Tízből hányan – Párducpompa a Margón

Tízből hányan – Párducpompa a Margón

Rostás Eni | 2017. június 12. |

toth-0104.jpgFotó: Valuska Gábor 

Párducpompa fn. Pompás és enigmatikus kötet, melyben egy felelős állampolgár szomorú, kétségbeesett írásai olvashatók, többségük E/1-ben elmesélve, némelyikük olyan narrátor által, aki kísértetiesen hasonlít a szerzőre. Ha Tóth Krisztina új kötetének, az 50 tárcanovellát tartalmazó Párducpompának szótárbejegyzése (vagy minimum Wikipédia-oldala) lenne, Schiller Mariann szerint valami ilyesmi állna benne. „Ez nem az a könyv, ami nem fáj”, hanem az, amelyből egy marslakó száz év múlva kiolvashatja, hogy miféle emberek is éltek Budapesten - tisztelettel a kivételnek, akinek a szemében a szövegekben is megcsillan némi részvét. A fojtogatóan ismerős novellákat a Színművészeti Egyetem diákjai (Antóci Dorottya, Kovács Máté, Ábel Stella, Márfi Márk, Darvasi Áron) keltették életre, akik mindannyian Tóth Krisztina tanítványai, tenyéren, kannán és mellkason kísért Dés András.

Tóth Krisztina: Párducpompa

Magvető, 2017, 208 oldal, 3299 HUF

 

Azt, hogy a szerző mit viselt az aktuális könyvbemutatón, nem azért szokásom felemlegetni, mert a vörös szőnyegen is csak egyetlen kérdés jutna eszembe a párducpompába öltözött színésznők láttán (ti. Ki tervezte a ruhát?), hanem mert amikor az a bizonyos marslakó eljut majd a földre, és kinyitja a Tóth Krisztina-archívumot, képaláírás nélkül is tudni fogja, melyik fotó mikor készült. (Már ha feltételezzük, hogy behatóan ismeri az elmúlt század magyar irodalmát). Míg a Pillanatragasztóhoz kék alapon piros virág dukált, az új kötet borítója egy párducmintás felső képében manifesztálódott a Margó színpadán, egyszerre idézve (de egyáltalán nem lemásolva) a borító lengyelpiacos szőnyegét/ágytakaróját és a város random falfelületeire felfújt, barokkosan partinagyos szóösszetételt.

Tóth Krisztina a kicsi, fekete noteszébe gyűjti a novella-alapanyagot, amelyhez nincs szükség különösebb keresgélésre, a téma nemcsak hever az utcán, de szembe is jön, sodorja az élet, ősszel még a kabátot is képes meglobogtatni. A referencialitástól óvakodva azonban legtöbbször megváltoztatja a talált történetet, bár a Verset állva verejtékszagú népnevelése tényleg megtörtént vele. Azt már megtanulta, hogy indulatból nemcsak novellát, de válaszemailt sem szabad írni; az indulatírás a közérzetnek talán jót tesz, ám a szövegnek nem, az örökErzsikék és a múltból visszamaradt, bikanyakú bürökraták esetének formába öntésével például három évet várt. Nem bosszút akar állni a szövegekkel, nem személyeskedik, tehát nem a konfliktusról, hanem az abból kibomló jelenségről ír, a lehető legsemlegesebben.  A Párducpompa tárcanovelláiban tetten érhető ugyan a személyesség, de az indulat már teljesen lefoszlott róluk. A cél nem az, hogy egy szereplő magára ismerjen, hanem hogy a szöveg megmutasson valamit abból, amiben élünk, és aminek olvastán keserűen bólogatunk majd, hogy aha, hát ezt ismerem.

Nemcsak az egyenruhától megrészegült egyszeri igazságosztók vagy az életvitelszerűen migránsozó csemegepultosok miatt érheti ahaélmény az embert, de az Öreg néne őzikéje miatt is, még ha ez egy egészen más típusú aha is. Fazekas Anna örökzöldje Tóth Krisztina fiának és kislányának is fontos könyve (volt), bár ő ambivalensen is viszonyul a történethez - helyenként kimondottan idegesítik a rímei, meg a végén Kovácsjulcsaként bemasírozó, úttörőkendős szocializmus. A kötet emlegetése hasonló funkciót tölt be, mint a Tóth Krisztinaként narrált E/1., közösséget teremt, személyessé tesz, hiszen a kollektív emlékezet azonnal előhívja az ikonikus borítót, és a szerencsétlenül járt őzgidához mindenkit személyes élmények kapcsolnak -  legyen az egy unásig ismételt esti mese, vagy a már elsőre is erőltetetten hangzó poén, amikor kiderül, hogy az ember lánya történetesen épp a Mátra aljáról és a falu széléről érkezett.

A tárca a hétköznapi sztorizással rokon, épp úgy működik, mint amikor elkezdjük mesélni, hogy képzeldmitörtént, csak épp a másik reakcióit nem tapasztaljuk meg azonnal. Ha az E/1. a szerzőtől teljesen független személy, az általában egy-egy felcsippentett mondatból következik – Tóth Krisztina ilyenkor nem a történetet, hanem a figurát menti át a szöveg terébe, akit nem kell hosszasan jellemezni, elég, ha a szájába adja a saját mondatát. Sok helyre ezekért a mondatokért jár, a fodrász és a kozmetikus kész aranybánya, és aranybánya a Háy János-rajongó, vak gyógymasszőr is, akinek édesanyja a gonosz öregasszony archetípusa. Amikor a lány új lakást vásárolt a barátjával, anyuka első mondata a háztűznézőben annyi volt: Mondd, kislányom, minek két vaknak egy budai hegyekre néző lakás?

Tablókép Magyarországról tetovált tigrissel

A Párducpompa aktuálissá és izgalmassá tette a tárca már sokszor lesajnált műfaját, mert végre érkezett megoldás arra a problémára, hogy Facebook-posztnál hosszabb szöveget senki nem olvas már, miközben sokkal nagyobb arányban mesélünk videókkal a közösségi médiában és a távolságtartás ellenére...

Schiller megjegyzi, hogy azok a novellák, amelyekben tapasztalható valami emberi (részvét, segítő szándék), a kötet második felében helyezkednek el, a Párducpompa emelkedik, és a végén ad némi reményt. Tóth Krisztina eredetileg úgy állította össze a novellákat, hogy semmilyen menekülőutat nem hagyott az olvasónak, ám Dávid Anna (a kötet szerkesztője, a Magvető igazgatója – szerk.) javaslatára változtatott a sorrenden, hogy másoknak már ne kelljen átélniük az elviselhetetlen légszomjat. A kötet legnyomasztóbb tárcáját kiválasztani nem egyszerű feladat, de a Sötét égbolt, melyben egy felvilágosult taxis küldené gázkamrába a menekülteket, valószínűleg felférne a dobogóra. A taxiban utazó szerzőnek, aki a villamosra menekülve azon gondolkodik, hogy a körülötte utazók közül vajon hány értene egyet meglehetősen elégedetlen honfitársával, Wisława Szymborska Statisztikai összefüggések című verse jut eszébe. Tízből hányan, teszi fel a kérdést Schiller, Tóth válasza pedig minden, csak nem optimista. Jobb napokon fele-fele. Rosszabbakon meg - azt inkább hagyjuk.