A kötetbemutatón Szegvári Katalin újságíró beszélgetett Kiss Henriett-tel, a Rumbach zsinagóga igazgatójával és Radnóti Zoltánnal, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége főrabbijával. Szó volt a holokauszt feldolgozhatatlanságáról, és arról is, hogy mi a különbség a személyes és a zsidó időszámítás között.
Elie Wiesel, a hírnök
Elie Wiesel 1928-ban született az akkor épp a Román Királysághoz tartozó Máramarosszigeten, haszid zsidó családba. Otthon jiddisül beszéltek, de Wiesel tudott magyarul, és értett románul is – tudtuk meg Földes Tamástól, a GABO kiadói csoport vezetőjétől.
1944-ben a város teljes zsidóságát deportálták, az író édesanyját és húgát feltehetően rögtön a megérkezésekor meggyilkolták. Az édesapja szinte végig mellette volt a táborban, a felszabadítás előtt egy hónappal halt meg vérhas és éhezés miatt. Elie Wiesel túlélte a haláltábort, ahogy két nővére is. Egy francia árvaházba került, ahol megtanulta a nyelvet. Később a Sorbonne-on végezte tanulmányait, sőt, a regényeit is franciául írta. Újságíróként dolgozott, majd Amerikában járva azt tapasztalta, hogy ott jobban megvalósítható a zsidó életmód, mint Franciaországban, így átköltözött a tengerentúlra. Itt élt egészen 2016-ban bekövetkezett haláláig.
Elie Wiesel Éjszaka trilógiájának bemutatója, Kiss Henriett, Szegvári Katalin, Radnóti Zoltán és Földes Tamás - Fotó: Szita Krisztina
A Holokauszt Emlékbizottság elnökeként az ő javaslatára épült meg a washingtoni Holokauszt Múzeum, a világ egyik legfontosabb holokauszt-emlékműve.
Az éjszaka című könyvét François Mauriac francia Nobel-díjas szerző biztatására írta, hogy „tanúsítsa azt, amit már nem tudnak tanúsítani, akik ott maradtak a táborokban”. Aktivistaként számos ügy mellett kiállt.
Munkásságáért 1986-ban Nobel-békedíjjal tüntették ki, a méltatásban akkor a megbékélés és az emberi méltóság hírnökeként jellemezték, amit munkáin keresztül is közvetít.
A holokausztirodalom egyik meghatározó alakjának trilógiája viszonylag későn érkezett Magyarországra. Az eredetileg 1958-ban, 1960-ban és 1961-ben publikált szövegek közül Az éjszaka hozzánk csak 1990-ben jutott el, A hajnal 2001-ben, A nappal pedig egészen mostanáig nem jelent meg magyarul.
Az emlékezés a túlélők bosszúja
Szegvári Katalin rengeteg idézettel és személyes történettel meghintett beszélgetésben járta körül Kiss Henriett-tel és Radnóti Zoltánnal a három művet. Az első kötet, Az éjszaka Wiesel koncentrációs táborbeli emlékeinek leírása, ennek kapcsán a szenvtelenséget emelték ki a résztvevők. A második rész, A hajnal már fiktív történet. Ez a háború után Palesztinába özönlő zsidók harcát mutatja be. A harmadik, A nappal a lágerek túlélőinek sorsát, a veszteségek feldolgozatlanságát mutatja be egy közúti balesetből kiindulva – ez a kötet is javarészt fikció.
Kiss Henriett a trilógia időkezelésének sajátosságára hívta fel a figyelmet.
Nem véletlen, hogy éjszakával kezdődik a trilógia, mert a zsidó vallásban minden ünnep este köszönt be.
Minden úgy van felépítve benne, hogy megfeleljen a zsidó naptárnak” – magyarázta, hozzátéve, a regényben végig különválik az objektív, hétköznapi idő és a személyes, illetve a zsidó időszámítás. „Az idő múlása végig csak személyes érzéseken keresztül érzékelhető a műben. Egyetlen helyen tudjuk meg, hogy pontosan mikor történt: amikor meghal az édesapja. Azt dátumszerűen feljegyezte Wiesel. Minden más helyzetben nagyon személyes észlelést kínál fel a szerző.”
