegy, hogy ez, vagy az ki volt, mi volt,
mig itt a hőség hajlong, amott a fagy sikolt;
a hánykódó hajók ágyúinál honvágytól részeg
és sárga félelemtől rókázó tengerészek!
aknák lebegnek mindenütt, virraszt az érzékeny halál
s dagálykor néha síkos testével partraszáll;
holt férfiak kisérik ringva és széttépett delfinek,
a hajnal ott is fölkél, de nem kell senkinek;
egy gép dörögve száll az égen és sötét árnyéka lenn
némán kiséri röptét a sanda tengeren;
örvény sziszeg felé, jelek szaladnak szét a víz felett,
a zátony vért virágzik tüskés korál helyett;
egész nap bőg a vész, olaj csorog a pontos gépeken,
mögöttük vak düh bujkál s visszhangzó félelem,
majd füstbe fúl a nap s akár a hosszuszáru fájdalom,
úgy hajladoz a hold már a másik oldalon
s lángok lobognak és kihunynak lassan s mindörökre
katonák lelke száll most a fényes délkörökre.

1939. december 20.