Schillinger Gyöngyvér Rohadjon meg az összes című első regénye még 2024-ben jelent meg (olvass bele), a kötettel pedig be is került a Margó-díj rövidlistájára. Az iszonyatos tempót diktáló elbeszélés az ügyvédek stresszes és fordulattal teli világába kalauzol, hogy a vasalt ingek mögötti szorongásokban megtalálja az emberi kapcsolatok törékeny valóságát. A díj kapcsán korábban interjúban beszélgettünk a szerzővel, a regény hét könyve volt nálunk, illetve az év végi 50-es listánkra is felkerült.
Schillinger Gyöngyvér most Jobb napok címen ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. A korábbi részet itt olvashatóak: első rész, második rész.
Schillinger Gyöngyvér: Jobb napok
– harmadik rész –
Már nem hallom, amit Dani mond, valami neurohálóról beszél, Kamilláékat figyelem, Franciskát, ahogy cigit teker, összegörnyedve, mint aki magára zárja a testét, és meg sem próbál beszélgetni Kamillával. Magára hagyom Danit, odasétálok hozzájuk, Franciska elmosolyodik, amikor felnéz, szerintem még nem is láttam mosolyogni.
“Mi van, kolléga?”
Nincsenek képességeim a csevegésre, nem valamiféle szociális fóbia miatt, hanem mert nem tudom, mit várnak el tőlem ilyenkor, mire válaszoljak? Hogy vagyok? Mit gondolok a helyzetről? Danira vonatkozik? Vagy lényegében az a kérdés, hogy én miről akarok beszélni?
Megvonom a vállam. Franciska szerintem azt képzeli, hogy vannak bennem kiaknázható lehetőségek, csak még nem nyilvánultam meg, de idővel biztosan kiderül, hogy lehet velem értelmesen beszélgetni. Szemben Kamillával, akit figyelemre sem méltat. Kamilla olyan, mintha riadt tekintetével védekezne a világ ellen. Neki is túl sok, túl sűrű lehet a valóság, össze kéne ismertetni Danival.
„Ezt a baszást”, mondja Franciska, és kedvem lenne azt mondani neki, hogy de hát te jöttél be ide, ezt a terápiás intézetnek nevezett helyet te választottad.
„Na, megismerkedtetek már”, kérdezi vigyorogva Dani, és Kamillára néz, aki meg fejét lehajtva éppen kis gödröt váj a földbe a cipője orrával, majd belekotor egy cigarettacsikket.
Franciska az öngyújtóját keresi, a szájából oldalt kilóg egy rövidke cigi. Franciska olyan, mint egy férfi, csak szép az arca, és van cicije.
„Jaja, sokat csevegtünk már”, néz fel Danira.
„Figyeljetek”, folytatja. „Biztos van ennek értelme, és én is akarom, hogy értelme legyen, hogy ne ugyanúgy menjek ki, mint ahogy bejöttem, csak előre ugranék, tudjátok, a végére. Oda, hogy fogom a táskát, és elhagyom ezt a retkes helyet. Annyira unatkozom itt is.”
„Meg még hol”, kérdezi Dani.
„A szoliban, ahol dolgozom.”
„Ott nem csoda, hogyha unatkozol. Mit végeztél?”
„Kereskedelmi főiskolát. Most mehetnék mittudomén, logisztikára, de az még rosszabb. Mit csinálnak mások, hogy ne haljanak meg az unalomban?”
Lehajtja a fejét, földre pöccinti a hamut. „Volt egy jó csaj a szoliban. Meghalt télen. Elütötte egy autó. Beekizve kiesett elé, szombat éjszaka volt, azt hiszem. Utoljára azt írta nekem, hogy meg kéne már vennie a karácsonyi ajándékot a húgának, de tízezer a limit, mit lehet tízezerért venni, piperecsomagot? És hogy ez gáz.”
Közben odajön hozzánk egy idősebb, kis nő, utána Tünde, meg egy testesebb, vastag nyakú fazon, aki bicegve jár, és még egy férfi, túl nagy zakóban. A szegényebbek, állapítom meg. Franciska körbenéz, folytatja. „Jött a szoliba egy másik, tizenkilenc éves, ilyen tip-top kis csaj. Felpofoztam, de úgy rendesen, és esküszöm, nem emlékszem, miért, csak arra, hogy a főnököm bejön, aláíratja a közös megszüntetőt, én mondok valamit, végül anyámék jönnek értem, érted, anyámék. Meg vannak döbbenve, nem is, le vannak sokkolva, nekik nem ilyen a lányuk, ezt másnap mondják, mert az előző napról kiesett majdnem minden, szóval, hogy szerintük én nem ilyen vagyok. De hát igen, hát most látjátok, hogy ilyen vagyok, mit kell melodrámázni, mondtam, és nem tudtam abbahagyni, mert anyám olyan fejet vágott, hogy neki is le tudtam volna keverni egyet.”
