Visszaszámolni a napokat - Anne Cathrine Bomann: Agathe
Ez a könyv tényleg belül is olyan kedves, amilyen kívül a borítója. Apró, de annál mélyebb történet egy a nyugdíjhoz közelítő francia pszichoterapeutáról, az ő praxisáról és saját számvetéséről. A visszaszámlálás több értelemben is fontos szerepet kap, egyrészt a doktor tényleg számolja vissza a hátralévő üléseket, miközben néha madár-karikatúrákat rajzol a klienseiről, másrészt a belső monológjait olvasva végigkövethetjük, ahogy nemcsak praxisa, de lassan az élete vége felé haladva elgondolkodik azon, mi volt eddig, és mi jöhet még ezután. Így is kezdődik: “Ha hetvenkét éves koromban nyugdíjba megyek, akkor mostantól öt hónapom van hátra a munkából. Ez huszonkét hétnek felel meg, és amennyiben az összes páciensem eljön, az pontosan nyolcszáz terápiás ülést tesz ki. Ha valamelyikük lemondja vagy megbetegszik, ez a szám természetesen csökkenni fog. Ebben azért mégiscsak van némi vigasz.”
Részleteivel egyébként én már dolgoztam is egy irodalomterápiás csoportalkalmon, ahol segítő szakmában dolgozókkal, elsősorban gyógypedagógusokkal beszélgettünk a szöveg kapcsán arról, hol és hogyan lehet megtalálni a munka és a magánélet egyensúlyát, és mit lehet kezdeni azzal, ha a hivatásunk elkezd automatikus tevékenységgé válni. Jó kiindulópont volt ahhoz, hogy saját hivatástudatunkról, a segítő szerep nehézségeiről és szépségeiről beszélgessünk.
Interjúnk az íróval itt olvasható>>
A pszichológus hiányával beszélni róla - Emma Forrest: Visszhangzó szavak
Ebben a könyvben úgy van jelen a terapeuta, hogy igazából nincs. A kliens maga a szerző, aki saját személyes történetét meséli el, nyolc évet arról, hogyan küzdött a depresszióval és a bulimiával, és hogyan segítette őt ebben a pszichiátere, dr. R.. A segítette nemcsak azért van múlt időben, mert a terápia sikeresnek bizonyult, hanem azért is, mert a szöveg kiindulópontja a pszichiáter halála. A visszaemlékezés nemcsak a szerző önismeretének és gyógyulásának összegzése, hanem emlékállítás és köszönetnyilvánítás is a szakembernek. Ráadásul az övén túl a szakember más klienseinek történetei is megelevenednek, az általuk írt levelek néha megszakítják az elbeszélő hangját.
Amellett, hogy nagyon fontos szál a mentális zavarral való együttélés őszinte beszámolója, nagy hangsúly kerül arra, hogy mit hagy egy segítő szakember maga mögött, hogyan viszik őt tovább magukban azok, akiknek valaha segített, és ők hogyan élik tovább az életüket nélküle. Hogyan lehet támasza valakinek azután, hogy bármilyen okból - és igazából nem kell annak konkrétan a halálnak lennie - elválnak egymástól az útjaik.
Jó is, meg nem is - Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten
Ezt a könyvet, már az elején bevallom, nem olvastam végig. Pedig a címe zseniális, ezért a mai napig fáj is érte a szívem, emellett másoktól pedig szinte csak dicséretet hallottam róla. De lehet, hogy épp ezek miatt túl nagy reményeket fűztem hozzá. Kicsit olyan élmény volt, mint a Lopott idő című filmmel (az időnk az új fizetőeszköz, egyszerűen zseniális alapötlet), ott is szuper az ötlet, meg mély a tartalom, de aztán a megvalósításnál valami kisiklik.
Itt arról van szó, hogy egy eléggé kiégett pszichológus összetalálkozik egy figurával, aki civilben cirkuszi bohóc, de amúgy azt állítja, hogy ő Isten, és terápiára van szüksége. Majd ők ketten elkezdenek beszélgetni az élet nagy dolgairól, Isten létezésének bizonyíthatóságáról, meg arról, hogy igazából melyikőjüknek is és miért lenne fontos az a terápia. Nekem a tálalás volt a tartalomhoz képest túl felületes, de ez lehet, hogy csak ízlés dolga. A kérdések, amiket felvet, attól még nagyon fontosak, meg szép történet arról, ahogy két idegen lépésről lépésre a létező egyik legintimebb kapcsolatot alakítja ki.
Azt hiszem, most nem kifejezetten a könyvet ajánlottam. De azt is hiszem, hogy ennek is helye van, és inkább azt ajánlanám helyette, hogy mindenki, aki kíváncsi rá, olvassa el, és a saját értékelésére hallgasson, ne arra, hogy nekem tetszett-e, vagy sem.
“Abszurd tükörregény” - Donald Antrim: Pszichoparti a palacsintázóban
Egy komolytalanabb könyv a végére. A fülszöveg szerint “az analitikusok rémálma: sok pszichodudás egy csárdában”. Mert amúgy a Pszichoparti a palacsintázóban tényleg arról szól, hogy egy rakat pszichológus összeül egy csárdában (palacsintázóban), és beszélgetni kezdenek. Ez pedig igen hamar abszurdabbnál abszurdabb helyzeteket kezd létrehozni. Hogyan mosódik össze az ismerkedés, a baráti beszélgetés és a szakmai vitatkozás?
Szakmabelieknek külön vicces, de laikusként is szórakoztató, ahogy a különböző nézeteket valló és különböző háttérrel rendelkező kollégák egy palacsintázóban engedik ki a fáradt gőzt. Pszichológust önmagában megfigyelni sem könnyű vagy gyakori, de ennyit egyszerre igazi kuriózum.
