Épp a múlt héten írtunk róla, hogy új regényen dolgozik Tompa Andrea, és az új kötetnek az otthonkeresés lesz a témája, közben pedig kiderült az is, hogy várhatóan július elsején jelenik meg, a címe pedig az lesz, hogy Haza.
„Bő tíz éve merült fel először, hogy e történet mellé oda kellene ülnöm. Akkor még természetesen nem volt történet, ha lett volna, talán nem kerülgetem ennyi ideig” – mondta Tompa Andrea a Nyugati tér blognak. „Csak a kérdés volt: mi lesz, mi lett azokkal, akik elhagyták (elhagytuk) a hazájukat. Ehelyett száz évvel korábbi mesét kezdtem mondani (ebből lett a Fejtől s lábtól), azután az Omertát. Kétszer léptem el tehát előle, mint ami túl személyes, terhelt történet, ugyanakkor kibeszéletlen, amihez nem tudok, nem akarok közel kerülni. Még ha ez a könyv nem lett is könnyű suhanás, mégis természetes volt aztán odaülni, és meghallgatni a világgá mentek történetét. Az elbeszélést mindig nehezítik és árnyalják a külső világ eseményei, a migrációs hullámok, a »haza« fogalmának kisajátításai, én a történeteket belülről, inkább az érzelmek és álmok felől hallgatom, ahogy eddig is.”
A Nyugati tér blog most egy részletet is megmutatott a kötetből:
„A test elmegy, de nincs már ideje megérkezni. Míg anyag az anyaggal, a test a látható világgal egyezkedik, elfogy a gyorsan pergő, sokat követelő idő. Ez a test már nem tud megérkezni. Pedig mindenki csodálja: az anyja hatvanhét évesen érkezett meg az új hazába. A gyermeke biztatta, segítette, bár a pakolásban, felszámolásban nem lehetett segíteni. Az anyja tíz hónappal korábban kezdett el csomagolni, mint ahogy végül teherautóra tették a kevés, jól kiválogatott bútort, néhány doboz könyvet, konyhai eszközt, végül kocsiba ültették, és egy februári napon megérkezett rendezett körülmények közé, egy másfél szoba-hallos, frissen kifestett lakótelepi lakásba. Rendezett körülményekből más rendezett körülményekbe. Pince is járt az új lakáshoz.
– Rézvirág. Itt úgy hívják, rézvirág – mondja, amikor az új lakásban meglátogatja, és visz neki egy csokor cinniát.
– Rézvirág – feleli az anyja még csak nem is kérdőn, hanem kijelentő módban, egy hajszálnyi felháborodással, mint aki valami képtelenséget ejt ki a száján, valami félreértést vagy ostobaságot.
Hogyan lehetne rézvirágnak hívni valamit, ami cinnia. Színházi felháborodás, megjátszott megütközés. Ez az új, itteni hangja: a csodálkozás és elutasítás hangja.
Fokozhatná a rézvirágot. A cinniát, amit másutt, a keleti vidéken egyenesen törökkontynak neveznek. Ezzel a csöppnyi teátrális felhorgadással az anyja egyértelműen megüzeni, hogy ha már ide megérkezett, örökre, attól ő még nem fogja rézvirágnak nevezni a cinniát. A víz is ihatatlan itt. I-ha-tat-lan, tagolja keményen.
Az osztálytalálkozón a Szabó házaspár meséli ugyanezzel a teátrális szótagolással, hogy ihatatlan. És megdöbbentő, hogy egy nagyvárosnyi ember issza, önmaguk gyilkosai, mert fogalmuk sincs arról, hogy milyen a jó ivóvíz. Holt, ízetlen víz az itteni.”
A teljes részletért kattintsatok IDE!
