A Tanácsköztársaság 133 napjának története a kádári emlékezetpolitika fontos része volt, majd a rendszerváltással az emlékezet süllyesztőjébe került. Hatos Pál új könyve, a Rosszfiúk világforradalma (olvass bele ITT) komplett és komplex képet fest erről az időszakról, amelynek története még mindig tele van fehér foltokkal. Hatos könyve viszont egyértelműen közelebb visz minket ahhoz, hogy jobban megértsük, mi történt Magyarországon bő száz éve, a történész ugyanis az előzményektől kezdve egészen a proletárdiktatúra kiépüléséig, majd a bukásig szálazza szét a történetet.
A könyv nagy erénye ugyanakkor, hogy túllép a politikacsinálók világán, és megmutatja a kisember túlélési stratégiáit is, összességében azt, hogy a társadalom legalsó szintjein hogyan csapódott le, amit a legfőbb politikai döntéshozók a fejük felett elhatároztak.
A szélsőséges történelmi helyzetek nem mindennapi döntési helyzeteket is hoznak, a Tanácsköztársaság pedig alapjaiban forgatta fel a hétköznapi életet. A Rosszfiúk világforradalmából egyértelműen látszik, hogy a proletárdiktatúra időszaka elképesztő történetekkel van tele – ezek között vannak végtelenül brutális, kegyetlen cselekedetek éppúgy, mint szürreálisak és abszurdak. Hatos Pál érthetően, időnként nagyon töményen, részletgazdagon, néha pedig kimondottan szórakoztatóan tárja fel ennek az időszaknak a történelmét. Rengeteg emlékezetes momentumot mutat be, viszont itt és most mi főleg az irodalmi vonatkozásúakra koncentrálunk: a bemutatón már szó esett Kosztolányiról és Babitsról, a könyv alapján pedig most újabb alkotók történeteit villantjuk fel a Tanácsköztársaság idejéből.
Krúdy és Márai
A Tanácsköztársaságért és céljaiért kezdetben a kulturális és művészeti elit sok tagja lelkesedett, és aktívan ki is vette részét a dicséretéből. Ma már olyan klasszikusan polgárinak tekintett írók is, mint az akkoriban újságíróként dolgozó Krúdy Gyula vagy Márai Sándor, írtak pozitív kicsengésű cikkeket erről az időszakról, hogy aztán később annál nagyobb legyen a csalódottságuk. Krúdy például írt termelési riportot, tudósított vörös jelvénnyel díszített grófok és grófnők húsvéti felvonulásáról (”Rendszerhű gúnnyal és – névtelenül.”), Márai pedig – akiből Hatos szerint a Tanácsköztársaság időszaka faragott irodalmi celebet – romantikus riportban számolt be arról, amikor a Fabik-különítmény terrorlegényei bevették magukat a székesfehérvári püspöki rezidencia falai közé:
„Milyen messze van ez az ember minden politikától, milyen tisztelni való ez az anarchia, amiben él, s mennyire a jövő politikusa mégis.”
Plakátok 1919-ből (forrás: Fortepan)
Az írói kataszter
A művészi megélhetés kortól és ideológiától független, a kérdés pedig égető volt a Tanácsköztársaság alatt is. A proletárdiktatúra idején az írók szerettek volna járadékossá válni, a kulturális ügyeket irányító Lukács György pedig felvetette, hogy lajstromozzák az írókat. Lukács vezetésével megalakult az Írói Direktórium (ennek olyan tagjai voltak, mint Balázs Béla vagy Kassák Lajos), a döntéseket ugyanakkor a Szellemi Termékek Országos Tanács hozta. Az itt folytatott vitákban arra jutottak, hogy nincs szükség jogdíjakra, viszont a proletárdiktatúrának sok könyv kellene. Az írói kataszteri bizottság szerint az lett volna az ideális, ha egy jó költő évi 24 jó verssel állt volna elő, és ezért egy jó szakmunkás bérét kapta volna. Kun Béla állítólag később azt mondta, hogy évente elég egy könyvet írni. Mindenesetre megállapították, hogy az alkotás „rendkívüli lelki feltételeket kíván”, ehhez pedig a Tanácsköztársaság anyagi hátteret is biztosított volna: az írói kataszterbe összesen 550 írót vettek fel – hogy kiket, arról például Kassák és Babits döntött. Az írói kataszternek végül olyan írók is a tagjai lettek, mint Móricz Zsigmond vagy Herczeg Ferenc. Ez a rendszer a bukásig működhetett, Hatos Pál szerint ugyanis Szabó Dezső a proletárdiktatúra utolsó napjaiig hiánytalanul felvette az írói ellátmányát; Szabó Dezsőnek amúgy a Tanácsköztársaság alatt jelent meg talán leghíresebb regénye, „a később az ellenforradalmi rendszer bibliájává lett” Az elsodort falu.
1919. május elsejei felvonulás a Rákóczi úton (forrás: Fortepan)
Kassák és a munkáspublikum
Kassák Lajos és a Ma folyóirat környékén gyülekező hívei az aktív fellépésben hittek: megvetették a múltat és forradalmi hevülettel várták a kommunista jövőt. Gyakran felléptek munkásközönség előtt is, de sokszor nem találták az utat a proletárszívekhez, és nem egyszer kifütyülték a performanszaikat: „A megnevelendő közönség már akkor is csodálatosan ellenálló volt, és a korszak progresszív punkjaival szemben a korabeli Mága Zoltánok játékát hallgatta szívesebben: Rácz Lacit és cigánybandáját, a Piros bugyellárist és más andalító népszínműveket, valamint vaskos kabarétréfákat”. Erre mondta azt a meg nem értett Kassák, hogy a „legreakciósabb közönség a munkáspublikum”.
Nyitókép: Kun Béla 1919-ben (forrás: Wikimedia)
