1944-ben a Nácik bevonulnak Magyarországra, és egy kislány, aki eddig Susan néven ismerte önmagát, új iratokat, új önazonosságot kap. Így kezdődik Susan Rubin Suleiman története. Az amerikai tudós azon kevés magyar zsidók egyike, akik még időben el tudtak szökni a deportálás elől, és egy másik országban új életet kezdeni. A történelem pedig nem állt meg. Suleiman elismert feminista professzor a Harvardon, sok év és rengeteg elismert munka után végül úgy dönt, ideje szembenézni azzal a kislánnyal, aki egykoron elhagyta Budapestet.
A történelem lánya, amely a Kalligram kiadónál, Szűcs Anna Emília fordításában jelent meg, ennek a szembenézésnek az eredménye. Egy emlékirat ami az önéletrajz műfaját kitágítva gondolkodik emlékezésről, identitásról és otthonról. Suleiman írása a tárgyak fontosságát emeli ki, hogy minden kézzel fogható emlékünk, legyen akár egy kép vagy egy sakktábla, képes megnyitni egy átjárót a jelen és a múlt között.
Susan Rubin Suleiman: A történelem lánya
Ford.: Szűcs Anna Emília
A sárgacsillagos ház
Az éjszaka közepén az anyám felkelt és felöltöztet. Ő, az apám és a nagyanyám suttogva beszélnek, kapkodnak. Miután felöltöztet, az anyám megfogja a kezem, és leszaladunk a lépcsőn, még mindig félálomban. Vagy talán ölbe vesz, és úgy együtt fut le velem. Letépte a sárga csillagot a kabátjáról. A lépcső alján lelassítunk. Csendőrök vannak az ajtó mindkét oldalán, a házmester mellettük áll – egy molett, fiatalos nő, vastag kabátban és szőrmepapucsban.
A munkakörébe tartozik felismerni a zsidó bérlőket, hogy egyikük se hagyhassa el egyedül az épületet. Lát minket, de nem szól semmit.
Anyám és én elsétálunk a házmester és a katonák mellett, ki az utcára, ahol már hajnalodik. Szorosan fogja a kezem. Egyenletes ütemben haladunk az utcán a sárga templom felé. Ne nézz úgy, mintha nem ide tartoznál. Miután befordulunk a sarkon, futni kezdünk. Őrült, pánikba esett rohanás a következő sarokig, aztán lihegve megállunk. Megmenekültünk.
Egy bérházban laktunk akkoriban a város forgalmas részén, a pesti oldalon. Homlokzatán három erkéllyel, melyek fejjel lefelé fordított háromszöget alkottak. A miénk a felső kettő közül volt az egyik, kovácsoltvas korlátai között kinézve figyelni lehetett az alatta elsétáló embereket. A házba belépve az első dolog, amit megláttunk, miután áthaladtunk az előcsarnokon, az a hatalmas macskaköves udvar volt, melyet minden emeleten kovácsoltvas korláttal szegélyezett gang vett körbe – felnézve az embernek olyan érzése lehetett, mintha egy bonyolult ketrecbe került volna. Balra volt a széles kőlépcső, amely a legfelső emeleten lévő lakásunkig vezetett, három emelettel feljebb. Mindig fel-alá rohangáltam a gangon a lakásunk előtt, és mikor lenéztem, beleszédültem. Kapaszkodtam a korlátba, a szívem kalapált az izgalomtól és félelemtől, közben végig tudtam, hogy biztonságban vagyok. Aztán a nagyanyám behívott rágcsáért vagy vajas kenyérért; vastagon szelt, széles karimájú rozskenyérből, tetején egy sóval meghintett zöldpaprika-szelettel. („Fúj!”, grimaszolnak a gyerekeim évekkel később, amikor erről mesélek nekik – de imádják a zöldpaprikát, a vérükben lehet.)
