„Olyan műfajt kerestem, amely a leginkább megfelel a világról alkotott elképzelésemnek, hogy átadjam, hogyan hallja a fülem és hogyan látja a szemem az életet. Kipróbáltam ezt-azt, és végül olyan műfajt választottam, ahol az emberi hangok magukért beszélnek. A könyveimben valódi emberek beszélnek a kor nagy eseményeiről, mint a háború, a csernobili katasztrófa és egy nagy birodalom bukása”. Akár írói ars poeticának is beillenének a fentiek, és az biztos, hogy Szvetlana Alekszijevics egészen kivételes életmű birtokában kapta meg 2015-ben az irodalmi Nobelt. Az akkori indoklás szerint az elismerést „többszólamú írásaiért” kapta, amelyekben „a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet”. Abban az évben még a Nobel-bejelentés előtt interjúztunk vele, akkor a következőt mondta:
„Nem választom a hőseimet, egyszerűen csak kiválnak a tömegből az egyéni hangok.
Bárkivel elbeszélgetek, legyen az hóhér vagy áldozat. Sztálin áldozata, Csernobil áldozata vagy Putyin áldozata... Annyi most az orosz katona, aki Csecsenföldön, Donyecknél vagy Szíriában él át szörnyűségeket, sérül meg. Nemcsak ahhoz kell bátorság, hogy írjak róluk, de ahhoz is, hogy köztük éljek.”
Szvetlana Alekszijevics 1948-ban a magyar határtól nagyjából 260 kilométerre található Ivano-Frankivszkban született, édesapja belarusz, édesanyja ukrán származású volt. Miután az apja leszerelt a hadseregből, visszaköltöztek a férfi szülőfalujába, ahol a házaspár tanárként dolgozott – az író felmenői négy generációra visszamenőleg falusi tanítók voltak. Alekszijevics már egészen fiatalon újságíróként dolgozott, és az akkori szabályok szerint csak kétéves munkaviszony után jelentkezhetett a minszki egyetemre. Az újságírói diploma megszerzését követően tanított, de főleg újságíróként, tudósítóként dolgozott különféle lapoknál. Több műfajban is kipróbálta magát, írt riportokat, novellát, esszét, és nagy hatással volt rá Alesz Adamovics munkássága, különösen a náci pusztítást megörökítő Égő falvak és a szintén világháborús Fejezetek a blokád könyvéből. Adamovics rendre szerzőtársakkal dolgozott, az általuk művelt – az orosz és belarusz irodalomban akkor újnak számító – műfajt pedig egyfajta kollektív regényként jellemezte, amelyben az emberek magukról beszélnek. Az ő művei sokat segítettek Alekszijevicsnek abban, hogy íróként megtalálja a maga útját. Egy későbbi interjújában erről azt mondta, hogy
az igazság mágnesként vonzotta, egyszerre gyötörte és hipnotizálta,
és arra törekedett, hogy azt papíron is rögzíthesse, megörökíthesse.
1983-ban fejezte be a Nők a tűzvonalban című könyvét, ám a kiadására két éve várnia kellett. A kötet az addigi szovjet történeti narratívától egészen eltérően rántotta vissza olvasóit a Nagy Honvédő Háborúba, és olyan női sorsokat villantott fel, akik a férfiak mellett, őket segítve vették ki részüket a harcokból, ám utóbb csak felejtés vagy megvetés jutott nekik. Sokan közülük egészen fiatalon álltak be a seregbe, és mesterlövészként, ápolónőként vagy sofőrként dolgoztak. A dicső, heroikus ábrázolástól ugyanakkor nagyon távol állt az a kép, amely a változatos, sokszínű női történetek kirakósdarabkáiból összeállt, és az írót azzal vádolták, hogy könyvével lejáratja a hős szovjet nőt. Alekszijevicset naturalizmussal és pacifizmussal, emellett kommunista- és kormányellenes nézetekkel vádolták, és könyvét csak Mihail Gorbacsov hatalomra jutásával és a társadalmi reformok meghirdetésével publikálhatták. 1985-ben egyszerre jelent meg a könyv Minszkben és Moszkvában, és a következő években többször újra kellett nyomni – összesen több mint kétmillió példányt adtak el belőle. Ugyanabban az évben jelent meg az Utolsó tanúk, amelyben azoknak az embereknek adott hangot, akik gyerekként vagy kamaszként élték át és élték túl a második világháborút. „A háború az én történelemtankönyvem. A magányom… A gyerekkor idejét elveszítettem, az kihullott az életemből. Gyerekkor nélküli ember vagyok, gyerekkor helyett nekem háború jutott” – mondta egyikük.
