Schillinger Gyöngyvér Rohadjon meg az összes című első regénye még 2024-ben jelent meg (olvass bele), a kötettel pedig be is került a Margó-díj rövidlistájára. Az iszonyatos tempót diktáló elbeszélés az ügyvédek stresszes és fordulattal teli világába kalauzol, hogy a vasalt ingek mögötti szorongásokban megtalálja az emberi kapcsolatok törékeny valóságát. A díj kapcsán korábban interjúban beszélgettünk a szerzővel, a regény hét könyve volt nálunk, illetve az év végi 50-es listánkra is felkerült.
Schillinger Gyöngyvér most Jobb napok címen ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. A korábbi részek itt olvashatóak: első rész, második rész, harmadik rész.
Schillinger Gyöngyvér: Jobb napok
– negyedik rész –
„Fel kell építeni valamiféle stratégiát, amivel boldogulni tud. Érti?” A terapeuta leír egy kört a kezével, húzza maga után a cigifüstöt. „Megtalálni egy közös valóságélményt, ami az emberi kapcsolódás alapja lehet.”
A szöveg betanultnak tűnik, nem is értem egészen, mégis megnyugtató. Rábízni magamat valakire, aki jobban tudja a dolgokat.
“Mondja, mi tenné boldoggá?”
”Ha minden olyan lenne, mint régen.”
“Semmi nem olyan, mint régen. Mit akar most csinálni?”
Visszamenni az időben, erre gondolok, de ha kimondanám, nyilvánvalóan elakadna a beszélgetés, és minden kétségem ellenére szeretnék megfelelően teljesíteni. Magamévá tenni egy közös valóságélményt.
Mégis azt mondom, hogy „nincs két egyforma élmény”, mire az orvos elmosolyodik.
„Azért vannak közös pontok. Szerelem, hála, alázat, gyűlölködés, harag. Célok. Vágyakozás, hogy együtt legyünk másokkal. Mit gondol erről?”
Lopva az orvos feje fölött lógó órára nézek, még tizenöt perc van a terápiás beszélgetés végéig, és hamarosan el kéne jutnom valamiféle felismerésig.
„Én is kapcsolódom az emberekhez, csak nem úgy.”
„Hanem?”
„Mint egy külső megfigyelő, aki azért van itt, hogy mindent megfigyeljen. A mintákat, a ritmusokat.” Az orvos bólint.
„Az öreg nénik hazajönnek a templomból. Egy kamasz pár a lépcsőház előtt csókolózik, látni szoktam három óra felé, ahogy a fiú bekapja a lánynak a fél arcát. Aztán valaki leteszi a szatyrot az út közepére, túl nehéz. Zörög a nejlonnal, elővesz egy banánt, megeszi ott helyben, körülnéz, egy fa alá dobja a héját.” Az orvos megint bólint, nem látszik türelmetlennek, különösebben érdeklődőnek sem.
„Mintha előző életemben én lettem volna a kamasz, az öreg néni, a szatyros nő, és így tovább, és most egy életen túli perspektívából figyelném, hogy milyen fájdalmas az egész, a maga egyszerű módján”.
Az orvos hosszan néz. Ez szép, mondja, majd javasolja antidepresszánst szedését kis mennyiségben.
Felírja a kartonomra, a reggelivel együtt kapom meg a kezdőadagot. Feltisztítja a gondolatokat.
Hamarosan feltisztulok, mondom később Franciskának, aki felnevet, és megállapítom, hogy ez a terápiás folyamat olyan lehet neki, mint egy érdekesebb osztálykirándulás, amiből talán kisül valami, de addig is, ellen kell állni a gyökereknek.
Az orvos még kérdezgetett párszor a Daniról, biztos nem tudok-e róla valamit, aztán kiderült, hogy három napig csövezett a kórháztól nem messzi parkban, hogy “nyugodt körülmények között” kitalálja azt a világot, amelyben a nanotechnológián vagy micsodán meg a tudomány egyéb vívmányain és az agyi impulzusok elektronikus kódolásán vagy megosztásán keresztül részesei lehetünk mások érzéseinek, kiegyensúlyozva a drasztikus hullámzásokat.