Az Akácfa utcában laktunk, bár az utcában nem voltak akácok, vagy más fák; nem messze volt a Kis Diófa utca, amiben szintén nem voltak növények. De közel voltunk az Andrássy úthoz, amelyet rengeteg fa szegélyezett, a sugárút egészen a Hősök teréig és a Városligetig nyújtózott. A kiruccanások az Andrássyra mindig nagy örömöt jelentettek: az elegáns üzletek kirakataival, a lenyűgöző Operaházzal, és főleg a cukrászdákkal, ahol fagylalttölcséreket vettünk hazafelé, ha meleg volt, vagy gesztenyepürét télen, a tetején tejszínhabbal. Az utcánk sarkán egy sárga templom volt: néhány utcával lejjebb a másik irányba állt az ortodox zsinagóga és az Ortodox Hitközség épülete, ahol az apám dolgozott.
A templomot leszámítva a sarkon, ez főleg vallásos zsidók által lakott terület volt, sokan közülük elég szegények voltak. (A gazdagabb, jobban asszimilálódott zsidók Pest más részein éltek, vagy Budán.) Péntek reggelenként nők álltak kígyózó sorokban a vásárcsarnok előtt a házunk közelében, pontyot vettek a vacsorához – megfőzték és hidegen tálalták a kocsonyájában, a húsleves és a főtt marhahús előtt.
A sábeszkor tálalt menühöz a nagyanyám sokszor csinált sóletet: a babból és marhából készített ragut, amely egész éjjel a péknél főtt, és amelyet a keresztény cselédlány hozott haza a reggeli istentisztelet után, aki a villany le- és feloltásáért is felelős volt a lakásunkban.
A Tóra szerint a zsidóknak tilos dolgozniuk sábeszkor, és ez a villanyoltásra is vonatkozik.
*
A zsidók, akik túléltek, majdnem mind Budapesten tartózkodtak a megszállás idején. A nem szisztematikusan végzett deportálások magyarázzák azt, hogy Kelet-Európában napjainkban Magyarországon él a legnagyobb számú zsidó lakosság. (A budapesti zsidók „csak” rendkívüli deportálásokat és gyilkosságokat szenvedtek el: húszezer embert lőttek a nyilasok a Dunába 1944 őszén és telén.) 1944 júniusában a kormány közel kétezer lakóépületet nyilvánított sárgacsillagos házzá a városban (vagy csak csillagos háznak, mivel mindenki tudta mit jelent a szó), és kényszerítette a zsidó lakosságot, hogy költözzenek oda, egy egész családnak egy darab szobát kijelölve. A ház, amelyben éltem, az Akácfa utca 59. is ilyen sárgacsillagos ház lett. A bejárati ajtó fölötti házszám fölé ragasztott hatalmas sárga csillag jelezte, hogy zsidók laknak itt. Néhány keresztény is lakott itt persze, emlékszem egy hölgyre az emeletünkről, aki a kis Jézusról mesélt történeteket nekem, és akit kedveltem, mert szépnek tartottam. Azok az emberek maradhattak, akik egyébként is ezekben a házakban éltek – a zsidó bérlőknek egyszerűen csak helyet kellett szorítaniuk az újonnan érkezőknek. Legalább nekünk nem kellett kiköltöznünk.
Csak jóval később kezdtem ezután az időszak után kutatni, miután visszafordult bennem a felejtés – így gondoltam az eszmélésre, ami Anyám végső betegségével köszöntött rám néhány évvel a halála előtt.
Egészen addig életem első tíz éve Budapesten távoli, teljes homályba veszett, amivel nem tudtam kapcsolódni. Természetesen tudtam, mi történt velem gyermekkoromban, de sohasem beszéltem erről az időszakról, sose meséltem történeteket a férjemnek vagy a fiaimnak róla. Magam is alig gondoltam rá, túlságosan lefoglalt a karrierem, az anyaság, egy dolgozó amerikai anya összes kötelezettsége. Dolgozó amerikai nő voltam: sok energiát és időt fektettem abba, hogy azzá váljak. Végül még látványos sikereket is elértem: egyike lettem annak a kevés női professzornak, akit állandó munkatársnak neveztek ki a Harvardon, még mielőtt betöltöttem volna a negyvenötödik életévemet. Sok erőfeszítésembe került elérni ezt a célt, és egy válásba – semmi sincs ingyen az életben, ahogy az anyám mondogatta.