Előbb-utóbb mindenki bevallja, miért van itt, erre gondolok, miközben többen rágyújtanak, bólogatnak, a vastag nyakú fazon azt mondja, hogy ő is lebaszott már pár embernek. „Lebaszott és bebaszott.” Reszelős hangon felnevet.
A kis társulásunk vonzza az embereket, mert már vagy tucatnyian állunk a padoknál, csak Dani vonul el, gondolom neki most már túl sok ez az egész.
„Engem is anyuék fizettek be”, mondja Kamilla, mindenki odakapja a fejét, Kamilla megszólalt.
„És nálad mi a helyzet”, kérdezi tőle Franciska.
De ennyi volt, kész, Kamilla megint a földbe vájt gödröt nézi, és úgy marad.
„Jézus, micsoda hely”, mondja egy fiatal srác, és rázza a lábát, „végülis ez egy elmegyógyintézet, de nem? Csak a nyílt osztály. Tudjátok, ahol még benéznek a nyelved alá, de már ki lehet menni a parkba. Nem voltatok még ott? Jönnek a szülők, sutyorognak a folyosón, de az orvos hangosan beszél a beteggel, igazából mindenki tud mindent, de nem is baj, legalább tudjuk, hogy álljunk a többiekhez. A piás, a depressziós – oké. Az üldözési mániás – hát annak már nem mondhatsz akármit. A skizóktól majdnem mindenki fél egy kicsit, pedig tök ártatlanok.”
„És te melyik vagy”, kérdezi a vastag nyakú.
„A drogos”, válaszolja, és cigit kér.
„Nem valami rehabon kéne lenned?”, kérdezi Tünde.
„Megvolt”, mondja, „ez a rehab utáni rehab, személyiségfejlesztés, utolsó fázis a valóság előtt, tágasabb nyúlüreg.”
Mosolyog. Szimpatikus nekem a srác. Be kéne mutatkoznunk, vagy legalább kis táblán hordani a nevünket, úgy mégsem szólíthatjuk egymást, hogy a „vastag nyakú” meg a „drogos”.
A srác, mintha hallaná a gondolataimat, azt mondja, hogy „By the way, Levi vagyok. Levente, Levente, nincsen túl jó kedve, nem is jut el messze. Ismeritek? Vagy nem így van? Itt fut Levente, így kezdődik, a futással. Fut a Levi, futi, futi, elviszi a haragosi, dindondiridongó. Ez már a nagynéném agymenése gyerekkoromból.”
„Kezd szétesni a srác”, jegyzi meg a vastag nyakú, páran felnevetnek, Levi meg sem hallja, szívja a cigarettát, mintha az életet szívná ki belőle.
„Szerintük nem hiszem el, hogy meghalhatok”, mondja még, és elhúzza a száját. „Pedig nincsen fókuszban semmi, halál, élet, mások. Ha megdöglesz, akkor megdöglesz, de még erre sem gondolsz.”
Franciskának is tetszik a srác, látom rajta. Összenéznek. Nem tudom, miért vagyok csalódott.
Hallom magamban anyám hangját: miért vagy itt, ha nem csinálod, amit mondanak?
„Sose halunk meg!”, kiált fel vidáman vagy inkább vidámkodó hangon a vastagnyakú.
A halál felé mutat minden, változó útvonalakon, de azt képzeljük, hogy valakinek megadatik a boldog élet, a szép halál. Vagy csak én képzelem ezt, letérve saját kis utamról, a biztonságos ösvényről, ami, ha boldogságot nem is, megnyugvást jelentett.
Valaki pisszegni kezd, és szól, hogy az ablakból néznek. Lassan felfelé fordítjuk a fejünket, és valóban, ott áll egy fehérköpenyes meg a csoportvezető nő, akinek nem jegyeztem meg a nevét.
„Oszoljunk”, mondja a vastagnyakú, és körbe nézek, hol van Dani, valamiről azért be kell majd számolni, és persze hinni kell, hogy igazuk van az orvosoknak, pszichológusoknak, az új élmények beépülnek, és képesek leszünk egy másik, rendesebb életre, ahol nincs drog, pia, és a fájdalom limitált. Mind értünk dolgoznak. Nem csinálhatok úgy, mintha csakbedugtak volna ide, hogy egy felsőbb hatalom osztályozza a teljesítményemet.
Hosszú idő óta először van kedvem írni.
De hol van a Dani?
Az udvaron nincs, a szobájában, a folyosón nincs, a zuhanyzóban nincs, de még a vécébe is benyitok, mert az orvosoknak nem volt annyi eszük, hogy a zuhanyzóra vonatkozó szabályt kiterjesszék a vécére is. Dani eltűnt. Aki megszegi a szabályokat, azt kizárják. A többiek lent teljesítik a feladatot, én a folyosón kószálok, végül elmegyek a recepcióig.
