Tóth Krisztinánál annak is nagy jelentősége van, amit semmitmondó, egyszerű apróságnak gondolunk. Éppen ezért, az sem véletlen, hogy a kötetbe pont huszonöt tárcanovella került, annak pedig végképp fontos mondanivalója van, hogy miért éppen erre a huszonöt szövegre esett a választás. A szerző elmúlt öt évére sok tekintetben jellemző volt az ötös szám, így adta magát a huszonöt történet, és ahogy a novellák száma, úgy a történetek sorrendje sem a véletlenszerű. Egymást követik a drámai, a fel- és megrázó történetek és az olyanok, amelyeken az olvasó hangosan nevet. Szűcs Péter azt mondta, hogy miközben az Ahonnan látni az eget írásait olvasta, előőfordult, hogy nevetett, majd sírt, néha pedig úgy érezte, pihennie kell egy-egy novella között, hogy levegőhöz jusson. Tóth Krisztina szerint az elmúlt öt évben összegyűlt történetekből egy komoly, szomorú kötet is összeállhatott volna, de végül úgy döntött, hogy a súlyos novellákat megtöri néhány könnyedebb történettel.
„Mindig úgy gondolok egy kötetre, mint egy kiállítótérre, ahova, ha belép az ember, rögtön szembesül egy képpel, ami megadja az alaphangulatot.
Aztán elindul valamerre és különböző benyomások érik. Vannak hangsúlyos és kevésbé hangsúlyos darabok, amik oldják a feszültséget, és persze az sem mindegy, hogy milyen képpel zárul a tárlat.”
Miután sikerült kiválogatni, hogy mely történetek kerüljenek a kötetbe, Tóth Krisztina bevett módszerével állította össze a szerkezetet. A szerző a kész szövegeket általában kinyomtatja, és egymás mellé pakolja a szőnyegen, így alakul ki lassan a kötet szerkezete. Az Ahonnan látni az eget egy olyan kötet, amiben a szerző játékos énje is megjelenik. „Állandóan azt hallom az olvasóktól, hogy depressziósak lesznek a köteteimtől, amitől olyan érzésem van, mintha vigasztalnom kellene az olvasót és szabadkoznom kell, amiért ilyen szörnyűségeket írok.
Úgy érzem, hogy nem akarok már szabadkozni ezügyben, de a továbbiakban sem tudok semmit ígérni.”
A szerző felolvasta az egyik vicces történetet, amelyben arról ír, hogyan ette meg véletlenül a laptop billentyűzetén az apró, középső, narancssárga műanyag pöttyöt, amit szemüveg nélkül répa morzsának nézett. A kötet első felében olyan történetek követik egymást, amelyek Tóth Krisztináról szólnak, és a szerző a saját hangján szólal meg, a második felében pedig olyan novellák kaptak helyet, amelyekben az elbeszélők egészen különböző korú, nemű, társadalmi osztályú szereplők. Szűcs Péter ezért arra volt kíváncsi, hogy a szerző honnan, miből és hogyan merít ihletet. Tóth Krisztina szerint a legjobb módszer a tömegközlekedés. Egy-egy félmondat, néhány megálló alatt kihallgatott beszélgetés, vagy a karácsony előtti őrület a bevásárlóközpontban valódi aranybánya az írók számára. „Semmi mást nem kell csinálni, csak kiegészíteni a történetet. Ezek a novellák nem az én hangomon szólnak, ilyenkor elképzelem a szereplők hátterét.” Ennek kapcsán felmerült a kérdés, honnan lehet tudni, hogy ezek a buszon, villamoson elcsípett félmondatok egyszer valóban történetté állnak össze. Tóth Krisztina szerint van egyfajta különös szívdobbanás, ami más, mint a többi, ha pedig ezt érzi, követi a megérzéseit. „Ha az emberek látják a valódi érdeklődést, elkezdenek mesélni. És szerintem a kicsi történetek mögött vannak a nagy történetek. A semmiből komoly sorsok mutatkoznak meg. Teljes életek bontakoznak ki a töredékekből. És ettől válik megírásra érdemessé valami.”