Bevitték a „rendes” pszichiátriára.
„A drasztikus hullámzásokra most szedheti az antipszichót”, mondja Levi az udvaron, tövig szívott cigarettacsikket forgatva az ujjai között. “Egyből felismerem a skizókat”.
Franciska már nyújtja is neki a cigisdobozt, hogy vegyen az övéből.
Majdnem mindenki cigizik, állítólag így lehet kibírni. Én nem bírom, nem is értem a dolgot, habár valamitől jónak kell lennie, ha elviselik a szagot, a keserű szájízt. Nem szólok a füst miatt, kezdem megszokni a dolgot. Óra negyvenkor ott állunk az ajtóban, hogy kiengedjenek, és egészkor visszamegyünk. Mintha kicsengettek volna. Délután nagyszünet. Még ki sem lépnek az udvarra, már veszik elő a cigit vagy az iqos-t, hogy ne veszítsenek időt.
Négyen lógunk együtt az udvaron, Franciska, Levi meg én, Kamilla azért, mert nem hagyjuk magára. A maga módján valahogy ő is részt vesz a beszélgetésekben. Ha valaki meglepő dolgot mond, kinyílik a szeme, rendesen, mert amúgy félig leeresztett szemhéja alól bágyadtan néz, általában derékmagasságtól lefelé, mint aki fél, hogy véletlenül belenéz valakinek az arcába. Máskor abbahagyja a föld kapirgálását , tehát figyel. Megáll a lába a földön.
A feladatokat jól vesszük: együtt vagyunk. Anyám büszke lenne rám, hogy “nyitok a világra”.
Hátamat Levi hátának vetem egy foglalkozáson, hogy érezzük egymás lélegzését. A szembekötős feladatnál Franciskát választom. Én nem hagyom bekötni a szemem, az már egy következő szint, amire még nem állok készen. Franciska teljes bizalommal fogja a kezem, lazán jön, és ezen úgy meglepődök, hogy nem szólok a lépcsőnél, és csak a jó reflexeim tartanak meg minket a lépcső tetején, amikor visszarántom. Először megnyúlik az arca, aztán nevet.
Az eseményeket naplóba írom. “Levi ma fogott egy gyíkot, megkérdeztem, hogy csinálta. - Gyorsnak kell lenni, válaszolta.” Vagy: “Franciska kiengedett, érzem, hogy csökken benne az ellenállás, és már a háta sem olyan merev és púpos, ettől feltűnőek azok a valószerűtlenül kerek mellei, amit néha Levi is megbámul, én is megbámulok. Állítása szerint nem mű, pénze se lenne rá, amúgy ne aggódjunk, ha eljön az idő, simán felvarratja az arcát, mert a testét leszarja, de az arcunkat mutatjuk a világ felé, azt nem tudjuk becsomagolni, maximum sminkbe, de idővel az se segít. Az anyja gyönyörű nő volt. Tényleg, nem elfogultságból, mondta. Most olyan a feje, mint a sebaj Tóbiásnak. Ezen nevettünk.”
A képtelen feladatokon is. Azon nem, amikor egy nőnek annyi nyugtatót adtak, hogy csak bolyongott a folyosón, mintha hártyát húztak volna a szemére, és kásás hangon kávét kért mindenkitől, hátha feltisztul.
Mióta az a másik nő felvágta az ereit a zuhanyzóban, az orvosok nem merik megkockáztatni, hogy a súlyosabb eseteket gyógyszer nélkül kezeljék.
Esetek vagyunk, és nem látok ebben az intézményben semmi rendkívülit. Fizetés nélküli szabadság, mondta Levi. És hogy retteg kimenni, mert semmilyen itteni szorongásoldó nem olyan hatásos, mint a pia vagy a benzo. Ezt ők is tudják. “A többit most nem mondom, nem akarok reklámot csinálni a szereknek.”
