Tompa Andrea március 4-én tartotta meg székfoglaló előadását a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián Regénykeresés: a hely és az ember címmel. Az előadás szövegét teljes terjedelmében később ITT fogják közzétenni, de az eseményről készült videók a Literán már megtekinthetők. A hóhér háza, a Fejtől s lábtól és az Omerta (interjúnk a könyvről ITT olvasható) szerzője a múlt nyelvéről, a megnevezés nehézségeiről, a mai regényhősökről és a döntési képességgel felruházott olvasókról is beszélt. A felvételek alapján most összefoglaltuk, hogy mi hangzott el.
- Székfoglaló előadásom középpontjában a hely és az ember, valamint az idő áll, ám mindenekfölött a nyelv. A nyelv, amely akadályoztatva van, hogy megbirkózzon a megnevezéssel.
- Bármilyen regényt írunk, már jártak ott előttünk, a modern regény alapképlete már létrejött. Hogy lehetséges-e új látásmódot teremteni és azt megnevezni, azaz nyelvet találni hozzá, ezt tartom a regény kihívásának.
- Bár nem vagyunk az elsők, és sosem lehetünk azok, de tekintetünk, nézőpontunk, vagy akár nyelvünk megkísérelheti a megnevezést, megkísérelhet valamit, ami még nem történt meg ezelőtt. A regénykeresés nyelvkeresés is.
- Mielőtt azonban szavakat, mondatokat, hősök hangjait keresnénk, előbb a nyelv lehetőségeit, helyét, elsősorban a nyelv nyilvánosságban, félnyilvánosságban és a szűk személyes térben elfoglalt helyét kell meglátnunk. Nemcsak az a kérdés, hogy mit tud vagy nem tud kimondani egy szereplő, mire van nyelve, hanem hogy az őt körülvevő idő, a történelmi idő mit és hogyan nevez meg vagy enged megnevezni.
- A nyelv és az elnevezés szorosan leképezi az időt és a teret, a bennefoglalt eseményeket, a hatalmi helyzeteket, hatalomváltásokat, a szűkölő és táguló tereket, amelyekről magam is írtam. Sokszor leginkább a nyelvtelenség és kimondhatatlanság tükröződik benne, a nevek és megnevezések problematikus léte.
- A múlthoz a nyelv nem áll rendelkezésünkre, nincsen készen. Ami készen áll, mert valakik már megalkották, az nem lesz a fikció saját nyelve, arra legfeljebb reflektálni tudunk, ott legfeljebb a nyelvet kikölcsönözni tudjuk.
- A Kolozsvári Állami Magyar Színház játékrendi könyvébe századokon keresztül feljegyezték, hogy az adott napon milyen előadást játszottak és azt is ha elmaradt, például háborús helyzet, sztrájk, vízhiány, betiltás, etnikai incidens miatt. 1918 végétől 1919 szeptemberéig zaklatottabb, sebesültebb lapokat nem tartogat e könyv. A nyelv hiánya vagy ennek a hiánynak a fokozatos bekövetkezése az a folyamat, amely láthatóvá válik ebben a korszakban, amit Trianon gyűjtőnéven ismerünk.
- 1918 telén még kimondható, vagy leírható a játékrendi könyvben, hogy a román Kormányzótanács betiltja az előadásokat. A betiltás szó helyet kap. Ám egy bő félév múlva már nem mondható ki ez.
- A megnevezés elbukik, a nyelv alkalmatlan. Egy történelmi helyzet nyelvileg leképeződik a kimondás lehetőségétől az elhallgatásig.
- Ezek a mondatok figyelmeztetnek a nehezen megismerhető történelmi pillanatokra, légkörre, állapotokra, egyszóval a valóságra. Mit lehet és mit nem lehet kimondani?
- A hiány kimondásáig bekövetkezik a kolozsvári magyar társulat kivonulása a Nemzeti Színház épületéből, ahol megtartják az utolsó Hamlet előadást, amely tüntetéssé változik. A korabeli sajtóban mindössze két sor tudósít róla, annyi, hogy megtartják. Sem az épület kényszerű átadása, sem az esemény várható demonstratív jellege már nem nevezhető meg. A cenzúra létrehozza a kimondhatatlan események sorát.