1989-ben jelent meg a Fiúk cinkkoporsóban, amellyel Alekszijevics egy újabb tabutéma legmélyére nyúlt. Az anyaggyűjtés során négy évig járta az országot, hogy könyvében megszólaltathassa az afganisztáni háború szovjet veteránjait, az özvegyeket és az áldozatok édesanyjait. Alekszijevics ezzel egy újabb mítoszt döntött romba, és a könyv kiváltotta a hadsereg és a kommunista párt rosszallását és neheztelését is. „A férfiaktól büntetlenül nem lehet elvenni ezt a legkedvesebb, legdrágább játékszert – a háborút. Ez mítosz… Ez ősi ösztön… Én viszont gyűlölöm a háborút és még a gondolatát is annak, hogy egyik ember jogot formálhat egy másik ember életére” – idézi a könyvben egyik megszólalóját. Egyik leghíresebb kötete az 1997-es Csernobili ima, amely a nukleáris katasztrófa utóhatásaival foglalkozott, és megszólaltatta benne a mentés túlélőit, az özvegyeket, az egykori pártfunkcionáriusokat, a környék hajdani lakóit – a könyv iránti érdeklődést pár éve a belőle készített HBO-sorozat hozta újra el.
Magyarul 2015-ben jelent meg az Elhordott múltjaink című kötete. Korábban azt írtuk róla, hogy a könyvben „szemtanúk visszaemlékezéseiből, a ’belső szocializmus’ apró darabkáiból áll össze és hullik darabjaira a Szovjetunió, maga alá temetve híveit és titkos ellenségeit, rehabilitálva a szabadság éveiben oly kívánatos kispolgári létet. Alekszijevics könyve épp olyan, mintha kimennénk egy politikai tüntetésre, és a demonstrálók mellett a hangosan fújoló ellentábor tagjait is faggatni kezdenénk. Tele van dühvel és elégedetlenséggel, gyásszal és könnyekkel, váddal és önváddal, hóhérokkal és áldozatokkal”.
Alekszijevics könyveit 45 nyelvre fordították le, sok színdarab és film is készült belőlük. Egy könyv megírása több évet vesz igénybe, mindegyikhez több száz interjút készít, és több generáció képviselői is megszólalnak bennük. A módszere változatlan, diktafonnal rögzíti a beszélgetéseket, majd leiratot készít. A munka következő fázisát egy interjúban a fizikai küzdelemhez hasonlította, és azt mondta az irodalom szabályai szerint ír tényirodalmat. Az írás ezen szakaszát ahhoz hasonlította, ahogyan Rodin szobrászkodott – utóbbi azt mondta, megbirkózik a kővel. Alekszijevics ugyanezt csinálja az idővel, megszabadul a sallangoktól, megtisztítja az anyagot, és művészetet csinál belőle. Viszont nem száraz tényeket rögzít, hanem, ahogy a saját oldalán fogalmaz,
„az emberi érzések történetét” veti papírra.
Egészen pontosan azt, amit az emberek gondoltak, amit megértettek az átélt eseményekből, ahogyan emlékeztek rájuk. Az illúzióikat, a reményeiket és a félelmeiket is igyekszik megragadni, könyveit pedig sok ezernyi hangból, sorsból, élettöredékből komponálja.
Szvetlana Alekszijevics díjainak se szeri, se száma, munkásságát azonban nyilván nem ez határozza meg. Gyakran hallatja hangját közéleti kérdésekben, az ellenzék egyik meghatározó alakjaként, Lukasenka belarusz elnök egyik legismertebb kritikusaként tartják számon. Jellemző eset, hogy amikor 2015-ben megkapta a Nobelt, Mihail Gorbacsovtól kezdve a francia és a német elnökökig rengeteg ember gratulált neki – kivéve a saját országa államfőjét. A 2020-as belarusz választásokat után, amikor sok demonstrálót börtönbe zártak és az ellenzéki vezetők közül többeket külföldre toloncoltak, Alekszijevics nyílt levélben tiltakozott a kényszerintézkedések ellen. Ugyanabban az évben a Minszkben szolgáló diplomaták akadályozták meg, hogy letartóztassák. Akkor elhagyta az országot, jelenleg is Berlinben él. Az Ukrajna elleni orosz háború ellen is felemelte szavát – akkor azt mondta: „A sötétség minden oldalról érkezik, de mindig vannak emberek, akik a fény oldalán harcolnak”.
Felhasznált források: Nobel Prize, The Guardian, alexievich.info