Nem én vetem fel, amire talán már mindannyian gondolunk: hogy egyszer majd haza kell menni, ahol nem kötik be a szemed, nem hozzák a reggelit, az ebédet, és nem lődöröghetsz délután a napsütötte udvaron, és senki nem fogja érteni, mi van veled. Egy srác mondta ki kreatív foglalkozáson, éppen, amikor nevettünk valamin, nem emlékszem, talán a zsíros nyakún. Hogy teli marokkal fogta az ecsetet, mint egy három éves.
„Jó, de mi lesz otthon?”
Elhallgattunk.
„Mi lesz otthon?”
A terapeuta kissé elmosolyodott, mint aki már várta a kérdést.
Itt nem az életre készülünk, azt végső soron majd nekünk kell megoldanunk, ha már jobban ismerjük magunkat, szerinte, és látszott rajta, milyen elégedett, hogy ezt ilyen jól megválaszolta.
„Bízzanak magukban.”
Többen bólogattak, igen, értik, a kérdező srác nem mondott semmit, csak a kezébe vett ő is egy ecsetet, és megállt a festékek fölött.
De még itt vagyunk, és egy hét egy hónapnak tűnik, a napok végtelenek mobiltelefon nélkül. Csak nézünk, hogy úristen, még csak dél van? Csendespihenőt tartunk, Levi Rejtőt olvas, Franciska kártyázik két sráccal, és majdnem mindig nyer. Én megszoktam, hogy csak fekszem az ágyon, nem csinálok semmit, ez kibírhatatlan volt az elején. Most anélkül heverek az ágyon, hogy két percenként az órámra néznék. Kamilla a másik ágyon chipset rágcsál, megkínál, eltelik egy fél óra, naplót írok, fekszem, és így tovább.
Úgy érzem, kicsit én vagyok Franciska és Levi és Kamilla. Jó, és akkor ki vagyok én?
A dolgok nagyjából nyugodt folyását aztán megint megzavarja valami, de hát hullámzik, vagy mit csinál az élet, fodrodózik, felcsap, rángat, és úszhatunk a partra, ha kiderül egyáltalán, hogy merre van. És újra ráébredünk, hogy az idő nem nekünk dolgozik.
Váratlanul kiveszik Kamillát a csoportból, mert az orvos szerint, mindenkiről egyénileg gondoskodnak, ettől más ez a hely. A figyelemtől. És megfigyeléseik szerint Kamillának nem erre van szüksége, de azt nem mondják meg, hova megy, csak kiteszik vagy elviszik máshova.
Kamilla sem beszél róla. A szokásosnál is szomorúbb arccal hajtogatja a ruháit. A szennyest egy szatyorba csomózza. Ott állunk körülötte. Hova visznek, mi lesz veled, Kamilla? Felhúzza a vállát, közben legörbül a szája két sarka, pakol tovább.
Úgy rendezgeti, mintha innen nem haza menne, különben csak bedobálna mindent. De persze, ki tudja.
„Kamilla, megadod a címed?”
Egy pillanatig sem gondoltam, hogy meg fogja adni, de már veszi is elő a papírt, a bőrönd egyik belső zsebéből, felírja a címét, odaadja. Szép helyen lakik, gazdagnegyednek nem mondanám, de egy jobbik része a városnak.
Kikísérjük a recepióig, integet nekünk.
Kiesünk a kreatív, önismereti és kísérleti foglalkozások szórakoztató váltakozásából. Kamilla motoszkáló, csendes létezése egyenletes ritmust adott találkozásainknak, ezt most értjük meg.
Bármi megtörténhet. És ha nem találjuk meg újra ezt a ritmust, akkor igazából csak nézünk mi is, mint az a srác a kreatív órán. Mi lesz azután?
Behúzódok a szobába, többet írok, mint valaha. Menekülőút, mondom. Nem, értelmezési tartomány. Költői, válaszolja a pszichológusom. És hogy a dolgok változnak, emberek halnak meg, elveszítjük a munkánk, az eszünk, igen, elborít az ár.
“Most mit érez?”
