Már a beszélgetés elején egyértelművé vált, hogy Szvoren Edina különös című könyve pastiche-okat tartalmaz (a pastiche olyan alkotás, amely egy vagy több más művész munkájának stílusát vagy karakterét utánozza – a szerk.), és minden egyes írás címében szerepel annak a szerzőnek a neve, akit Szvoren imitálni akar (egy kivétellel jelenleg is élő alakok).
„Jó lenne minden könyvet új néven írni” – erre a mondatra emlékeztette Tompa Andrea az est főszereplőjét, aki fel is idézte saját óhaját. Ennek kapcsán mondta el, hogy számára a „távolító gesztus az írásban az egyik legelemibb szükséglet”, mert őt blokkolja a saját, személyes világa. Írásaiban így mindig tágabb és távolibb kontextusból indul ki, még akkor is, ha a végén visszatér saját magához. Úgy gondolja, minél többet enged be magából közvetlenül a szövegekbe, annál közelebb kerül az írói csődhöz. Tompa Andrea erre megjegyezte, hogy kicsit olyan ez, mintha az „ember le szeretné vedleni, ami ő” és ezzel újra is körvonalazná saját magát.
Nem utánozni akart, hanem azonosulni
Ezután a műfajról és annak megtalálásáról beszélgettek, Szvoren pedig kifejtette, hogy ha más írókat akarunk utánozni, akkor a paródia műfaja sokkal elterjedtebb nálunk, elég csak Karinthy klasszikus irodalmi paródiáira gondolni. De ő a parodistákkal ellentétben nem görbe tükröt akart tartani, sokkal inkább az volt a célja, hogy megkérdőjelezze az irodalomban, sőt az egész kultúránkban jelen levő egyéniségkultuszt. Úgy érzi ugyanis, hogy minden pillanatban arra törekszünk, hogy különlegesek, egyediek legyünk, és a létünk alapját is mintha az határozná meg, hogy különbözünk másoktól. Ha pedig mások modorában ír, akkor ezzel a hagyománnyal játszik, ezt kérdőjelezi meg, mintha azt mondaná, hogy
„nem érdekes ez a különbség”.
Bár ennek némileg ellentmond, tette hozzá, hogy csupa olyan szerzőt választott a könyvében, akiket „két mondatból fel lehet ismerni”.
Kiderült az is, hogy leginkább az Oravecz-próza imitálásától félt, mert úgy érezte, ez az elbeszélésmód, szemben Oravecz Imre költészetével, nem annyira korszerű, ezért talán utánozni is nehezebb. Ez utóbbiról, az utánzás és azonosulás különbségéről hosszan beszélgettek, Szvoren elmondta, hogy az, amit a kötetben csinál, részéről „nem utánzás, hanem azonosulás, sőt, lelki gyakorlat”. Ezt főleg akkor érezte, ha a megidézett szerző stílusa nagyon távoli volt és nagy erőfeszítéseket kellett tennie, hogy imitálni tudja. Hozzátette, hogy valójában nem „szolgai felmondásra” törekedett, hanem arra volt kíváncsi,
tud-e olyat, amit a kötetben szereplő pályatársai megírhatnának, de még nem írtak meg.
Nem utánozni, hanem „kitanulni” akarta az egyes írói beszédmódokat, és sokszor mintha előre megérezte volna (többek között Tompa Andrea és Haza című regénye kapcsán) merre fog tartani az író a későbbiekben.
Van olyan, hogy írói alkat?
A beszélgetés ezen pontján Bognár Péter olvasott fel a könyvből, méghozzá azt a részt, melyben Szvoren Edina az ő bőrébe bújt, és az ő prózaírói hangját igyekezett megidézni. A szövegrészlet elhangzása után az írói alkat megfoghatatlanságáról beszélgettek, arról, vajon mennyiben következik az írás a személyiségből. Bognár is bekapcsolódott ezen a ponton, és elmondta, hogy nem igazán tartja a személyisége részének azt, ahogy ír, sokszor pusztán véletlennek gondolja, hogy épp úgy fogalmaz, ahogy.
