Versterápia: „Éjjel-nappal forró katlan, a hőség kibírhatatlan”

„Kányádi azon ritka költők közé tartozik – és szándékosan nem használok múlt időt –, akiknek a világába gyógyulni jár az ember” – írta két évvel ezelőtt Babiczky Tibor a megemlékezésében, amikor nyolcvankilenc éves korában meghalt Kányádi Sándor. Búcsújában akkor Szabó T. Anna is hasonló gondolatot fogalmazott meg, azt írta, Kányádi Sándor hiányozni fog, mert nagy költő volt, és „mert minden szavával, egész lényével élte és hirdette a magyar verset, a nyelv zenéjének gyógyító erejét és a félelem nélküli életet.”

Kányádi már két éve nincs velünk, és hiánya nagyon érződik a magyar irodalmi térben, versei azonban itt vannak és most is ugyanolyan örömforrást jelentenek, mert a zene és játék örök bennük. Kányádi Sándor szerette megénekelni az évszakokat (például a tavaszt az Útravaló énekben). Most egy igazi nyári verset ajánlunk tőle, a Városi kánikulát, amely a forróságról, a hőségről, a júliusi és augusztusi napok izzó mozdulatlanságáról mesél. 

Kányádi Sándor: Városi kánikula

Éjjel-nappal 

forró katlan, 

a hőség ki- 

bírhatatlan.

Minden ház, mint 

egy-egy kályha, 

s mintha lépnél 

eleven parázsra. 

Se egy szellő, 

se egy felhő, 

se nyugatról 

se keletről.

A nap mintha 

megállt volna,

 az éjnek is 

nap a holdja. 

S az utak, mint 

sárkánynyelvek, 

valósággal 

sisteregnek, 

s ugranának, 

ha nem volna 

híd alattuk, 

a folyóba.