„Kányádi azon ritka költők közé tartozik – és szándékosan nem használok múlt időt –, akiknek a világába gyógyulni jár az ember” – írta két évvel ezelőtt Babiczky Tibor a megemlékezésében, amikor nyolcvankilenc éves korában meghalt Kányádi Sándor. Búcsújában akkor Szabó T. Anna is hasonló gondolatot fogalmazott meg, azt írta, Kányádi Sándor hiányozni fog, mert nagy költő volt, és „mert minden szavával, egész lényével élte és hirdette a magyar verset, a nyelv zenéjének gyógyító erejét és a félelem nélküli életet.”
Kányádi már két éve nincs velünk, és hiánya nagyon érződik a magyar irodalmi térben, versei azonban itt vannak és most is ugyanolyan örömforrást jelentenek, mert a zene és játék örök bennük. Kányádi Sándor szerette megénekelni az évszakokat (például a tavaszt az Útravaló énekben). Most egy igazi nyári verset ajánlunk tőle, a Városi kánikulát, amely a forróságról, a hőségről, a júliusi és augusztusi napok izzó mozdulatlanságáról mesél.
Kányádi Sándor: Városi kánikula
Éjjel-nappal
forró katlan,
a hőség ki-
bírhatatlan.
Minden ház, mint
egy-egy kályha,
s mintha lépnél
eleven parázsra.
Se egy szellő,
se egy felhő,
se nyugatról
se keletről.
A nap mintha
megállt volna,
az éjnek is
nap a holdja.
S az utak, mint
sárkánynyelvek,
valósággal
sisteregnek,
s ugranának,
ha nem volna
híd alattuk,
a folyóba.