A terápiás komplexum épületei négyzetet formálnak, középen a park, és a szemközti épületen át van kijárás, már akinek, mert a kijáratnál recepció, amin nem jut túl, akinek nincs kimenője. Megkérdezem a két recepcióstól, hogy elhagyta-e valaki az épületet.
Szerintük nem.
Hogyhogy szerintük nem.
„Mindent azért nem lehet észrevenni.”
„Nonszensz”, mondom, és bemegyek a szobába írni, a szoba üres, hálistennek. Valami majd lesz.
Végül nem írok, eldőlök az ágyon, és álmomban eljutok a mennyországba valamiféle kapun át, ahonnan majd vissza kell térnem, de a mennyország egy kiábrándító, hetvenes évekbeli szocialista üdülő. Én egy apró faházat kapok. A szobában dörzsiszövettel bevont, barna fotel, egy kis dohányzóasztal, és egy kockás pokróccal leterített ágy. Keskeny ablak a plafon közelében, amin át kevés, barnássárga fény szivárog be. Iszonyú csönd van. Ebédelni egy csarnokszerű épületbe jár mindenki, emberek, akiket nem látni az udvaron, a házak között, hirtelen megjelennek gongütésre, és halkan esznek az iskolai padokra emlékeztető asztaloknál. Összefacsarodik a szívem, ez nem lehet, ez csak valami előszobája lehet a boldogságnak és a nyugalomnak, ami majd ölébe hullik az embernek. Senkivel nem lehet beszélni, egy öreg karbantartó jön gazolni, végre, gondolom, de nem beszél velem. A kisszoba, az ebédlő újra, az üres utak. Hamarosan értem jönnek, biztosan.
Végtelen idő telik el.
Arra ébredek, hogy egy fehérköpenyes a vállamat rázza. Hol van Dani, mit tud róla, hova tűnt, mikor látta utoljára? A szobába többen kukucskálnak be, felismerem a vastagnyakút, Tündét, aki valamiért nem jön be a saját szobájába. A mennyország borzalmasabb, mint az élet, élni kell, ahogy akarunk, mert nincs megváltás, enyhülés, csak szívszorító üresség mindennek a végén, ezt mondom, vagy csak gondolom.
„Beszedett valami?”
„Semmit, semmit.”
„Jöjjön velünk.”
Átvezetnek a folyosón, be az irodába, ahol hasonló szocialista bútorok vannak, régi, nagy asztal, fa karfájú, durva szövetű székek, talán még nem ébredtem fel, talán, ha megcsípem magam. Baromság. Túlságosan éles minden, túlságosan nyom ez a kemény, fotelnek nevezett, szövettel burkolt fa.
Miről beszéltünk délután? Lent a parkban? Nem emlékszem.
„Talán önök adtak be nekem valamit.”
Erre nem reagál az orvos, ellenben elmondja, hogy Franciska szerint Dani a recepció felé ment, és szerinte ezt én is láttam, utána mentem, úgyhogy a saját érdekemben és Dani érdekében legyek szíves nyilatkozni.
„Nonszensz.” Ezt ma már mondtam valamikor. Vagy az álmomban? A mennyország nonszensz, egy párhuzamos világ, a legkiábrándítóbb lehetőség.
„El szeretnék menni, ez a hely nem ad nekem semmit.”
Az orvos hallgat.
„Most akarok elmenni.”
Rágyújt. „Hol van Dani?” A kis szoba hamar megtelik cigifüsttel, gyűlölöm a cigifüstöt, gyűlölöm ezt az orvost.
Kihúzza a fiókot, elővesz egy Frontin feliratú, kis üveget, kivesz egy tablettát.
„Ez a legkisebb dózis, ne aggódjon. Megnyugszik tőle, kisimul. Danira majd visszatérünk. Arra is, hogy el akar menni. A mai feladatról nem kell beszámolnia, aludjon még, a vacsorát a szobába kapja.”
Feláll, és az ajtó felé mutat, az arca hirtelen barátságos, szinte mosolyog. „Minden rendben lesz.”
Hogyan lesz minden rendben, gondolom, miközben a tablettát a markomba szorítva visszamegyek a szobába, és ledőlök az ágyra. Így alszom el, kezemben a Frontinnal.
Álmomban Franciska és Levente ébresztget, menjünk innen, suttogja Franciska, és két oldalról megfogják a kezemet. Átküzdjük magunkat a barna bútorokon az egyre szűkebb szobában, elindulunk a kihalt utakon, és amikor hátranézek, az egyik ablakban, világosan látom, egy lebarnult nő integet.