Visszafelejtésnek azt a fokozatos folyamatot hívom, amelyben felszínre engedtem az emlékeimet, és meg akartam őket írni. Anyám betegsége idején kezdődött, amikor eldöntöttem, hogy visszatérek Budapestre, és magammal viszem a két fiamat is. Michael tizennégy volt, egy nyakigláb tinédzser; az öccse, Daniel pedig hétéves. Rájöttem, hogy bár akkor nem így gondoltam rá, de meg akartam mutatni nekik a helyet, ahol gyerek voltam, és ahol a nagymamájuk, az édesanyám, akit ők öregnek és betegnek ismertek, fiatal nő volt. Az ötletet a tervezés követte. Budapest még mindig a vasfüggöny mögött volt, de a ’80-as évekre viszonylag könnyűvé vált a városba utazás. 1984 augusztusában repülővel utaztunk Párizsból Budapestre, pontosan harmincöt évvel azután, hogy elhagytam szüleimmel a várost.
Az 1984-es budapesti visszatérés fordított a történelem felé – nemcsak a személyes történelem felé, amely már jelen volt a saját feminista irányú kutatásaimban és másokéban is (gyakran viccelődtünk azzal, hogy a feminista kritika végre lehetővé tette számunkra, hogy kimondhassuk: „Én”, amikor irodalomról írunk), hanem a kollektív történelem irányába is: a Történelem felé, nagy T-vel és nagy fejszével, hogy a francia író, Georges Perec „hache” francia szóra épített szójátékát idézzem [Az eredetiben ez így hangzik: „[…] History with its capital H and big axe, as the writer Georges Perec punned on the word hache in French.” Az „hache” szó jelentése franciául „fejsze”, a szerző az angol nyelvű eredeti szövegben a „h” betűre alapozza a szójáték beidézését – a fordító.]
Az évek során szépen lassan fő elfoglaltságommá vált írni és tanítani a második világháborúról és a holokausztról, beleértve azt is, ahogyan az egykori gyerekek emlékeznek azokra az időkre. A háború és az emlékezet tudósává váltam.
*
Sosem tudtam meg, hogyan szereztünk hamis papírokat: Jakabék valószínűleg valódi emberek voltak, akik Erdélyből menekültek. A Jakab hasonlít a Jákobra – furcsa, hogy a magyaroknál ez nem zsidó név. Feltételezem, hogy Apu az Ortodox Hitközségen keresztül szerezte meg az iratokat, ahol néhány fiatal zsidó ellenálló csoportot hozott létre, akik főleg hamis iratokkal foglalkoztak. Mindenesetre a papíroknak köszönhetően a szüleim találtak munkát egy budai birtok gondnokaiként. A birtok tulajdonosa egy idős arisztokrata nő volt, egy szobrász. Nincs emlékem arról, hogyan nézett ki, de magas, vékony, kedves asszonynak képzelem, fehér hajjal – mint Babar történetéből az Öreg Hölgy, amit néhány évvel később olvastam. Anyám elmesélése alapján az öreg hölgy nagyon megszeretett engem, még azt is felajánlotta Anyámnak, hogy néha a kádjában fürdessen meg. Többnyire egy kis zománcozott medencében mosdatott, amíg én a szobánk padlójánál álltam a kályha mellett. A szoba olyan kicsi volt, hogy simán nekiütköztem volna a kályhának, és megégettem volna magam, ha nem figyelek oda. Akkorra már begyújtottunk; ősz volt, kezdett hidegre fordulni az idő.
A nevem Mária. Édesanyám minden reggel elsuttogja, hogy sose felejtsem el, ne mondjam meg a valódi nevemet, bárki is kérdezzen. Mondom neki, hogy ne aggódjon, nem fogom elárulni. Felnőttnek és felsőbbrendűnek érzem magam, hogy ilyen titkot hordozok.