A szomszédomra gondolok, az anyukára meg a kislányára, és valamiért arra, hogy Kamilla olyan lehetett gyerekkorában, mint az a szép copfba kötött hajú, szőke, halovány gyerek. A lépcsőházban, emlékszem, szaladnak, sziréna hangja közeledik, kiürül a lakás.
Elborít az ár. Ez nem egy érzés.
Rövid álmaim vannak. Levit látom és Franciskát egy lépcsőfordulóban, intenek, hogy menjek, mindjárt utolérik Kamillát. Szaladok utánuk, de annyiszor csavarodik a lépcső, hogy már nem látom őket sehol, csak a hangszóróból hallom, hogy „na most mit érez?”.
Görög istenek partit szerveznek egy sötét lokálban, és folyamatosan tologatják a berendezést. Szeretném, ha megállnának egy pillanatra, bejelentkezek a titkárságon, időpontot foglalok, de a kérvényt csak írásban nyújthatom be. Aztán Kamillával állunk egy lila lepelbe öltözött nő előtt, aki már várt minket. Üljünk le, és mondjuk meg, hogy kényelmes-e a szék.
Formátlan álmok, táguló gömb, erős napsütés, egy levél erezete, végtelenül.
Fél óránként felébredek, és az órára nézek. Kettő körül feladom, kimegyek a folyosóra, ahol Levit találom az egyik széken, alkarjával a combján támaszkodva.
Megörül nekem, „gyere bajtárs”, mondja, és megütögeti maga mellett a széket.
„Rövid álmaim vannak”, kezdi. „Belemerülnék, úgy rendesen, és jön a másik. Felébredek, huszodszorra, és még mindig csak fél kettő van, bassza meg.”
„Ugyanez”, mondom, és a lila lepelbe bújt nőre gondolok, hogy mit is akartam tőle álmomban.
„Miket álmodsz?”
„Mindegy”, válaszolja, pedig úgy látom, hogy beszélni akar. Az arcán készenlét, a vállai merevek. Milyen érdekes, hogy egyszerre csúnya és szép, hosszú az orra és eláll a füle, mégis, milyen jól áll neki. Talán a szeme teszi, a hosszú szempilla, és hogy nincs az arcán semmi szőr, miközben a haja sűrű és hullámos. Mint egy kicsit elrontott görög isten. Talán innen jön az álmom.
“Mindent megkaptam, érted, mondja váratlanul, miközben én még mindig az arcát vizslatom. „Apám ott hagyott minket, de anyám nagyon szeretett.”
Rám néz, mintha ellenőrizné, mit szólok ehhez.
“Gimnáziumba íratott, pedig nem is volt pénzünk, aztán egyetemre. Évekig nem vett magának új ruhát, és akkor még csak hetente rúgtam be, jól bírtam a piát. Túl jól.
Kicsit mindig szomorú volt, de tudod, azt hittem, hogy ilyenek az anyák. Büszke volt rám, hogy orvos leszek. Érted, orvos a családban.”
Váratlanul elhallgat, kinyújtóztatja magát. Soványak a karjai, mégis látszik rajta, hogy régen erős lehetett. Mikor lehetett az a régen? Talán még egyetemen. Amikor vodkát ittak tescós naranccsal, mint mi a kollégiumban. Valaki behányt, valakik összejöttek, és harc folyt azért, hogy milyen számokat tegyenek be, a megfelelő alapozás után csapatostul mentek el valahova. Egy ideig én is benne voltam ezekben a heti bulikban, vagy inkább csak láttam ezeket, ültem valamelyik széken, kezemben egy műanyag pohárral, és amikor mellém ült egy srác beszélgetni, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Aztán meghalt a nagyanyám, és jobban megérte anyagilag az ő lakásában, vagyis most már az én lakásomban lakni.
“Na bemegyek. Még van pár óra reggelig.”
Odahajolok Levihez, egy másodperc az egész, rá sem nézek, hogy milyen arcot vág. Megcsókolom, csak hogy érezzek valamit.