- 1940-41-ben újfajta nyelvhiány jelenik meg ebben a térségben, amely Észak-Erdély visszacsatolásával ismét kiürül. Mint minden hatalomváltáskor, a tér átstrukturálódik, az emlékezetet az új hatalom alakítja, elkezdődik Erdély nemzeti térré való átalakítása, új nyelv születik és új üres tér keletkezik, új diskurzus teremtődik.
- A magyar állami emlékezetpolitika valamennyi propaganda csatornáján alakítani kezdi az elnémult erdélyi magyar kultúra képét, azt a metaforát építve fel, hogy 1919-ben elnémult a magyar színészet és a magyar kultúra, és 22 évig, a felszabadító magyar hadsereg győztes bevonulásáig ez a közösség kényszerű némaságban élt. Így jön létre a kulturális emlékezetben az a mítosz, hogy 1919-ben a Hamlet-előadás megszakadt.
- Pedig a 22 év alatt a magyar színjátszás küzdelmesen, de folyamatosan, nagy áldozatokkal és olykor nagy teljesítményekkel is, de jelen volt.
- A Kolozsvári Nemzeti Színház újranyitásakor, 1941 novemberében szimbolikusan a „lenni vagy nem lenni” monológnál folytatják a Hamletet, ahol a mítosz teremtői szerint 1919 szeptemberében megszakadt.
- Az újjáalakuló térben új hiány keletkezik, eltűnik Janovics Jenő neve és az egész munkássága, a Janovics-korszak. A zsidótörvények miatt kitörlődik az emlékezetből, a sajtóból, a hírekből, és magából a dicsőséges Hamlet-előadásból is, amelynek rendezője és címszereplője volt és amely 1919-ben a helytállás és megmaradás szimbólumává vált.
- A játékrendi könyv címlapja üres hely. Mint palimpszeszt hordozza a kimondás és megnevezés lehetetlenségét, gátoltságát. A múlt neveire még emlékeztetni is kockázatos.
- Ez az üres, de voltaképpen sűrűn teleírt, gyakran sebes, felsebzett hely az a tér, amelyet a mindenkori regény terének érzek.
- Ami túlságosan értékes a közvélemény vagy egy szűk csoport számára, az mindig ki van téve veszélynek, megőrzése érdek és feladat. Sokszor már-már annyira felértékelődhet, hogy legfeljebb ellopni, tönkretenni, meggyalázni lehet.
- Janovics Jenő naplója impériumváltást rögzítő tárgy. A megtalált oldalak '18 decemberétől '19 októberéig rögzítik a Nemzeti Színház átadásának küzdelmét.
- A napló után hosszan és eredménytelenül kutattam, eltűnt, vagy nem is létezett. Mindössze egy részlet olvasható a Janovics-archívumban Kolozsváron. Ebben mondja el mi történt színházával abban az időszakban, '19-ben, hogyan vegzálta őt a hatalom és menekült el a bolondok házába. Csodás hamleti történet, ám olyan drámai eseményeket tartalmaz, amelyeket máshogyan is ellenőriznem kellett.
- A fikciónak nagy biztonsági hálóra van szüksége. Azt kínálja fel az olvasónak, hogy rábízhatja magát a szövegre, de tartson távolságot is. Az olvasó számára a biztonsági háló többek közt abból jön létre, hogy megbízhat elbeszélőjében.
- Az üres helyeken keresgélve, előző korok és helyek lenyomatait találva, hiányt és kimondhatatlant lelve vágtam neki sok más üres és reménytelen helynek, ahol átírások, átnevezések, bontások, átépítések, kimondatlanságok és hallgatások vártak.
- Mindez a múlt megismerésének rendkívüli nehézségére, valójában a lehetetlenségére figyelmeztet, miközben ez a lehetetlen mégis arra hív, hogy ostromoljuk.