A házban az öreg hölgyön és rajtunk kívül négy másik ember élt még: a szobrásznő fiatal unokaöccse a feleségével együtt, akik nemrég házasodtak meg, és egy idősebb házaspár, akik szintén valamilyen gondnoki feladatot láttak el. Sok éve éltek már itt, gyanakodtak ránk. Egy nap arról kérdezgettek, hogy mi volt édesanyám leánykori neve. Azt mondtam, hogy nem tudom, majd szóltam Anyámnak. Ő megkérte őket, hogy ne kérdezzenek ilyesmiket tőlem: nem látják, hogy még csak egy kisbaba vagyok? A leánykori neve Stern volt, zsidó név. Ismertem ezt a nevet, a nagymamámé volt. Szerencsénkre azt nem tudtam, hogy mit jelent a leánykori név.
*
Karácsonyra feldíszítünk egy fát. Énekelem a Csendes éjt, és ajándékokat kapok: Anyám egész decemberben tanította a dalt. Egy Kisjézus fekszik a bölcsőben a fa alatt. Lenyűgöz a kisded élethű alakja és az anyja arany haja, de legjobban a csillogó színes gömböket és az ezüstszalagokat szeretem a fán. Néha sajnálom, hogy mi nem vagyunk keresztények – akkor lehetne minden évben egy ilyen fánk.
Januárban keserves hideg lett, és havazni kezdett. Éjszaka légitámadások voltak, elkezdtük az éjszakákat mind a pincében tölteni. Hamar kiderült, hogy az apám a férfi a házban. Mindig ügyelt rá, hogy mind összegyűltünk-e a pincében a légitámadások alatt, akár nappal is. Hallgatta a rövidhullámú rádiót, és szólt, amikor a németek elkezdtek visszavonulni. Amikor a csövek befagytak, és nem volt vizünk, ő szervezte az éjszakai expedícióinkat a hógyűjtéshez.
Hogyan is tudnám leírni azokat a téli éjszakákat? Éveken át úgy éltek bennem, mint annak az óriási kalandnak a jelképei, amire visszatekintve és újramesélve a háború vált számomra. Fehér lepelbe burkolva repül át tucatnyi árnyék egy hófedte tájon. A leplek miatt nem látnak minket az égből, egybeolvadunk a fehér talajjal és a fákkal. Puha hóhalmok, sötétség és csend – és ezzel a csendes szépséggel együtt egy bizsergető cselszövés érzése. Edényeket és lábasokat cipelünk, kanállal tiszta havat szedünk beléjük. Amikor egy lábas megtelik, bevisszük és kiürítjük egy üstbe a kályhán, aztán visszamegyünk még többet gyűjteni. „Három üstnyi – mondja apám – elég víz két napra.”
Nem tudom, hogy valójában összesen hányszor gyűjtöttünk havat. Talán csak kétszer, vagy egyszer. De nem is számít. Látom magam, ahogy diadalittasan, önelégülten, türelmetlenül várom, hogy a forró hó lehűljön, és tudjak belőle inni.
Ahogy a poharat a számhoz emelem, tekintetem találkozik Apu tekintetével. Örömteli pillantást váltunk. Ötéves vagyok, és havat iszom. Kint bombák hullanak. Bent, a gőzölgő konyhában semmi sem árthat nekem.
Az oroszok februárban érkeztek. De előtte német vendégeink voltak. Egy visszavonuló alakulat megszállta a házat, és rádióállomást állított fel a konyhánkban. Távolságtartóak, udvariasak, hétköznapiak voltak. Szörnyetegeket képzeltem el, olyanokat, mint Hitler. (Hitlernek szarvai voltak, óriás volt.) Anyám ételt készített nekik, kihallgatta a beszélgetéseiket – nem is sejtették, hogy érti, amit mondanak. Aztán elmesélte apámnak az egészet, de semmi újat nem tudtak meg. Vesztettek vagy sem, számunkra még mindig veszélyt jelentettek. Néhány nap múlva elmentek. Nagyon elégedett voltam magunkkal – okos Dávidok, aki túljártak Góliát eszén.
