A magyar irodalom egyik legszebb és legismertebb balatoni verse Csokonaitól származik, akinek a bánatát a tó partján ülve nem más, mint a tihanyi visszhang ismételte vissza. A tihanyi Ekhóhoz című elégiát 1796 körül írta, majd pár évvel később a Lilla-ciklusba került bele, annak egyik legfontosabb verse lett. A szentimentális költeményt személyes kudarcok ihlették, és bár nem klasszikus ekhó-vers, a visszhang játéka formailag és tartalmilag is visszaköszön benne.
Tihany története nagyon régre nyúlik vissza, régészeti leletek szerint már az őskorban is lakták a félszigetet, az egyik fő nevezetessége, az apátság építése pedig már a 11. században megkezdődött. Maga a tihanyi visszhang a 18. század közepe óta létezik, amióta felépült a jelenlegi apátság épülete. A domboldalon a mai napig egy kis oszlop jelzi, honnan érdemes kiabálni, hogy visszahalljuk a hangunkat, ez úgynevezett az echókő, bár sajnos ma már nem nagyon él a visszhang.
Csokonai idejében viszont még nagyon is erős volt. Elégiájában meg is személyesítette a visszhangot, vagy más néven a görög mitológiából ismert Ekhót, akit a mítosz szerint Héra büntetett meg a folytonos csacsogása miatt azzal, hogy örökké csak mások mondatait tudja ismételgetni.
„Balatont álmodom, s melléje magamat" - Irodalmi fürdőzések - Könyves magazin
Hatalmas kék víz, napsütés, vakítóan fehér vitorlások, susogó nyárfák, óránként elzakatoló vonatok, végtelen pokrócmezők, hűtőtáskák, úszógumik, eresztő gumimatracok, hupikék jégkása és csavaros fagyi, ragacsos vattacukor, sült hal és lángos illata, kockás abrosz, fröccsök, sörök, éjszakai fürdőzések, kertmozik, bálok, kalandok, kirándulások... A Balaton mindenkinek mást jelent, de az biztos, hogy mindenkinek jelent valamit.
Bánatos elégiájában a lírai én a tihanyi Ekhót szólítja meg, arra kéri, szálljon ki a hegyei közül és látogassa meg őt, a magányos, minden reményét elvesztett szerelmest. A versben szembekerülnek egymással a füredi boldog vigadozók, akik nem mutatnak semmi együttérzést a szenvedő embertársuk iránt, valamint a természet hegyei, bércei, amelyek viszont visszaverik, zengik, harsogják a bánat hangjait. A tihanyi Ekhóhoz az üldözöttség, boldogtalanság és elhagyatatottság verse, amelyben a magányt csak a visszhang versszakvégi ismétlődései törik meg.
Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz
Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.
Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.
Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.
Akik hajdan jó barátim voltak
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.
Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.
Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.
Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.
Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.
Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.
Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért
