Hogyan határozná meg, mi a szólászabadság? Lehet ezt egyáltalán definiálni?
Nincs olyan, hogy totális szólásszabadság. Mindannyiunkat behatárol a társadalmunk, a törvényeink, a szokásaink, a digitális platformjaink. Ám egyértelmű minőségi különbség van egy relatíve szabad társadalomban tapasztalható szólásszabadság és aközött, amit Putyin Oroszországában vagy Hszi Csin-ping Kínájában látunk. Adam Zagajewski lengyel költő megfogalmazását szeretem, aki a filozófusok különböző szabadságfogalmai kapcsán azt mondja, hogy “soha nem fogom pontosan tudni, mi a szabadság, de abban biztos vagyok, hogy felismerem, mi a nem-szabadság”. Szerintem a szólásszabadsággal hasonló a helyzet.
A kötet magyar előszavában ír arról, hogyan vette át az irányítást az Orbán-kormány a magyar sajtó zöme felett. Orbán és a miniszterei közben következetesen arról beszélnek a különböző helyzetekben, hogy a tetteikre a választók többsége hatalmazta fel őket. Ez a Tocqueville-féle többség zsarnoksága a gyakorlatban?
Szerintem ez valami egészen más, igazából sokkal alattomosabb. Egy olyan információs környezetben, mint a magyarországi, ami látszólag szabad és plurális, de a valóságban nem az, és az emberek ugyanazt a narratívát, ugyanazokat az üzeneteket kapják a különböző, látszólag független forrásokból, a kormányzati plakátokról, az állami tévéből, a közösségi média, konkrétan a Facebook fizetett tartalmaiból. Ez sokkal alattomosabb, mint a szólásszabadság nyilvánvaló hiánya a diktatúrákban vagy a cenzúra működésében. Amit különösen problémásnak tartok, az a kontrollnak ez az új formája. A szólásszabadság szakirodalmának tekintélyes része a cenzúráról szól, ami egy közvetlen beavatkozás az állam vagy a diktátor részéről, hogy valami megjelenhet-e.
Ez a mostani a kontrollnak egy sokkal körmönfontabb formája, és igazából ez az, amit Magyarországon is látok.
Hol vannak a szólásszabadság határai? John Stuart Mill azt mondta, hogy a szabadságunkat addig gyakorolhatjuk, míg ezzel a másik embert nem korlátozzuk a saját szabadságában. De hogyan viszonyul a szólásszabadság a kisebbségek reprezentációs jogaihoz és érzékenységeihez?
A cenzúra mellett a szólásszabadság szakirodalma főleg arról szól, hol kellene lenniük a határoknak. Aztán persze a következő kérdés az, hogy ki határozza meg a határokat? Számomra a legjobb liberális társadalom az, ahol az állam által meghatározott törvények alapvetően nagyvonalúak. Szerintem a kulcs az erőszak, és a határ az a beszéd, ami erőszakhoz vezet vagy drámaian növeli az erőszak valószínűségét, mint amilyen például a folyamatosan ismételt, dehumanizáló beszédmód a romákról. Viszont mindabban, ami nem éri el ezt a határt, úgy hiszem, hogy érett állampolgárokként a médiában, az egyetemeken, a kultúrában meg kell próbálnunk nekünk magunknak kialakítani a határokat. Erről szól a szabadság: hogy te magad szabod meg magadnak a határokat ahelyett, hogy mások tennék meg helyetted. Nem pedig arról, hogy nincsenek határok. Úgy gondolom, hogy nagyon-nagyon körültekintőnek kell lennünk bármilyen kisebbség érzéseivel kapcsolatban, de nekünk magunknak kell úgy döntenünk, hogy azok leszünk. Nem kényszeríthet erre az állam vagy valamilyen lobbicsoport, ami például azt mondja, hogy nem indíthatsz szabadon vitát például a transzneműekről. Természetesen ezek a szabad viták szükségesek, ám tiszteletteljesen kell őket lefolytatni.
Október 13. és 16. között ismét vár a Margó Irodalmi Fesztivál könyvbemutatókkal és koncertekkel, ezúttal a Nemzeti Táncszínházban. Íme, ezekkel a külföldi szerzőkkel és könyvekkel találkozhatsz!
És hogyan találkozik mindez a cancel culture jelenségével?
A cancel culture a jobboldal, Orbán Viktor ideológiai vitájává vált. Woke, cancel culture, neo-marxizmus, ezekre hivatkozik az egész konzervatív nacionalista irányzat, ami, miközben beszélünk, sajnos éppen nagy győzelmet aratott Olaszországban. Úgyhogy én nagyon óvatos lennék ezzel kapcsolatban, és azt mondom,
ne lépjünk be a kulturális háborúba, hanem nézzük meg nyugodtan, mi észszerű és mi nem.
Például nekem nagyon tetszik a trigger warning (tartalmi figyelmeztetés, ami arról értesít, hogy az utána következő audiovizuális vagy írott tartalom egyesek számára felkavaró lehet - a szerk.). Tudjuk, hogy például a nemi erőszak túlélőit érzékenyen érintheti egy nemi erőszakot megörökítő felvétel. Így szerintem jó őket erre figyelmeztetni, ahogy a tévé is gyakran figyelmeztet bizonyos bejátszások vagy fotók előtt. És ott volt például az a francia tanár, Samuel Paty, akit szörnyű módon lefejeztek, mert Mohamed prófétáról szóló képregényt mutatott a diákoknak. Ő szólt előre, hogy aki akar, az elfordulhat vagy kimehet az osztályteremből, és jó, hogy így tett. Ami nem jó, az az, ha egy kis csoport, például diákok csoportja azt mondja az egyetemen, hogy nem tetszik nekünk, amit Germaine Greer vagy más feminista mond a transznemű emberekről, ezért ragaszkodunk hozzá, hogy azok se hallgathassák meg őt, akik akarnák. Ez diákok közti cenzúra, és ez helytelen. Differenciálnunk kell, nem általánosan ítélkezni, mert az utóbbi egyenesen a kultúrharcba vezet.
Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy Salman Rushdie-t megkéselték?
Személyesen ismerem Rushdie-t, így az első gondolatom természetesen az volt, hogy remélem, jól van. A második az, hogy istenem, nincs vége. Az egyik kifejezés, amit ezzel a típusú megfélemlítéssel kapcsolatban használok a könyvben is, az a merénylő vétója. Ez az a jelenség, amikor emberek azzal fenyegetnek meg, hogy ha ezt mondod vagy azt publikálod, akkor megölünk.
És íme, a merénylő megpróbált vétózni.
Szóval a második gondolatom az volt, hogy fokoznunk kell az erőfeszítéseinket, hogy a merénylő vétója ne érvényesülhessen.
30 évvel ezelőtt a fatva kihirdetése tette a globálisan láthatóvá az iszlamizmus és a nyugati szólásszabadság közti nagy eltérést. Ha akkor komolyabban vettük volna, hogy ez mi mindent jelent, akkor ma máshol tartanánk?
Tudja, találkoztam Salmannal 1989 végén, amikor éppen hazatértem Varsóból, Budapestről és Prágából boldogan és izgatottan a rendszerváltás miatt. Őt épp négy testőr védte, és azt mondta, “az én 1989-em eléggé más volt, mint a tied”. És igen, azt hiszem, már akkor felfogtuk, hogy ő éppen menekül, de szerintem igazából csak a dán karikatúrák óta vesszük komolyan a problémát. Szóval természetesen, ahogy Putyin Oroszországa esetén, hamarabb szembe kellett volna néznünk vele.
Mit szól a Meseország mindenkié című mesekönyv esetéhez? Hogy társadalmi kisebbségekről, nehéz helyzetű emberekről szóló mesekönyvet darált le egy magyar képviselő tiltakozásul az LMBTQ-tartalom miatt, és ez a cselekedete csinált reklámot a könyvnek Magyarországon, sőt, nyolc európai nyelven is megjelenik.
Lenyűgöző. Ennek Streisand-effektus a neve, és a jelenség arról az esetről kapta nevét, amikor Barbra Streisand próbálta meg letiltani a malibui óceánparti luxusházáról készült fotókat, aminek az eredménye az lett, hogy mindenki látta őket. Szóval csodálatos, mondhatni, az elnyomottak bosszúja, imádom.
A könyv egyik előzménye, hogy a kilencvenes években volt egy nagyszerű, cyberoptimista, cyberutopisztikus időszak, amikor mindenki azt hitte, hogy az internet szabaddá tesz mindannyiunkat. Ma egy cyberpesszimusta, sőt, cyberfatalista időszakban járunk. Mindenki csak az internet rossz oldaláról beszél, hogy milyen szörnyű dolgok vannak a Facebookon, és hogy mennyi az álhír és a dezinformáció.
Nagyon fontos emlékezni viszont arra, hogy még mindig mennyi felszabadító hatása van az internetnek.
És ez az eset is ilyen. Mármint hol tartana a szabad sajtó internet nélkül Magyarországon, sőt Oroszországban? A Navalnij Live Youtube-csatornának az ukrán háború idején eddig durván 20 millió oroszországi nézője volt, ami nagyjából megfelel az állami híradó nézőinek, hatalmas közönség.
A könyvét poszt-gutenbergi kiadványnak nevezi, hiszen az e-könyv változatába linkelték a forrásokat, ezekre tovább lehet lépni, illetve az Oxfordi Egyetem csapatával létrehoztak egy kísérleti weboldalt, a freespeechdebate.com-ot, ahova szintén tovább lehet navigálni a könyvből további információkért. A kutató, tanulni vágyó részem érdekesnek és izgalmasnak találja az ötletet - egy másik részemben viszont felmerült, hogy ez a lehetőség nem rombolja-e az olvasmányélményt?
Ez nagyon jó kérdés. Majd’ belehaltam, annyit dolgoztam ezen a poszt-gutenbergi könyvön. A Free Speach Debate Project 13 nyelven elérhető, és annak a sok linknek mind a helyén kell lennie, le kell őket ellenőrizni. És erre szinte senki sem használja őket! Mert az emberek egyszerűen olvasni akarják a könyveket. Ráadásul sok országban, mint Magyarországon is, a legtöbben még mindig inkább nyomtatott, fizikai formában olvasnak tényirodalmat. Szóval egyfelől igaza van, annyira, hogy valószínűleg én sem kattintanék el a tényirodalmi könyv olvasása közben. Ugyanakkor okosabb megoldást kell kitalálnunk erre. Mert hát
micsoda lenyűgöző fellendülése az emberiség tudáshoz való hozzáférésének az, hogy bármilyen forrást elérhetünk egy kattintással!
Úgyhogy nem bánom, hogy megcsináltam ezt a poszt-gutenbergi könyvet, mert nagyon érdekes kísérlet volt.