A szerző elmesélte, hogy előfordult már, hogy a talált történetek szereplői magukra ismertek és megkeresték. A Párducpompa című kötetében van egy novella, aminek az adta a kiindulópontját, amikor Tóth Krisztina karácsonyi nagybevásárlásra indult. Ekkor meglátott egy fiatal fiút, aki egy másik fiút tolt kerekesszékben. Azonnal elkezdett gondolkodni, hogy milyen kapcsolat lehet köztük, majd rádöbbent, hogy a fiúk ikertestvérek. „Két nagyon hasonló arc, de az egyik harmonikus, a másik pedig betegségtől eltorzult, de nyilvánvaló, hogy ugyanaz.
Aztán amikor megjelent a kötet, jöttek dedikáltatni.”
Az Ahonnan látni az eget egyszerű hétköznapi történetekről mesél, de a vicces novellák mögött is halványan megjelenik valami keserűség. Tóth Krisztinától az sem áll távol, hogy a főszereplői olyan karakterek, akiket valamiért megbélyegez a társadalom. „Nem ez az első könyvem, amiben van egy meleg főszereplő. „A Pixelben van egy olyan történet, amit ajándékba kaptam.” A szerzőt néhány éve meghívták Delhibe egy felolvasásra, ahol olyan indiai diákokkal is találkozott, akik magyarul tanultak. Összebarátkozott egy hallgatóval, aki rábízta a saját történetét, és arra kérte a szerzőt, hogy írja meg. „Ez a férfi éppen házasodás előtt állt, amit a családja szervezett. Elrendelték, hogy kit vegyen feleségül, emiatt viszont szakítania kellett élete szerelmével, aki egy férfi volt. Azt mondta, olyan fájdalmat élt át, amit soha nem érzett korábban, és hogy mindig emlékezzen erre a pillanatra, elnyomott egy cigarettacsikket a kezén. A heg ma is ott van.” A szerző azt mondta, ez volt az a pillanat, amikor megfogalmazódott benne, hogy mindenféle embernek hangot kell kapnia.
Tóth Krisztina az álmok és az írók világába is betekintést enged, és ha figyelmesen olvasunk a sorok között, az is kiderül, hogy mit gondol a szerző a mesterséges intelligenciáról. Véleménye szerint bár nagyon sok hasznunk lesz belőle, mégis tele van veszéllyel. „Soha nem fogja helyettesíteni az emberi alkotást, mert abban rejtett módon mindig benne van az Isten ujja. Azt nem lehet helyettesíteni.” A szerző meglátása szerint a véletlenek adják a művészet igazi esszenciáját, ezek a véletlenek pedig akkor történnek meg, ha a művész szorgalmasan, alázattal dolgozik. Tóth Krisztina szerint ezt nem lehet generálni, ezért nem fél attól, hogy egy nap az írók helyett a mesterséges intelligencia ír majd regényt. „Az ilyen véletleneket leginkább versírás közben lehet megtapasztalni.
Ha az ember elég szorgalmas és éveken át dolgozik, akkor egy-egy pillanatra sikerül foglyul ejteni ezt a titkot és papírra vetni.”
Szűcs Péter szerint egyre nagyobb teret nyer a közösségi média, amivel az íróknak is kezdeniük kell valamit. A szerző elismerte, hogy van létjogosultsága, de azt súlyos problémának tartja, hogy emiatt hajlamosak vagyunk mindent hamar feladni, mert a közösségi média tökéletes lehetőséget ad arra, hogy tovább görgessünk, ha valami nem tetszik.
Ezután szóba került az is, hogy az írók és a történetek nem változnak, abban viszont nem biztos, hogy az olvasók mindig ugyanolyanok. Tóth Krisztina úgy gondolja, hogy sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint hinnénk. Az Ahonnan látni az eget erről is mesél, hiszen mindannyian hajlamosak vagyunk elhinni, hogy mások érdekesebbek, mint mi. „Ismerünk olyan nőket és férfiakat, akik keveset beszélnek. A férfiaknál ez az állvakargatós westernfigura, a nőknél meg van a démonian néző díva. Általában azonban semmilyen titok nem rejlik mögöttük, mégis szeretjük őket, mert mögéjük tudunk képzelni valamit.” A szerző szerint ezek a szerepek éppen attól működnek jól, hogy vajmi keveset tudunk a karakterekről. Azért is vágyunk ezekre a történetekre, mert általában a biztonságot keressük. Így viszont hajlamosak vagyunk beleragadni valamibe, legyen szó házasságról, munkáról, barátságról, amit ideje lenne elengedni. Éppen ezt az üzenetet közvetíti az Ahonnan látni az eget, ugyanis Tóth Krisztina szerint változtatni nem ciki.