Radnóti Zoltán rámutatott, hogy Elie Wiesel a deportálása idején 16-17 éves volt, és ez meghatározó a történtekhez való hozzáállásában. „Ez a kor, amikor a gyerekek lázadnak és elkezdenek kérdéseket feltenni. A fiú addig abban szocializálódott, hogy a világ teljesen egyértelmű, ebből kitépik és bedobják a háború eseményeibe. Összetörik számára az addig ismert világ.
Ha nem beszéljük el a valóságot, akkor ott ragadunk a 15 éves, csalódott gyerek attitűdjében” – világított rá a főrabbi, hogy miért volt szükségszerű, hogy Wiesel beszéljen és írjon a holokausztról.
Amellett, hogy megmutatta, hogy volt egy ilyen idő, azt is leszögezi, hogy a világ nem arról szól, hogy ölnek. „Az emlékezés a túlélők bosszúja” – idézi Wieselt, ezzel pedig a kommunikáció fontosságára is utal.
Az elmesélés egy tórai kötelezvény, erősíti meg a rabbi szavait Kiss Henriett. „Ezt Elie Wiesel úgy fogalmazza meg, hogy »mondani a mondhatatlant«. Ezzel utalt arra, hogy a soát túlélő nemzedék kötelessége, hogy megfogalmazza azt, amire addig szavak sem voltak” – mondta a zsinagóga igazgatója.
Kiss szerint a szerző a világ szenvtelenségére és a tragédiák után is tovább folyó hétköznapokra is kegyetlenül rámutat.
„És ettől valójában nem változott semmi” – írja Wiesel egy helyen, amikor egy kislány megerőszakolásáról számol be.
„A mi személyes tragédiánk, hogy ezekkel a dolgokkal szembesülünk, miközben a világ egészében nem változik semmit” – értelmezi a fenti mondatot Kiss Henriett hozzátéve: „Kötelességünk, hogy megmutassuk ezeket az eseményeket.”
Wiesel misszióját épp abban látják, hogy a zsidóság története ne legyen elhallgatva, hiszen épp a hallgatás a túlélők egyik legszörnyűbb terhe.
Fotó: Szita Krisztina
Szintén központi téma Wiesel műveiben a túlélők bűntudata. „Nem mindig azok az események érintenek bennünket a legérzékenyebben, amelyeknek közvetlen részesei vagyunk” – vetette fel Szegvári Katalin Wieselt idézve.
„A szenvedés önmagában nem nemesít, csak akkor, ha értelmet adunk neki” – válaszolt szintén egy Wiesel-idézettel Radnóti Zoltán.
Elmondta, hogy a szüleivel ellentétben az ő generációjának, a holokauszt utáni második generációnak a zsidó identitás már egy pozitív élmény. „Már nem a holokauszthoz kötjük, a tetováláshoz, a Saul fiához vagy bármilyen traumatikus élményhez. A halottakkal viaskodás ugyanakkor egy zsidó ősi mítosz, mint Jákob harca az angyallal. Rengeteg harcunk van, de ezekből úgy kell kijönnünk, hogy legyen egy jövőképünk. Wiesel történetében a kórházban fekvő ember is így ad értelmet a szenvedésének.”
Kiss is a halottak folyamatos jelenlétét emelte ki: „A nappalban van egy szorongató ellentét.
Egy túlélő minden mozdulatában a holtak mozdulnak vele, például amikor egy nő hajában a halott nagyanyja haját véli felfedezni.
Azok, akiket nem természetes módon veszített el, akiket nem tudott elgyászolni, elengedni, ott vannak körülötte.” Az életnek ezek a pillanatai visszahúzzák Wiesel szereplőit, hogy át tudják adni magukat annak az érzésnek, hogy élvezzék az életet, és örüljenek annak, hogy megmenekültek.
„Életre vagyunk ítélve. Olvasás közben az a legnagyobb kérdés, hogy mindez, amit átélünk Elie Wiesellel, az hogy adja meg nekünk az életre való ítélésnek a valóságos értékét” – zárta a zsinagóga vezetője a gondolatot.
Nyitókép forrása: portré: The Elie Wiesel Foundation for Humanity/Facebook