Pár nap múlva egy bomba a kertünkbe csapódott be. Szörnyű hangja volt, egy pillanatra azt hittük, vége mindennek. Amikor rájöttünk, hogy nem érte baj a házat, elég jó kedvünk lett, és ahogy világosodott, azonnal kimentünk megvizsgálni a bombát. Hogy kié, azt nem tudtuk, de ott ült, a háztól kevesebb mint harminc méterre, egy kör alakú kráter közepén, sötétzöld görögdinnyeként. Valahogy mindez akkor szórakoztatónak tűnt, bár folyton azt ismételgettük, hogy mennyire szerencsések vagyunk, mennyire tragikusan ironikus és ironikusan tragikus lett volna meghalni akkor, amikor a háború már majdnem véget ért.
Az oroszok mosolyogva, parádésan, nagy bundákba burkolózva, szőrmével a fejükön érkeznek. A felszabadítóink – üdvözöljük őket. Amikor meglátják apám aranyóráját, boldogan nevetnek, és elkérik tőle.
Nem értjük, amit mondanak, de a gesztusaik világosak; apám leveszi az órát, és odaadja nekik. Aztán megkérik Anyámat, menjen el a táborukba, és főzzön nekik. Átkarolják, nevetnek. Anyám rám mutat, visszanevet, és megrázza a fejét: ki fog akkor gondoskodni a kislányról? Tovább győzködik, de ő kitart. Teljesen meg vagyok rémülve. Végül elengedik.
Ezután minden homályba vész. Mennyi ideig maradtunk még a házban? Elmondtuk valaha az öreg hölgynek, hogy kik vagyunk? Anyám elmondása szerint beteg volt, és meghalt a háború utolsó napjaiban. De erről sincs emlékem.
1945-ben, valamikor március és május között visszasétáltunk a házunkhoz, egy ideiglenes hídon keltünk át a Dunán. A visszavonuló németek az összes hidat lebombázták. A szüleim között sétálva, fogva mindkettőjük kezét egy-egy oldalról, őrülten szerencsésnek és abszolút győztesnek éreztem magam, mintha a túlélésünk teljes egészében rajtunk múlt volna, miközben teljesen a véletlennek is köszönhettük volna. Akkor még nem voltam tudatában ennek a paradoxonnak, vagy ha tudatában is voltam, nem tudtam volna kifejezni. De ahogy idősödtem, feltűnt, hogy gyakran éreztem így az életem kapcsán: saját cselekedeteim eredményeként láttam az eseményeket, legyen az akár jobb vagy rosszabb kimenetelű – és ugyanakkor, ellentmondásosan, a tiszta szerencse eredményeként.
Aznap főleg csak némán bámultam, próbáltam mindent megjegyezni – későbbi felhasználásra, bár pontosan még nem tudtam, mire. Döglött ló fekszik az oldalán az úton, kinyújtott lábaival; valaki négyzet alakú lyukat vágott a hátába a húsért. Időről időre egy szétbombázott fal mutatja, hol állt nem olyan régen egy ház. Üres üzletek mellett haladunk el, ajtajaik szélesre tárva – kirabolták őket, mondja Anyám. Az egyikben, a pult előtt a padlón, egy fehér hajú nő fekszik holtan. Nem tudom levenni a szemem róla, Anyám noszogató húzása ellenére sem.
Ki ölte meg? Pénzért tették? Milyen lehet most a bőrének tapintása – hideg és állatbőrszerű? Egy idő után abbahagyom a gondolkodást és a nézelődést. Arra koncentrálok, hogy egyik lábam a másik után tegyem.
Az utcánkban az összes ház ép. Bemegyünk a miénkbe, azon a kapun keresztül, amin át egy évvel ezelőtt a házmester elengedett minket. A belső udvart törmelék borítja, a falakon lyukak, melyek lövedékek nyomaira hasonlítanak; egyébként minden ugyanolyannak tűnik. Felmegyünk a lépcsőn a harmadik emeletre: a lakásunk ajtajáról le van törve a zár. Odabent az ablakok össze vannak zúzva, és mindent por fed, amit időnként egy szellő felforgat. Az ablaktalan keretek túloldalán az ég annyira közel van, hogy szinte meg lehet érinteni.
Többé nem vagyok Mária, de egy pillanatra nem jut eszembe a saját nevem.
Fotó: Facebook
