Olvasás nélkül lehetetlen íróvá válni. Jánossy Lajos ezért arra volt kíváncsi, melyek voltak Szvoren meghatározó olvasmányai. A szerző alapélménye, hogy a szülei nem igazi kultúrafogyasztók. Szvoren születése előtt a szülei ugyanabban a színészházban dolgoztak. Édesanyja művészként, apja asztalosként és díszletkészítőként, ez az osztálybeli különbség pedig egész életükben meghatározta őket, és annak ellenére, hogy a szülei színházi emberek voltak, nem jártak színházba. „Kádár-kori jelenség volt, hogy az ember otthon ül. Kevés benyomás ért, ami szerintem összefüggésbe hozható azzal, hogy a szövegeim is egy-egy szűk területre fókuszálnak.” A kultúra morzsáit édesanyjától szedegette fel, aki kortárs magyar irodalmat olvasott. „Az első erős nyelvi élményem Jókai. Sokáig nem találtam hozzá hasonlót”. Szvoren évekig hárította a kortárs irodalmat, majd rátalált Esterházyra, aki áttörte a falat.
„A széppróza nyelve nem a mi nyelvünk. Hasonlít persze, de nem ugyanaz.” Szvoren szerint az írás külön nyelvi világ. Másképp és más gondolatok fogalmazódnak meg a beszélt és szépprózai nyelven, ezért
írás közben arra törekszik, hogy ledobja magáról a formaiságot.
„Nem azon a nyelven írok, mint amin zsemlét kérek. Azon dolgozom, hogy a szépprózai mondatok ne legyenek megfeleltethetőek a gondolataimmal”. Szvorennél minden szónak és mondatnak az a tétje, hogy berántsa az olvasót egy olyan világba, ahol a képzeletük egyetlen percig sem pihen. A szerző alapvetésének tartja, hogy mit mond el és mit titkol. „Ha kevés, de nagyon erős hívószó van a szövegben, az sokkal intenzívebben foglalkoztatja az olvasói képzeletet, mintha mindent leírnék.” Szvoren világában nemcsak ambivalens képek jelennek meg, de a frusztráltság is állandó jelenség. „Gyakran éltem meg, hogy nem azt mondom, mint amit gondolok, és itt nem az olyan helyzetekre gondolok, amikor az ember zavarában mást mond. A gondolataim kuszábbak, mint ahogy meg tudom őket fogalmazni. Az írás időt és teret ad, hogy eszembe jusson, mikor mit kellett volna mondani.”
Az íróvá válás témájánál maradva a szerző megrögzött naplóírónak nevezte magát. A napi történéseket azonban elferdítve írta meg a hatásosabb nyelvi képek kedvéért. „Állandóan rettegtem, hogy valaki belenéz a naplómba, ráadásul mániákusan hosszú mondatokat írtam. Egy hosszú mondat mai napig annyira elementáris érzéssel tölt el, hogy szinte már azt érzem, valamilyen helytelen dologról van szó.” Szvoren a naplóbejegyzésekben nem a történések valódiságát akarta átírni, egyszerűen sokkal fontosabb volt, hogy a mondat hatásos legyen. A szerző akkor került igazán közel a próza világához, amikor hosszú leveleket írt: „Pedáns vázlatokat írtam egy-egy levélhez”.
Szvorennél a valóság ábrázolása visszatérő dilemma, de azzal nem foglalkozik, hogy a saját irodalmi világa pontosan mit ábrázol. „Lehetséges, hogy egyszerűsítek? Nem tudom. Szerintem az írás önmagában valóságot teremt.” A szerző novelláiban minden koncentráltan és sűrítve jelenik meg. Éppen ezért érdekes, hogy Szvorenre az olyan szerzők nagyregényei voltak hatással, mint Thomas Mann, Proust vagy Nádas Péter. Jánossy Lajos így arra volt kíváncsi, hogyan lehet a Varázshegy és a Világló részletek után eljutni egy tömör, kompakt formáig. Szvoren szerint a prózának nincs számszerű valósága, ezért nem számít, hogy rövid- vagy hosszú prózáról van szó. Ettől függetlenül a szerző - aki karvezetőként szerzett diplomát - pontosan tudja, hogy milyen tétje van az időnek. „Ahogy a zenében, úgy a rövidprózában sem lehet kilépni az időből. Nincs olyan, hogy meghallgatom ezt a részt, vagy kihagyok valamit. Ahogy a zeneszerző vezeti a hallgatót, én úgy vezetem az olvasót. Olvasói szempontból pedig az a legélvezetesebb, ha rést találok a pajzson.” Szvoren a szövegeiben arra helyezi a hangsúlyt, hogy valamilyen módon manipulálja az olvasót. A szerző szerint ez az egyik lényegi különbség a novella és a regény között, majd a novellát a színházhoz hasonlítva azt is megjegyezte, hogy a rövidpróza egyszeri, ezért azonnal kell hatnia.
„A rövidprózában grabancon kell ragadni az olvasó memóriáját.”
Jánossy Lajos szerint a Pertu olyan jól megmunkált kötet, ami nem elsőkötetes szerzőről árulkodik. Szvoren ennek kapcsán elmondta, hogy nehezen fejez be bármit is addig, amíg nem érzi tökéletesen késznek. Ugyanakkor, ha valamivel túl sokat foglalkozik, elkezd valami egészen más iránt vágyakozni. Legutóbbi szövegeiben már főleg olyan témák jelennek meg, amelyeket korábban nagy ívben elkerült. Így volt az élőbeszéddel is, ami sokáig nem indította be a képzelőereje motorját, úgy érezte, hogy a párbeszéd elidegeníti a szövegtől. Hasonló távolságtartással tekintett a nevekre is. „A gyerekek közvetlen világa leírható státusznevekkel, nincs szükség tulajdonnevekre”. Annak ellenére, hogy a névadást Szvoren sokáig a képzeletrombolás jelképének gondolta, az Ohrwurm-jegyzetekben már nincs hiány nevekből.
A gátlásoknál maradva a műfajra terelődött a szó, ennek kapcsán pedig a szerző megjegyezte, hogy már saját maga szórakoztatása miatt is jobb lenne, ha más műfajban is kipróbálná magát. A filmet és a színházat hozta példának, de ezekkel kapcsolatban úgy érzi, nehézségbe ütközne, mert a filmben és a drámában teljesen más típusú mondatokra van szükség. Szvoren azon is elgondolkodott, hogy baj van a képzeletével. „Aki sokat képzeleg, annak lehet, hogy nem jó a képzelőereje.” A szerző lassú írónak tartja magát, aki elölről kezdi a munkát, ha az előző napi penzumot nem tartja elég jónak.
„Ha egy mondat nem alkalmas a tudatmódosításra, újra kell kezdeni.”
Szvoren az idő múltával sem lett megengedőbb magával, de jó pár berögződéstől sikerült megszabadulnia. Annak ellenére, hogy Mészöly és Bodor nem zsigerileg meghatározó vezércsillagai, mégis sokat formáltak a szövegvilágán. „Rajtuk kívül Thomas Mann és Nádas tört át a közöny falán. De valamiért újabban már csalódás a Varázshegy.”
A szerző Mondatok a csodálkozásról című kötetének bemutatóját ITT hallhathatjátok vissza, és IDE kattintva olvashatsz bele a kötetbe.
