Csukás István egyik legszebb, legmegindítóbb szerelmes verse a Számon méz íze van, amely valamiféle zavarodottságot és szorongást sugall. A szöveg szabad asszociációkból építkezik és ezzel a nyugalmatlanság, az élet összefüggéstelenségének érzését kelti, amelyet mintha csak a szerelem tudna enyhíteni.
Olyan ez a vers, mint egy hajszolt menekülés, a képek legalábbis fenyegetettségre, várható csatakára utalnak („piros szem pillog a bokor alól”). A nő az, aki védelmet nyújt, aki szelíd szavaival oldja a szív görcseit, aki gyöngédségével reményt sugároz. A vers sodró lendülete így végül egy békés, gyönyörű képben jut nyugvópontra: „már így lesz jó; számon méz íze van, / fejemnél csillag muzsikál hangtalan.”
Csukás István: Számon méz íze van
Évszakom az ősz, évszakom a szerelem,
ruhámra varrom kettős címerem,
csatámra várok, néma rajvonal
vonul s itthagy látomásaival,
ökörnyál fércel vadul szétszakadt,
összefüggéstelen évszakokat,
szerelem enyhít nagyra tervezett
futást, ha pihenőkre szétesett;
piros szem pillog a bokor alól,
hogy így is jó lesz, hogy már így lesz jól,
ha sátort ver fölém a nő s szelíd
szavakkal oldja szívem görcseit,
álomkék égboltra visszaevez
velem s ha madár-gyöngéden neszez;
hogy így lesz jó, ha halhatatlanul
az ifjúság páros szobra felmagasul,
háttal a halálnak, szemben a halállal,
ha örömből, kínból egyforma részt vállal;
ha lobogtatja kendőjét, a remény
zászlóját, s fényfoltok sütnek szemén,
s mosolya villan, nyári zivatar,
ha lányos bújába lágyan betakar,
már így lesz jó; számon méz íze van,
fejemnél csillag muzsikál hangtalan.