Ezt az elképzelést Szvoren Edina is osztotta, aki itt is a távolításról beszélt, és azt fejtette ki bővebben, hogy nyelvileg is távol kell mennie saját magától, a saját hangjától (attól, amit például egy személyes naplóban vagy magánlevélben használ). Ennek kapcsán arra is kitért, hogy az írás iránti vágy mindig nagyon erős volt benne, sokszor a mondanivalót is megelőzte, vagy ahogy ő fogalmazott: „Az írásvágy erősebb volt, mint az úgynevezett mondanivaló, írni akartam, miközben nem volt mit”.
Elmondta azt is, hogy úgy érzi, nincs kifejezett írói alkata, hacsak nem annyi, hogy „rövidprózista”, ebben azért, vallotta be, van valami alkati dolog, például az, hogy milyen szintű komplexitásokban gondolkodik. Később, az este egy másik pontján ezt magyarázva mondta el, hogy
„az érzékelésem szigetszerű, az egészet leegyszerűsítem, úgy tudom fejben tartani, hogy a minimumát keresem meg”.
Hozzátette még, hogy nem a sokszorozás gesztusai érdeklik, mint egy nagyregény íróját, sokkal inkább egyfajta redukció, még ha bizalmatlan is ezzel a szóval kapcsolatban.
Tompa Andrea megkérdezte, tanult-e valamit ezekből a stílusgyakorlatokból, Szvoren pedig bevallotta, hogy mindig is kerülte a dialógusokat, itt viszont többször használta ezt a számára szinte viszolyogtató formát. Arra is kitértek, hogy miért csupán egy női szerző szerepel a megidézett írók között: Szvoren elmondta, hogy ez nem népszerűségi lista, egyszerűen így jött ki a lépés. Nem sokszor ugyan, de volt olyan író, akivel kudarcot vallott, és alapvetően a nagyon felismerhető próza felé „húzta a keze”. Ezen a ponton kitért arra is, hogy az „írás nemcsak az életnek, hanem az írásnak is pótcselekvése”, az ember mindig arra megy, amerre tud, amit ír, azt valójában mindig egy másik írás helyett írja, magyarázta meg elsőre paradoxonnak tűnő állítását.
Végül kötetté álltak össze az írások
Később kiderült az is, hogy Nádas Péter és Tompa Andrea az elsők között voltak, akiket megírt, „bugyogtak fel belőlem a Nádas-mondatok”, említette, majd azt is elmondta, hogy amikor az első 3-4 ilyen írás elkészült, akkor vetődött fel benne, hogy lehetne ebből kötet is.
Zárásként maga a szerző is felolvasott egy részt a könyvéből, méghozzá a Tolnai Ottót imitáló írást, de itt még nem volt vége, mert a könyvbemutató közönségéből több kérdést is feltettek az írónak. Az egyik kérdező arra volt kíváncsi, gondolt-e arra, hogy nem rejti el az írások címében a neveket, volt olyan, aki arról kérdezte, nem félt-e attól, hogy a mások bőrébe bújás közben elveszíti saját hangját, illetve a négyféle borító kapcsán is érkezett kérdés. Szvoren Edina válaszaiban sok mindent érintett, beszélt a szerzői név erejéről, és elmondta, hogy „legtágabbra nyitott szemmel”,
a legnagyobb kíváncsisággal mindig a pályakezdő köteteket olvassa,
hiszen itt az író neve még nem támaszt semmiféle elvárást, nem sugall semmit előzetesen. Arról is beszélt, hogy életünk első könyveinek, elsősorban a kamaszkori olvasmányoknak milyen nagy hatása lehet a későbbi írói pályán, hiszen „az olvasmányainkat is írjuk”. Végül a borítóról beszélt, és elmondta, hogy bár a Czigány Ákos-sorozatot ő javasolta, a kiadó és a tervező, Pintér József ötlete volt a négyféle borító, ami nagyon jól rímel a könyv tartalmára is.