- A múlthoz nincs kész a nyelv, ellenkezőleg, a nyelv csődben van, saját lehetetlenségét mutatja fel. Amikor megnevez, akkor is megbízhatatlan, hiszen kritikai leleplezés alá kell vonni. De ha fel is fedné magát, mennyire lehetne bízni benne?
- Janovics Jenő hatalmas drámai hős lehetne, de nem egy regényé. Túl nagy, túl drámai, túlságosan rendkívüli, túl sikeres. A jelen hőse sokkal kisebb, mindennapibb, drámaiatlanabb.
- A mindennapi embereket, akiket magam is kerestem és írtam, talált hősöknek neveztem. A hősök, akikről beszélek, nem látják magukat teljességgel. Ez a látás sem nekik nem adatik meg, de nekünk is csak részlegesen.
Tompa Andrea: A hallgatás mindig akkor a legérdekesebb, amikor megtörik
Fotó: Valuska Gábor„Azt terveztem, hogy a Fejtől s lábtól után egy százoldalas kis könyvet írok, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudok rövid könyvet írni" - mondja Tompa Andrea, aki ezúttal az ötvenes, hatvanas évek romániai diktatúrájából választott hősöket. Az Omertában egy széki cseléd, egy...
- Bár a hőseim mindent megtesznek, hogy bevonják az olvasókat a maguk igazságába, a törekvés az, hogy az olvasó képes legyen kritikai távolságot felvenni velük kapcsolatban, hogy rájuk láthasson, mérlegelhesse igazságukat, viselkedésüket, állításukat.
- Ebben a kettős kötésben kellene nekik megszületniük, közel jönni az olvasóhoz és távol maradni. Ezt a kettősséget nem az orosz formalisták elidegenítő technikája tanította nekünk, akik az irodalmiság általános jellemzőjének tartották az elidegenítést, amely felbontja az automatikus látást. Hanem a más művészeti ágban fellépő Bertold Brecht.
- Brecht olyan nézőt keresett a színházban, aki a színpaddal szemben helyezkedik el, azaz szemben áll vele, mérlegelni tudj a látottakat. Ehhez olyan játékmód kidolgozására volt szüksége, amely ezt a kettősséget képes létrehozni. Megszületett az elidegenítő effektus. A brechti színpad nem elvarázsol, hanem szabadon gondolkodni és dönteni engedi a nézőt.
- A hősök, akiket kerestem, egyszerre akarják bevonni a világukba és igazságukba az olvasót és távol tartani maguktól, hogy az olvasó rájuk lásson és mérlegelhesse igazságukat.
- Sokszor egyfajta ingajáratban vannak a két egymással ellentétes mozgást illetően, a közeledést és távolodást, az azonosulás és elkülönülés mozgásában, miközben ebben az ingajáratban mégis egy koherens személyiségnek kell kirajzolódnia, egy elhihető embernek.
- Mivel az irodalomban semmi mást nem látunk, csak nyelvet, ezt a közel-távolságot is csak a nyelvre bízhatjuk. Egy nehezített nyelv, ami az automatikus formákat bontja fel, máris alkalmas a távolság megteremtésére, hiszen létrehozza a hős idegenségét. Közben a közelség megteremtése olyan szituációt kíván létrehozni, mintha az olvasó fülébe közvetlenül és csak neki duruzsolna a szereplő.
- Ebben a távolságban, amelyben a másikat megértjük, de rá is látunk, formálni tudjuk saját világunkat, gondolatainkat. Mindez azonban már nincs odaírva, már nincs rá nyelv.
- A felhatalmazott olvasó, vagyis a hatalommal és döntési képességgel felruházott olvasó az, aki a szemem előtt lebeg. Ez az olvasó nem nyelvhez vagy földrajzi térséghez, műveltséghez, vagy társadalmi osztályhoz kötött, hanem ahhoz a készséghez, nyitottsághoz, bizonyos értelemben emberi érettséghez, elvégzendő munkához és szabadsághoz, hogy elfogadja a felhatalmazást, a szabad döntést és távolságtartást, végső soron a kritikai mérlegelés képességét.
